Majdnem szabad, majdnem boldog: nosztalgikus fotókon a múlt század végi mutyikultúra
9 perc
2025.04.02. 13:10
2025.04.02. 13:17
Szombat Éva legújabb projektjét összefoglaló fotókönyve, az Echo in Delirium továbbra is a kortárs boldogságkeresés gyakorlatait dokumentálja, ezúttal az 1980-as és főleg az 1990-es éveket megidéző nosztalgiát helyezve a középpontba.
Akármilyen közhelyes leírni, az elmúlt bő évtizedben Szombat Éva az egyik legeredetibb, jól felismerhető stílusú, a kortárs irányzatokat a saját vizuális narratíváiba integráló fotóművésszé vált. 2013-ban nyerte el a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, miután három évig intenzíven foglalkozott a boldogság témájával – és receptjének keresésével. A boldogság-korszak egyik legfontosabb állomása a Vida Vera közreműködésével 2014-ben megjelent Boldogságkönyv és az alapjául szolgáló kiállítás, amely azokat a stratégiákat mutatta meg, amelyeket általában az emberek a boldogságuk eléréséhez próbálnak alkalmazni, megfűszerezve mindezt egy nagyon erőteljes, giccs és az irónia minőségeit egyszerre játékba hozó látványvilággal és szövegezéssel.
A Boldogság a gyakorlatban című, az akkori Supermarket Galériában rendezett kiállítás anyaga jelenik meg a Practicioners című, 2016-os könyvében, amely a korábbinál sokkal érzékenyebben mutatja meg a mások boldogságán való élcelődés veszélyeit. A könyvben olvasható történetek jól mutatják, milyen fölösleges valakit a hobbija alapján el- vagy megítélni, hiszen fogalmunk sincs, mi lehet mögötte.
A lufihajtogatás tűnhet a világ legfölöslegesebb tevékenységének, a kisfiát elveszítő anyuka számára azonban a depresszióra adott válasz volt: valami, ami megmentette és értelmet adott a napjainak. A legértelmetlenebb dolog pedig máris a legszebb metaforává válik: a sötétség és a halál ellenében színes lufikat hajtogatni különféle formákra maga az életigenlés, és persze maga a boldogság, a boldogság társadalmi képzetei ugyanis nem azonosak a boldogság egyéni gyakorlataival.
2017–2022 között készült el az I Want Orgasms, Not Roses (Orgazmust akarok, nem rózsákat) című fotókönyv, mely az alapjául szolgáló kiállítások anyagát érzékeny, narratív sorrendbe válogatva mutatja be a női szexualitáshoz kapcsolódó tabukat a szégyen, a vágy, a trauma, az elfogadás és a lázadás fogalmain keresztül. Ez a könyv szinte pszichológiai munkaként is értelmezhető, hiszen 288 oldalon keresztül mutat be nemcsak 120 képet, hanem rengeteg interjút is, valós alanyokkal, akik számára a megszólalás egyszerre lehet a megbékélés, a felforgatás, a gyógyulás, vagy az önmagára találás folyamata. Az előszóban is megjelenik az egyik legelfogadottabb társadalmi tény, mely szerint a lányok nem érdeklődhetnek túlzott mértékben a szexualitás iránt, hiszen az rossz modorra, kétes erkölcsökre vall. Ez a könyv ezt a beidegződést próbálja meg ellensúlyozni.
A legfrissebb, egyben jelen cikk apropójaként szolgáló könyv a 2024-ben megjelent, és 2017–2024 között (az impresszum szerint „főleg Közép-és Kelet-Európában”) készült fotókat tartalmazó Echo in Delirium című munka, amely ugyancsak egy népszerű, a kortárs társadalmi terekben markánsan megmutatkozó jelenségen csavar egyet: az 1980-as és 1990-es évekhez kapcsolódó, részben generációs, részben pedig regionális alapú társadalmi nosztalgián.
A nosztalgia kifejezés a görög nostos, vagyis hazatérni és algia, vagyis vágyakozni kifejezések összevonásából keletkezett. A nosztalgia érzése egyszerre fejez ki idő és tér utáni sóvárgást, egy elveszett, vagy éppen soha nem is létező hely vágyát.
A nosztalgia szót 1688-ban alkotta meg egy Johannes Hofer nevű svájci orvos, és egészen a 19. század közepéig mentális betegségként tartották számon, az otthon iránti irreális vágyakozás kórképeként. Különféle feljegyzések bizonyítják azt a szinte megható adalékot, hogy úgy gondolták, a nosztalgia gyógymódjai az ópium, a piócák és egy alpesi séta – az is lehet, hogy ez most is működőképes orvossága lenne az állapotnak. Bizonyos szempontból hasonlít az álomra is, hiszen jelenlétet ad annak, ami időben és térben máshol van.
