„Agyoncsapni a kiskutyát, és megy a kukába” – nem csak az állatoknak volt pokol a gyömrői horrormenhely

„Ha megellett egy kutya, akkor a kiskutyákat ki kellett alóla venni és vagy földhöz csapkodni, vagy belefojtani egy vödör vízbe. Ami beteg és kicsi, az ugyanez. Az leves.

– Leves?

– Igen, agyoncsapni, és utána megy a kukába. (…) Volt olyan nap, hogy befogtunk egy településen egy csomó kutyát, és már aznap este mindegyik ment altatásra. És nem csak a gyepmesteri telepen altattak, hanem a menhelyen is. A lakókocsi mögött volt egy rész, a taknyos, beteg, rühös állatokat is oda kellett vinni. Utána meg én dobáltam fel a tetemeket a teherautóra, azzal vitték át a gyepire. Volt olyan, hogy egyszerre 25 kutya lett elaltatva, máskor napok alatt jött össze ennyi, ez változó. (…) Nekem kellett lefogni a kutyát, Herczig pedig beadta a szívébe a szert.”

A szó szerinti idézetek attól az embertől származnak, aki évekig dolgozott azon a gyömrői Kutyamentsvár nevű menhelyen, amiről lapunk derítette ki, milyen brutálisan bántak valójában a „mentett” állatokkal. Csakhogy nem alkalmazott volt, vagy olyan önkéntes segítő, mint az a forrásunk, aki a sintérbizniszről elsőként mert beszélni. „Csicska voltam. Egy rabszolga” – mondta magáról az interjúk során, amiket azzal a feltétellel vállalt, hogy a nevét nem tüntetjük fel, ezért csak G.-nek fogjuk nevezni. Tisztában van vele, hogy sokan így is felismerik, családja ezért félti is a következményektől. Mégis elmondta a teljes történetét, mert ez bizonyítja, hogy a gyömrői horrortelep áldozatai nemcsak állatok voltak, hanem emberi drámák is zajlottak a falak mögött.

Gyömrői állatmenhely

HVG

G. azt állítja, közel három éven át dolgozott gyakorlatilag ingyen a Herczig József által irányított menhelyen, és ezalatt nem is hagyhatta el szabad akaratából bármikor a külterületen fekvő telepet. Ezalatt végig nemcsak dolgoztatták, de még a neki járó állami juttatást sem kapta meg, miközben fizikailag és verbálisan is bántalmazták.

Teljes függés: a sintérbiznisz feje volt a hivatalos gondnoka

Kevés kiszolgáltatottabb helyzet van az övénél: az állami gondozásban felnőtt, húszas éveiben járó, kallódó fiatalt bírósági ítélettel gondnokság alá helyezték rögtön azután, hogy nagykorúvá vált. Ezekben az években pedig a hivatalosan kirendelt gondnoka Herczig volt, vagyis a menhelyvezető – egyben gyepmester – dönthetett a gondnoksága alatt álló, így jogilag korlátozottan cselekvőképes G. helyett. A fiatal még a saját bankszámlája felett sem rendelkezhetett, ahová állami juttatást kapott, és az életében minden releváns döntést Herczig hozhatott meg.

A jelenleg már 35 éves, családban és önállóan élő férfi kérdéseinkre nehezen tudta megfogalmazni is, mennyire rossz pszichés-mentális állapotban volt akkoriban. Úgy nőtt fel, hogy az édesanyja nem törődött vele, az apját nem is ismerte, „elvileg van két testvére”, de még a nevüket sem tudja. Még csak 3 éves volt, amikor az addig róla gondoskodó nagymamája meghalt, ekkor került be intézetbe.

3 évesen állami gondozott, 18 éves korában már gondnokság alatt

Mesélt arról, hogy az anyja ott élt a gyermekotthon közelében, néha még össze is futott vele, mikor sétálni vitték. „Volt, hogy ilyenkor ígérte, ő is jön hozzám szombaton, mint ahogy másokat meglátogatnak” – mondta. De hiába várta, hozzá nem jöttek, kivéve, amikor 18 éves lett, mert akkor az anyja előkerült és felajánlotta, hogy hozzájuk költözhet. „Csak a pénz végett keresett meg” – véli utólag, mert ekkor kapta meg a nagykorúságakor járó összeget az államtól. Nem lakott sokáig velük, inkább csapódott ide-oda, egy ideig hajléktalan is volt, és elismeri, hogy kisebb balhékba is keveredett.

