Miért szexi Jézus?

Személyes tapasztalatomat egyre több, a párválasztással foglalkozó kutatás úgy értelmezi, hogy a nők egyre válogatósabbak, a növekvő elvárásoknak a férfiak egyre kevésbé tudnak megfelelni. A házaspárok száma világszerte csökken, Magyarországon sosem született még olyan kevés gyerek, mint tavaly nyáron. Dél-Koreában a nők nem randiznak és nem szexelnek, Finnországban már gyakoribb, hogy az együtt élő párok szétmennek, mint hogy gyereket vállaljanak. 2025 egyik trendjének a szabadon választott cölibátust jósolják.

Nem jött be a „keresztény családpolitika”? Pedig a kereszténységről pont tudnék mesélni. 

Evangéliumi keresztény családban nőttem fel, ami azt jelenti, hogy már az anyatejjel is a Biblia szavait szívtam magamba. Érthető tehát, hogy az ősélményem a férfiakról Jézushoz köthető. De mit kezdjek ezzel az örökséggel? És hogyan tud egy átlagos, budapesti fiú megfelelni annak, ha randipartnere a világot teremtő, tökéletes és örök erőt, Isten fiát állítja elé „elvárásként”? 

Előre elrendelt csalódás

Egy vidéki keresztény esküvőn megismerkedtem egy fiatal lánnyal. Hamar kiderült, ő is valláskárosult. Ez keresztény szlengben azt jelenti, olyan ember, akit sok sérelem ért az egyházon belül, ezért otthagyta az egészet.

– „Téged miért dobtak ki?” – kérdezte a legnagyobb természetességgel.
– „Lett pasim, és voltak kérdéseim” – felelem. „Téged?”
– „Ó, ugyanez!”

Nemcsak a házasság előtti szex bűn, hanem az intimitás is. Több gyülekezetben az egész, általában több száz fős közösség előtt be kell mutatnod kivel jársz, a pásztor (a gyülekezet vezetője) kihívja a párt a színpadra és megáldja őket, jövőjükre házasságot és sok szép gyermeket kérve Istentől. Hát, nem tudom, nekem, 16 évesen ez kicsit túl extrémnek tűnt. Ráadásul az én pasim nem abba a gyülekezetbe járt, ahova én és a családom, egy másik egyházhoz tartozott, ami körülbelül annak felel meg, mintha valaki egy gój embert visz haza a zsidó rokonoknak bemutatni. A pasi így veszett ügy volt, akármennyire buzgón ugyanahhoz az Istenhez imádkozott, mint a szüleim. Nem ugrotta meg a krisztusi mércét.

Azt a krisztusi erkölcsi normát, amit példaként kaptam, semmilyen földi halandó nem tudja maximálisan betartani. Ezért két dolog jelentkezik: az önámítás vagy az önmarcangolás. Én az utóbbit örököltem, vagyis azt az érzést, hogy soha nem vagyok elég jó. Ezt egyébként a legtöbb nő vallási nevelés nélkül is örökül kapja, csak ők úgy nevezik, hogy imposztor szindróma. De talán ennél többen választják az önámítást, vagyis olyan valóságot építenek fel maguk köré, amiben ők akkor is jó emberek maradnak, ha semmilyen keresztény erkölcsi tanítást nem tartanak be. Szájer, Novák, Balog, Bese – ismerős?