Váradi Péter: A magyar egészségügy négy nagy baja

A magyar egészségügy problémáira egyre nagyobb figyelem hárul. Több felmérés készült az utóbbi hónapokban, amelyek szerint a magyarokat leginkább foglalkoztató, sőt aggasztó három probléma közé került. Az ellátásról mindenkinek van legalább egy – általában horror – története, ami vele, vagy hozzátartozójával esett meg, vagy csak úgy hallotta.

A témát nyáron újra „felforrósította” a belpolitika. Egyre nagyobb teret kapnak érzelmek, sőt indulatok és egyre kevesebbet a józan megfontolás és tények. Nem lehet cél, hogy egy szakmai vita utat találjon a magyar konyhaasztalokhoz. Nem kell minden postásnak, taxisofőrnek, biológiatanárnak vagy operaénekesnek fejből vágnia a GDP-arányos egészségügyi kiadás számait vagy ellátási térképeket rajzolni a stand homokjába. Viszont egy jól működő rendszerben a szakértők – azaz a területet, valamilyen szempontból ismerők – dolga az, hogy feltegyék a jó kérdéseket és találjanak alternatívákat a jó megoldásokra. A politikusoké az, hogy ezt érthetően tálalják, az állampolgároké, hogy válasszanak közülük. Most pár percre kacsintsunk össze, tegyünk úgy, mintha erre lenne esély, különben nem tudunk tovább beszélgetni.

Mire is volna jó az egészségügy?

Egyrészt gondoskodnia kellene róla, hogy minél tovább éljünk egészségben. Ez érdeke a magánszemélynek, a családjának, de államnak és a többi magyarnak is. Hiszen, amíg egészséges, dolgozik, GDP-t termel, adót fizet, kulturáltan szórakozik.

Másrészt és látni fogjuk, hogy ez nagyon nem ugyanaz, mint az előző: minden állampolgárnak biztosítania kell a számára releváns egészségügyi ellátást, méghozzá úgy, hogy ne jelentsen az igénybe vevő számára aránytalan anyagi megterhelést.

A magyar egészségügy négy nagy baja a következő. Az egészségügy

• eszköztelen, mert nagyrészt nem ő felelős azért, hogy a magyarok korán halnak,
• pénztelen, mert még a visegrádi országokhoz lépest is alulfinanszírozott, hatástalan, mert hatalmi szóval irányítva,
• elavult szerkezetben próbál megfelelni,
• és népszerűtlen, mert még az elfogadható szintű szolgáltatást is rosszul tálalja az ügyfelek felé.

Nézzük először az eszköztelenséget!

A magyarok korán halnak, de ezért nem elsősorban az ellátórendszer a felelős, hanem az életmódunk.

Magyarországon a születéskor várható élettartam és az egészségben töltött életévek jóval alacsonyabbak, mint az az ország általános fejlettségének és az egészségügy intézményrendszer kiépültségének megfelelne. A könnyebb érthetőség kedvéért vegyünk egy hírhedt távoli országot, Kolumbiát. Ott nem a házi méh a legveszélyesebb állat, rosszak az utak, balesetben háromszor annyian halnak meg, mint nálunk. A közbiztonság véleményes. Több mint tízszer annyi embert gyilkolnak meg, mint itt. Ötször annyi a fertőzéses betegségek halálozása. Ötödannyi kórházi ágy áll rendelkezésre és az orvos-beteg találkozások száma negyede a magyarországinak. Mindennek ellenére a kolumbiaiak a várható élettartama közel 3 évvel volt magasabb 2019-ben a magyarokénál.

Jobb a genetikájuk? Lehet. De, ami biztos, hogy feleannyit isznak, harmadannyian dohányoznak, kevesebb elhízott van, és töredéke feldolgozott élelmiszert esznek, mit mi.

Békeidőkben a halálozást leginkább az életmódi, környezeti hatások és csak kisebb mértékben a genetika és az ellátórendszer teljesítménye befolyásolja.

Az egészségügy tehát hozott anyagból dolgozik, és a magyar nincs elkényeztetve.

Listavezetők vagyunk a daganatok előfordulásában. Dobogósak a szív-érrendszeri betegségek gyakoriságában. Kialakulásuk többéves, sőt sokszor több tízéves folyamat. Hogy elzáródjon egy ér a szívünkben és infarktust kapjunk, nem elég rágyújtanunk egy cigire három korsó sör után. Ha nincs rá különös hajlamunk, évtizedeken át kell a dohányzás, kártékony zsírok, cukorbetegség, magas vérnyomás fegyvereivel szisztematikusan rongálnunk az érrendszerünket. Több száz vagy ezer aknát elhelyeznünk az ereinkben, hogy aztán egy felrobbanjon és beüssön a baj.

A jó egészségügyi ellátás tehát a folyamat vége és az a rossz hír, hogy szűrővizsgálatok – bár nagyon fontosak – is inkább ehhez vannak közel. A kulcs az életmódban és az egészségtudatosságban rejlik. Itt azonban nem várhatóak gyors eredmények. Ha holnaptól mindannyian, minden nap nyers siklóhúst eszünk harmatos zöldségágyon és hozzá friss forrásvizet iszunk, akkor is csak évek múlva látszik majd ez a statisztikákon.

Nagy erőfeszítésekkel is kilátástalan rövid távon hatást elérni. Ugyanakkor az állampolgárai egészségről, életminőségről felelősen gondolkodó vezetés előtt nincs más út.

Erről például érdemes a nemzettel rendszeresen konzultálni. Évek alatt, minden csatornán, mindenki nyelvén eljuttatni a kellemetlen üzenetet, hogy felelősek, sőt leginkább felelősek magunkért vagyunk. Különösen abszurd feladat ez a politika számára, hiszen egy olyan problémával kell bánni, ami alapvetően nem okoz fejfájást az emberek többségének. Hiszen nem böngészik a WHO-statisztikákat, így nincs összehasonlítási alapjuk. Többségünk számára az egészségüggyel való kapcsolat akkor kezdődik, ha baj van, és nehéz szembesülni, hogy a bajt legnagyobb részt maguknak köszönhetjük.

A népegészségügyi gondolat legfelsőbb szinten való képviseletének meg jelennie. Több évtizedet átívelő, folyamatosan nyomon követett, a környezeti, életmód, oktatási és szociális területeket felölelő program formájában súlyt kell kapnia. Céljait, eszközeit, eredményeit és esetleges kudarcait folyamatosan kommunikálni kell.