Éppen egy barátjánál húzta meg magát, amikor rajta keresztül adódott a lehetőség, hogy hetente pár nap segíteni kellene a gyömrői menhelyen. G. ráadásul ismerte is Hercziget, mert korábban éjjeliőrként dolgozott az intézetben, ahol ő felnőtt. „Egy összeroppant srác voltam, ott ragadtam” – fogalmazott. Addig hivatásos gondnokai voltak, de mivel ekkor már a telepen élt, Herczig vállalta, hogy ettől kezdve ő lesz a törvényes képviselője.

Nagyjából három éven át a telepen lakott egy lakókocsiban, később egy faházban, és azt ette – elmondása szerint más telepen dolgozókkal együtt – „amit a Tescókból hordtunk”. Arról korábban maga Herczig is beszélt lapunk kérdésére, hogy több közintézményből hordták a „moslékot” az állatok ellátásához, de G. szerint akkoriban e mellett még a környékbeli boltokból is a menhelynek adták a polcokról már kötelezően levett élelmiszereket, ebből adtak neki is.

Téglával leszorítani a vödörbe fojtott kölyökkutyákat

Keményen dolgozott – fizetés nélkül –, az állatok ellátásában kellett segítenie, etette, itatta őket, takarította a kenneleket, miközben menet közben tanulta meg, hogyan kell bánni a kutyákkal. Így viszont nem egyszerűen tanúja, de aktív résztvevője volt mindannak, amit decemberi cikkünkben nyilvánosságra hoztunk: a kutyákkal való kegyetlen bánásmódnak, sőt, az állatok kivégzésének. Ahogy a bevezető párbeszédben szó szerint idéztük, azt is részletezte, hogy a kölyköket vízbe kellett fojtani vagy földhöz kellett csapni.

Így utólag vált egyértelművé, miért talált a menhelyről először nyilvánosan beszélő önkéntes, Horváth Tünde a szemétkupac közepén, egy festékes vödör vízben 7 halott kiskutyát. Mikor erre rákérdeztünk G.-nél, annyit kérdezett vissza:

Tégla volt a tetején?

Ugyanis elmagyarázta, hogy kifejezetten ez volt a kegyetlen módszer: a vízzel teli vödör tetejére nehezéket kellett tennie, hogy ne tudják felnyomni a tetejét az életükért kapálózó kicsik.

A szemétkupacban lévő vödörben 7 kiskutya teteme volt

HVG

Utólag? Nem kellett volna ez. Lehet, hogy ezután én is szar ember leszek tőle

– válaszolta arra, mit gondol most arról, amit a menhelyen tett.

G. ugyanis az altatásokban is részt vett, ahogy elmondta, neki kellett lefognia az állatokat, miközben Herczig a kutya szívébe beadta a halálos szert. Már akkor is tisztában volt azzal, hogy ez így nincs rendben, főleg nem egy menhelyen. A vonatkozó jogszabályok azt írják elő, hogy csak fájdalommentesen, szakszerűen végezhető altatás, ezért ezt állatorvosok végzik két lépésben: először elkábítják az állatot, hogy a második, halálos injekcióból már ne érezzen semmit. G. állítja, hogy nemcsak lefogta a kivégzésre szánt szerencsétleneket, de utána az ő feladata volt a tetemeket összeszedni és „feldobálni a teherautóra”, vagyis tanúja volt az egésznek.

Fater intézkedett

Egy másik forrásunk, aki később volt állatgondozó a telepen, hallott G. esetéről, de személyesen már nem ismerte. Ő nem vett részt az állatok elaltatásában, de akárcsak Horváth Tünde önkéntes, a telep belső részeire is bejutott és tapasztalta, hogyan tűnnek el a kutyák.

„Volt, hogy Herczig lesétált a gyepire hétvégén, és így csinált helyet az újaknak, amikor telt ház volt. De ha bementem a menhelyre, ott először mindig körbejártam, és sokszor hiányoztak kutyák, amire rákérdeztem.

A válasz mindig az volt, hogy a „Fater intézkedett”

– mondta. Mindez pontosan megfelel annak, ahogy decemberi cikkünkben az önkéntes beszélt a folyamatról: pár nap különbséggel volt, hogy 20 kutya tűnt el egyszerre, így például a rosszul festő, bőrbeteg vagy soványabb ebek.

