Félve mondják ki, hogy jó volt – így működik a gyászcsoport, ahol a legnehezebb élethelyzettel segítenek megbirkózni

Gyászcsoportba járni még mindig nem elterjedt szokás, pedig a veszteségben való kapcsolódásnál kevés hasznosabb dolog érhet egy gyászoló embert. Furcsán hangzik elsőre, hogy idegenekkel kell megbeszélni a legintimebb megéléseinket, fájdalmainkat, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a résztvevők az első egy-két alkalom után feloldódnak, és bűntudat nélkül, biztonságos közegben osztják meg a legmélyebb gondolataikat. A Covid óta sokszor az online térben zajlanak ezek a foglalkozások, de ez nem ölte ki az intimitást az alkalmakból, sőt, egyre inkább választják ezt a formátumot a gyászolók. A gyászcsoport működéséről Nagy Zsolt viselkedéselemzőt, mentálhigiénés szakembert és gyászcsoportvezetőt kérdeztük, aki elmondta azt is, miért nem érdemes a sima „hogy vagy” kérdéssel indítani, ha egy gyászoló emberrel beszélgetünk.

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy egyszer majd érintetté válunk a gyászban. Fel lehet erre előre készülni, és ha igen, hogyan?

Társadalmi szinten még mindig eléggé tabunak számít a veszteségek okozta gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció. (Éppen ezért nagyon fontos, hogy minél többet beszéljünk erről, és legyen rá lehetőség, hogy cikkekből, podcastokból tájékozódhassanak az emberek a témáról.) Teljes mértékben ugyanis nem lehet felkészülni egy, akár évtizedekkel később bekövetkező veszteségre és annak gyászára, mert közben folyamatosan változunk mi magunk és az az élethelyzetünk is. Ha esetleg már annyit tudunk, hogy milyen velejárói vannak egy gyászfolyamatnak, az önmagában segítség lehet.

Megnyugtató lehet az is, ha tisztában vagyunk azzal: a gyászban vagy bármilyen krízisben ott van valami új létrejöttének is a lehetősége. Persze erre nem tudunk, és nem is kell még az elején ránézni, ennek meglátása a gyászfolyamat vége felé válik a legtöbb esetben megértetté és értéktisztázóvá. Ha a gyászfeldolgozási folyamat során próbálunk más szemszögből is rátekinteni a veszteségekre, és meglátni, hogy mire taníthatnak bennünket, az egyfajta átkeretezést és mélyebb megértést is életre tud hívni bennünk.

Melyek azok a mondatok, amelyek nem segítik a gyászolót?

Sokszor találja magát szemben a gyászoló azzal, hogy a környezetében élők elbagatellizálják a veszteséget, és mindenféle klisével próbálják kifejezni az „együttérzésüket”. Csakhogy ezek a klisék – például hogy „majd az idő megoldja”, „ne sírj, mert legalább már nem szenved”, „szép kort élt meg”, „legalább nem szenved tovább” – nem segítenek, sőt legtöbbször meg nem értettséget, haragot, olykor dühöt is keltenek a gyászolókban. Amikor fiatalok magzatot veszítenek el, gyakran hallanak a hozzátartozóiktól ilyesmit: „nem baj, fiatalok vagytok még, lehet még gyereketek”. Természetesen a legtöbb esetben nem azért mondják ezeket a mondatokat, mert meg akarják vele bántani a másikat, hanem azért, mert kialakult egyfajta tabusítás a gyásszal kapcsolatban, és igazából nem tudják, mit lehet, és mit nem lehet mondani egy gyászfolyamatban.

Nagy Zsolt viselkedéselemző, mentálhigiénés szakember és gyászcsoportvezető

Fotó: Ravasz Balázs – Sly

Mára nincsenek meg azok a rítusaink, amelyek régebben részei voltak a családi rendszer működésének, és segítették a gyászfolyamatot. Egykor a születés és az elhalálozás a családi rendszer működésének része volt, és a gyerekek szeme előtt történt, ebbe nőttek bele, az élet természetes velejárója volt. Megtanulták, hogy egy veszteség során kinek mi a feladata, otthon lehetőség és tér volt a halott felravatalozására és elsiratására. Siratóasszonyokat hívtak a házhoz, hogy elsirathatóvá, megélhetővé váljanak a gyásszal kapcsolatos érzések. Később, az 1900-as évek második felében intézményessé vált az egészségügy, egyre inkább kikerültek a betegek és a haldoklók a családi ház falai közül. Azóta felnőtt pár olyan generáció, akik vagy nagyon ritkán, vagy már egyáltalán nem találkoztak ezekkel a rítusokkal.

Hogyan érdemes akkor a gyászoló felé közelíteni barátként, hozzátartozóként, segítőként?

A klisék helyett sokszor elegendő azt mondani, hogy „el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet most neked”, vagy „ha bármikor bárkire szükséged van, számíthatsz rám, itt vagyok”. Vagy kérdezzük meg, hogy mire lenne most szüksége, vagy csak legyünk mellette csendben, vagy vigyünk át neki egy tányér ételt anélkül, hogy kérdeznénk.

Fontos, hogy érezze a gyászoló: amikor szüksége van ránk, és szeretne beszélgetni, mi elérhetők vagyunk számára.

A „hogy vagy?” kérdés nehéz lehet gyász esetén. Amikor nekem személyes veszteségem volt, sokáig nem tudtam ezzel a kérdéssel mit kezdeni.