Narine Abgarjan örmény író: „Bármennyire bírálhatjuk is Orbán politikáját, ettől nem változik meg a véleményünk a magyarokról”
7 perc
2025.02.01. 11:30
Oroszország birodalomnak tartja magát, pedig nem az, mert a méret önmagában nem erő – mondja Narine Abgarjan, aki arról is beszél, hogyan változik meg Örményország a Karabah elvesztését hozó háború után.
Hősei a múltban, a cári Oroszországban, majd a Szovjetunióban élnek. Mi maradt mára abból a világból?
A gyermekkor volt életem legboldogabb időszaka, ám ennek az 1998-ban kezdődött első örmény–azeri háború egy szempillantás alatt véget vetett. Azóta úgy érzem, életem élesen elkülönülő két részből áll, a háború előttiből és utániból. Szerencsém volt, mert sikerült valamennyire a háború előtti korban ragadnom, ezért az összes szereplőm hasonlít a nagymamáimra, nagyapáimra és a szomszédainkra, mindazokra, akik a falu méretű kis városomban körülvettek engem. Gyerekkoromban a reggelek úgy kezdődtek, hogy kinyíltak a kertkapuk, és a tehenek elindultak a legelőre, ahol a pásztor a kutyájával terelte őket. Délutánonként a tehenek visszatértek, és mindegyik megtalálta a maga kertjét.
A háború hatására minden korosztály felnőtté vált. Emlékszem, egyik nap, amikor a városunkat, Berdet bombázták, az ablaktalan előszobában gyűltünk össze, mert ez volt a ház legbiztonságosabb pontja. Ott volt a négyéves öcsém is – akkor én 17 éves voltam –, és amikor a közelben becsapódott egy bomba, betakartam őt a testemmel. Ő viszont megsértődött, és közölte, meg tudja magát védeni. Sokkolt a viselkedése. Akkor jöttem rá, mindannyian átmenet nélkül egyből felnőttek lettünk. Ezután jöttek a nehéz diákévek, mert sokszor nem volt áram és fűtés. A szovjet birodalom szétesését szomorúsággal éltük meg, nem éreztük ugyan árváknak magunkat, viszont rájöttünk, egész életünkben hazugságokat hallgattunk.
El is hagyta Örményországot.
Anyám döntése volt. Amikor elvégeztem az egyetemet, közölte, biztos abban, hogy sokra viszem, ám ehhez Moszkvába kell költöznöm. Örményországban nem lehetett előrelépni, szegénység volt és háború. Akkoriban legalább egymillióan hagytuk el Örményországot, és ez katasztrófát okozott ennek a kis országnak. Moszkvában hosszú ideig csak kerestem önmagam. Sok állásom volt, de sehol sem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna a helyem. Kitanultam a könyvelőséget is, túlzás nélkül állíthatom, én voltam Moszkva legrosszabb könyvelője: egyszer sem stimmelt a végeredmény. Ekkor kezdtem el könyveket írni. A harmadik megjelenésekor éreztem úgy, hogy megpróbálhatok ebből megélni. Tizenöt éve vagyok író, tizennégy könyvem jelent meg.
Hogyan fogadták Moszkvában, ahol sokan lenézik a kaukázusiakat?
Főleg az 1990-es években volt ez így, amikor a gazdasági és politikai válság, majd az első és a második csecsenföldi háború miatt gyorsan megváltozott az orosz társadalom viszonya azok iránt, akik a Kaukázusban születtek és ott nőttek fel. Nem számított a nemzetiséged, csak a kinézeted. Nem csak a kaukázusiaknak nem volt könnyű, Moszkva, mint a metropoliszok többsége, nem volt befogadó, a város alapállásban nem szerette a kívülről érkezetteket. Nekik kellett bebizonyítaniuk, hogy képesek Moszkvában élni. Én viszonylag hamar elkezdtem érezni a várost, és Moszkva pozitívan reagált. Valószínűleg azért történt így, mert sohasem akartam a magam képére formálni azt a helyet, ahol élek.
Örményország újabb katasztrófát él át, elveszett az Azerbajdzsán területére beékelt örmény többségű Karabah, és több mint százezer örménynek el kellett menekülnie. Van esély a két nép megbékélésére?