700 kontra 260: több száz állatról nem tudni, mi lett vele

Azt utólag képtelenség megmondani, vajon hány állat pusztult el a gyömrői horrormenhelyen, mert a kutyák túlnyomó többsége nem volt megfelelően, egyedi azonosítóval ellátva, és ezt a telepet ellenőrző hatóságok is tudták. Sőt, olyan dokumentum is van lapunk birtokában, amely alapján az is nyilvánvaló volt a felettes szerveknek, hogy még a papíralapú nyilvántartás is hiányos és elégtelen.

G. úgy emlékszik, hogy akkoriban 700 állat élt a Kutyamentsvárban, ahogy Herczigék 2022-ben a közösségi oldalukon szintén 700 kutyáról és 180 macskáról írtak egy adománykérő posztjukban. Mindez azért is tűnik reálisnak, mert Herczig gyepmesterként saját bevallása szerint is közel 40 önkormányzattal állt szerződésben, vagyis az egész környékről, folyamatosan szedte össze és szállította el a kóbor és nem kívánt állatokat. Az ügyet kirobbantó önkéntes szerint sok kutya azután tűnt el, hogy 2024 őszén nyíltan is feljelentést tett a menhelyvezető ellen, miután hiába próbált a hatóságokhoz fordulni.

Az tény, hogy a botrány kirobbanása után a civil szervezeteknek Herczig 260 kutyát adott át. A különbség döbbenetes, több mint 400 állat sorsa ismeretlen, holott mindegyikükről altatás, betegség estén állatorvosi dokumentációval, örökbe adás esetén pedig örökbefogadási szerződéssel kellene rendelkezniük. Nincs olyan információnk, hogy akár a menhelyen zajló állatkínzás miatt indult rendőrségi nyomozásban, akár a telep felszámolása során zajló Nébih-vizsgálatok bármelyikében megpróbálták volna rekonstruálni számszerűen ezt a folyamatot.

Kutyák vizestartálya a gyömrői állatmenhelyen

HVG

Magánpankráció csak a hatalom kedvéért?

„Engem ott ütöttek-vertek. Ha Herczignek valami nem tetszett, vagy csak mérges volt, akkor ütött” – mondta G., aki konkrét példákat hozott arra, hogyan fenyegették és alázták rendszeresen.

Ezért nem véletlen, hogy úgy élte meg, a menhelyvezető „bármit megtehet” vele, és teljesen elhitte, hogy neki, a gondokság alatt állónak úgysem hinne senki. „A nekem járó juttatást sem kaptam meg, mondván, hogy még én fizessek az ott lakásért. A telepet általában csak akkor hagyhattam el, ha mentünk kutyát befogni, tetemet elszállítani vagy az adományként kapott ételt elszállítani” – sorolja.

A teljes kiszolgáltatottságot és a brutalitást mutatja, hogy nemcsak verték, de állítása szerint Herczig utasítására több esetben verekednie kellett az egyik társával, aki „ugyanolyan csicska” volt, mint ő.

„Akkor érezte jól magát, ha bántást tudott találni” – válaszolta, mikor az egymásnak uszítás miértjét firtattuk. G. állítja, többen is jelen voltak a  kikényszerített bunyónál. „Próbáltam nem megütni, inkább hagyni magam, mert gyengébb volt nálam, és amúgy sem akartam bántani a társamat” – magyarázkodott.

Beszéltünk egy olyan névtelenséget kérő tanúval, aki saját szemével látta az egymás bántására kényszerített emberek harcát. Szerinte Herczig számára „ez a hatalomról szólt”, arról, hogy a kiszolgáltatott csicskáival mi mindent megtehet.

Megszökött, majd évekig bujkált

G. nagyjából három évig élt így, közben egyszer próbált megszökni. „Végül azt mondtam, én másnap valahogy biztosan elhagyom a telepet: vagy felakasztom magam, vagy elmenekülök” – idézte fel. Az volt a szerencséje, hogy lett egy pártfogója, aki segített neki, szabályosan megszöktették: először egy szántóföldön bujkált, majd eljuttatták egy olyan tanyára, ahol szállást kapott, és dolgozhatott a tehenek mellett.

G. állítja, hogy Herczig jelentette a gondnoksága alatt álló fiatal eltűnését a rendőrségen. „De én utána már úgy éltem, mint egy normális ember, mehettem bárhova. Végül magamtól bementem a gyámhivatalba, és feladtam magam, hiszen nem öltem embert, nem vagyok én bűnöző.”