A társadalmi nosztalgia, amely ma ismert formájában az 1970-es évek környékén kezdett megjelenni a popkultúrában, a magasművészetben és a társadalmi terekben egyaránt, olyan összefüggéseket teremt különféle alkotások és termékek között, amely összefüggések – azzal ellentétben, amit gondolni szoktunk róluk – nem a vágyott múltról, hanem a mindenkori jelenről mesélnek. Nem véletlen, hogy éppen az évtized végén, 1979-ben jelent meg Fred Davis amerikai szociológus Yearning for Yesterday: A Sociology of Nostalgia (magyar kiadása nincsen, a címét úgy fordítanám, hogy ‘Vágyakozás a tegnap iránt: a nosztalgia szociológiája’) című, a téma kutatását azóta is meghatározó monográfiája, amelyben leírja, hogy lényegét tekintve minden nosztalgia egyéni, de a társadalmi keret határozza meg, és a retróláztól a közös anekdotázásig a nosztalgia célja, hogy fenntartsa a személyiség vagy a közösség folytonosságát.
Davis a nosztalgia társadalmiságának vizsgálatához érdekes ellentétpárokat használ, amelyek közül az Echo in Deliriumhoz, és a mesterségesen, mégis organikusan létrehozott nosztalgikus utazáshoz talán a létrehozás és megőrzés kettőssége illik leginkább. A nosztalgia ugyanis létrehoz, hiszen a múlt nem csak úgy hever valahol, hanem folyamatosan újra kell teremteni megélhetőségét, megszűrni és válogatni kell, hogy élő maradjon. És megőriz, hiszen folyamatosként tételez egy olyan tér- és időállapotot, amely a jelenben már nem létezik. Ezek az igen erős (itt kicsit elnagyoltan ismertetett, máskülönben bonyolult) folyamatok igazolják a tézist, mely szerint a társadalmi nosztalgia – az egyénihez hasonlóan – olyankor jelentkezik, amikor valamilyen törés vagy trauma történik.
A hosszúra nyúlt 1990-es éveknek egyesek szerint a 9/11, mások szerint pedig a 2008-as gazdasági összeomlás vetett véget. A társadalmi nosztalgia és az azt áruba bocsátó fogyasztói kultúra ismét visszatekerheti a társadalmi térszerkezetet egy, a mostaninál látszólag kevésbé nyomasztó korszakba, amely ezúttal, a nosztalgia logikájának engedelmeskedve, már az 1980-as, és főleg az 1990-es évek.
Manapság, amikor a klímaváltozás, az autokrata rezsimek előretörése, a gazdasági bizonytalanság és a megtámadott szomszédunkban, Ukrajnában zajló háború uralják a híreket és a közbeszédet, nem nehéz a nosztalgia csábításának engedve visszatérni biztonságosabb időkbe. És ha már visszatérés: angolul a múltba révedést úgy is nevezik, hogy „walking down memory lane” – vagyis séta az emlékek útján. Ez a szép metafora a nosztalgia egyik legfontosabb tulajdonságát is felfedi: azt, hogy képes az időt teresíteni.
A nosztalgia topográfiájában az idő – a múlt – hellyé válik, ahová vissza lehet sétálni, amit meg lehet látogatni.
Amikor visszagondolunk a boldog múltba, akkor valójában odasétálunk egy ösvényen, létrehozunk egy teret a fejünkben, ahol biztonságban vagyunk, ahová nem érnek el a dróntámadások és a Pride betiltása.
Ennek a boldogabb, múltbeli térnek az utcái pedig Szombat Éva képeivel, és a képeken megelevenedő tárgyak, képzetek, folyamatokkal vannak tele, egy sosem volt 90-es évek egy sosem volt, elképzelt Kelet-Európában.
Az Echo in Delirium könyvnek a fizikai kivitelezése is nagyon szép, egy spirálfüzetre, naplóra hasonlít, és a benne lévő anyagokat olykor kihajtással lehet elérni, mintha csak egy régi kirakóst próbálna összerakni az olvasó. Vagyis a néző. Vagyis a befogadó, aki a könyvet lapozgatva elindul erre a bizonyos múltbéli sétára, részben megmaradt tárgyak és enteriőrök, részben pedig nagyon is mai, újrakevert képek, ruhadarabok és szettek, arcszőrzetek nyomában.
Az 1980-as, de inkább az 1990-es éveket megidéző hangulatok egészen magától értetődően mutatják meg a késő szocializmus és a korai vadkapitalista évek stílusát, a nyugati modellek keleti adaptációit, kicsit sárga és savanyú miénkségét.
Élénk társadalomtudományos viták zajlanak arról, hogy az 1989-es rendszerváltozások mennyire voltak sikeresek a régióban – elnézve a demokrácia leépülését és a politikai közbeszéd fasizálódó állapotát, azt mondhatjuk, hogy kevéssé. Azonban éppen a megidézett korszakban mégis sok öröm volt, ahogyan Fekete Ibolya csodálatos, Bolse Vita című 1996-os filmjének nyitójelentében elhangzik: „Hirtelen jött, és hamar elmúlt, de volt egy rövid, emlékezetes időszak, amikor Kelet-Európa örült.”
A film előzetese:
Ha már szóba kerültek a korai boldogságprojektek, talán nem felesleges azt mondani, hogy ez a hirtelen jött boldogság, a két rendszer közötti átmenet szabálytalan senkiföldje, a szabadság korabeli illúziója, a tárgyak és mentalitások keveredésének hanyag attitűdje látszik a képeken. A fürdőszobai sminktükörben kukucskáló Cicciolina-poszter (13. oldal), a (Cicciolina, vagyis Staller Ilona pornóművésznővel is interjút készítő) Friderikusz Sándor legszebb zakóit felidéző lila és türkiz színpárosítások, az okosban felpimpelt piros sportkocsi kirajzolják a kelet-európai rendszerváltozások idejének nosztalgikus tereit, és a kapitalista fogyasztás korabeli termékeinek lokális változatait. Többször megjelenik a kor népszerű televíziókészüléke, méghozzá enteriőrben: műbőr kanapék, furnérlemezből összetákolt bútorok, nagymintás, színes tapéta és az elmaradhatatlan VHS – később DVD – lejátszó sokak gyerek-és kamaszkorának volt sírig tartóan emlékezetes szobabelsője (18-19. és 28-29. oldal).
Az egyik legmegkapóbb kép a panelrengeteg előtt árválkodó, zöld telefonfülke (16. oldal) – ma már, ahogyan a korabeli emberek, fölöslegessé vált az is. Nem romantikus, sokkal inkább esendő szimbóluma az 1980-as és ‘90-es évek be nem váltott ígéreteinek. Egy másik, ugyancsak lakótelepi képen nem telefonfülke, hanem telepi garázs látható, rajta egy piros „szeretlek” felirat. Vajon ki írta oda, és kinek szól? Hol lehetnek ma ezek az emberek? Egyáltalán, a korszak szereplői, művészei, tömegei hova tűntek? Hova tűntek a telefonfülkék és telepi garázsok, amiket nemcsak (vagy főleg nem) rendeltetés-szerűen, hanem inkább kreatívan használtak a tulajdonosok, így lettek belőlük bálásboltok, háztartási helyiségek, tárolók.
A korszak esztétikáját a mában ironikusan vagy nagyon is komolyan adaptáló outfitek, a nosztalgia működésmódjához hasonlóan, kissé fiktívek. Nem a ‘80-as és ‘90-es évek divatját mutatják meg, inkább azt, ahogyan ma vágyakozunk rájuk. Ránézésre ott van minden fontos elem: a nagymintás ing, a susogós széldzseki, a már emlegetett lila-türkiz színpár, a Casio óra és a focistafrizura (népies nevén patkányfarok) – mégis más a végeredmény, ahogyan egy Polaroid képet is másként készítünk a digitális világban, mint a technológia megjelenésének saját idejében. A legjobb példát erre a könyv 62-69. lapjain szereplő bajuszok szolgáltatják. Egyrészt a közelről fotózott arcszőrzet intim és zavarba ejtő látvány, a szőr tárgyiasul, az arc pedig eltűnik. Másrészt elgondolkodtató, hogy ha akkor ennyire kellemetlenül néztek ki, akkor most miért próbáljuk meg őket rekonstruálni? Persze tudjuk: így működik a nosztalgia, visszasétálunk a múltba, ami sokkal biztonságosabb, mint a jelen.
A kulturális és a fizikai fogyasztás elemei is fontos szerepet kapnak a képeken. Fodros esküvői ruha, Pickwick és egyéb divatos gyümölcsteafilterből készült fal, sildek, övtáskák, fodrászat burával és virágos tapétával: nemcsak hangulatos, hanem szívbemarkolóan tudatos és aktualizálható válogatás. A popkulturális szereplők közül Cicciolina mellett Arnold Schwarzenegger is felbukkan, a két megidézett évtized egyik kedvenc zsánerműfajának (akciófilm, ó Bruce Willis, ó Jean-Claude Van Damme) ikonikus sztárja, ráadásul a szomszédból, a vasfüggöny másik oldalán lévő Ausztriából. Amit már akkor is, és most is majdnem utolértük.
Van a kelet-európai mutyikultúrának, másolásnak, csencselésnek egy sajátos atmoszférája, amit ezek a képek remekül visszaadnak: magamban sokszor majdnem-esztétikának, majdnem-attitűdnek nevezem. Majdnem jól néz ki, majdnem olyan, majdnem sikerül. Majdnem szabad, majdnem boldog. Majdnem a 90-es években maradtunk. Üldögélünk a naplementében, a könyv utolsó lapjain látható két fehér műanyag széken, amelyek azóta is ott állnak mindenkinek a kertjében.
A könyvet Bárdy Anna tervezte, a könyvben olvasható szöveget pedig Adam Mazur, művészettörténész, a Poznani Művészeti Egyetem Fotográfia Szakának oktatója írta. Kiadó: Symposion – Everybody Needs Art.
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!