Az ezt követően induló eljárásban Herczignek gondnokként el kellett számolnia, mivel a G.-nek járó juttattások felett végig a gyepmester rendelkezhetett. Információink szerint semmilyen jogi következménye nem volt annak, ahogy a gondjaira bízott G. -vel bánt, illetve ahogy az ügyeit kezelte.

G. tudja, hogy hatóságokhoz fordulhatott volna, hiszen bántalmazták, kényszerítették, ingyen dolgoztatták, és a személyi szabadságát is korlátozták, de tehetetlennek érezte magát. „Herczig volt a gondnokom, még ahhoz sem volt jogom, hogy bemenjek, és feljelentést tegyek ellene. És mindig azt hallottam, hogy ugyan ki hinne nekem.”

34 éves koráig élt úgy, hogy nem dönthet önállóan

G. esete tökéletes példa arra is, milyen reménytelen helyzetből indulnak az állami gondozásban felnőtt, onnan kikerülő fiatalok. Meg sem tanulhatta, hogyan boldoguljon egyedül a világban, de már 19 éves korától gondnokság alatt élt, méghozzá 2024-ig, vagyis 34 éves koráig.

Birtokunkban van az a dokumentum, amely G.-t úgy jellemezte, hogy a 18 év körüli fiatal „gyermekotthonban nevelkedett, érzelmileg sérült”, aki „epilepsziával diagnosztizált, súlyos beilleszkedési- és magatartási problémákkal küzd, dacos, ellenszegülő, öntörvényű magatartás jellemzi”. Többek közt erre alapozva 2009-ben a Monori Városi Bíróság úgy döntött, hogy nincs meg az „ügyei viteléhez szükséges belátási képessége”, méghozzá általános jelleggel, „minden ügycsoport vonatkozásában”, így gondnokság alá kell kerülnie.

Ettől kezdve – Herczig előtt és utána is – egymást követték a gondnokok G. életében, egészen addig, amíg egy gyámhatósági ügyintézőnek feltűnt, hogy talán nem is indokolt megfosztani ezt a férfit a cselekvőképességétől. Így újra vizsgálták, és arra jutottak, hogy az epilepsziája tünetmentes, „az állami gondozása során megjelenő agresszivitása sem jellemzi” a mindennapjait, felismeri az összefüggéseket, képes önálló döntéshozatalra és érdekének képviseletére, vagyis van olyan belátási képessége, ami „ügyeinek viteléhez és a választójog gyakorlásához” szükséges.

„Mintha próbált volna bocsánatot kérni”

G.-t ekkor már úgy írták le, hogy „tudata tiszta, együttműködő, nyugodt, gondolkodása lassabb tempójú ugyan, de minden tekintetben tájékozott”. Mindezt az után, hogy az egyik gyámhatósági dokumentum szerint olyan kérdéseket tettek fel neki a személyes meghallgatáson, mint hogy „mennyibe kerül 1 kg kenyér”. Erre azt válaszolta, hogy „attól függ, hol vesszük”, és felsorolta az árakat. De beszéltették politikáról és választásokról is, bár ahogy meg is mondta, „ő senkit” nem választhat. Azt is sommásan fogalmazta meg, szerinte mi a gondnokság lényege. „Az, hogy nem dönthetek semmiben” – válaszolta.

Tizenöt év után végül a Dunaújvárosi Járásbíróság ítéletben mondta ki a cselekvőképességet korlátozó gondnokságának megszüntetését tavaly januárban, ekkor törölték a gondnokoltakról vezetett nyilvántartásból.

G. azt mesélte, hogy Herczig Józseffel utoljára a gyámhatóságon találkozott, amikor a menhelyvezető gondnoki minőségét megszüntették, és „olyan volt, mintha próbált volna bocsánatot kérni”.

„Én nem fogadtam el” – teszi hozzá a férfi, aki az interjú során többször is ismételgette, ő tényleg szereti az állatokat, azóta is ezen a területen dolgozik, párját is így ismerte meg. A gyömrői évekről pedig utólag úgy tartja,

olyan ez, mint egy szégyenfolt, mert hibásnak tartom magam, pedig tudom, hogy neki kéne szégyellnie magát.

Ahogy korábbi cikkeinknél, ezúttal is kerestük Herczig Józsefet, aki azt kérte, hogy írásban juttassuk el hozzá kérdéseinket. G. esetére, és a felmerült, altatással, állatok leölésével kapcsolatban feltett kérdéssorunkra azonban – többszöri megkeresés ellenére – végül egyáltalán nem válaszolt.