Magyarország tökéletes hely arra, hogy kínunkban röhögjünk
6 perc
2025.04.21. 13:30
Fanyar, sötét felnőttmesék, amelyek a gyarlóságainkról, a megfelelni vágyásról és a hétköznapokban előforduló abszurditásról szólnak. Az Osztálytalálkozó és A bezzeggyerek után tavaly jelent meg Erika néni című rövidpróza-gyűjteménye, Rényi Ádám mégsem tartja írónak magát. Arról kérdeztük, könnyű-e még szórakoztatni a magyar olvasókat, és miért nem engedi meg magának, hogy elszomorítsa a közélet mostani állapota.
Újságíró, kiadótulajdonos, kommunikációs szakember, a kereskedelmi tévében is dolgozott, színpadi darabokat ír. Többször beszélt már interjúkban arról, hogy nem azért kezdett el novellákat írni, hogy író legyen, nem vágyik erre a státuszra. Örkény István és Roald Dahl munkái inspirálták, de azt mondta, nem merné hozzájuk mérni magát. Három kötet után megszületett már a gondolat, hogy mégiscsak író?
Ha valaki annak nevez, nem tiltakozom, de igazság szerint, amikor elképzelek egy írót, akkor nem olyannak képzelem, mint amilyen én vagyok. A szórakoztatás a célom, hogy kicsaljak az olvasókból egy kis nevetést, némi megütközést. Gyakori igénye a világnak, hogy mindenre címkét kell ragasztani, de szerintem én elég világosan látom magamat és a saját teljesítményemet. Tudom, mi az, amiben jó vagyok, és mi az, amiben lehetnék jobb. Nem akartam, hogy a játékosságot az elvárások váltsák fel.
Feltételezem, könnyebbséget jelent, ha az embernek van egy saját könyvkiadója. (A Bárdos Andrással közösen alapított 21. Század Kiadó).
Tény, hogy nem kell kilincselni, várni a visszajelzést, hogy jó napot, el tetszettek-e olvasni esetleg. Olyan szempontból meg rosszabb, hogy mi van, ha a könyv megbukik. Iszonyú ciki, ha az ember írócskának képzeli magát, aztán kiderül, hogy egyáltalán nincs fogadókészség arra, amit csinál. Amikor az első könyv, az Osztálytalálkozó megjelent, azt szerettem volna, hogy sikeres legyen. A sikeres azt jelenti, hogy tetszik az olvasóknak, és azt is, hogy többet hoz, mint amennyit visz.
Minden történet a hétköznapi valóságban indul ki. „Hanna néni a Temuról rendelte a robotporszívót. Tulajdonképpen nem volt rá szüksége, de a tévében is mutatták, meg a Facebook is gyakran feldobta, ráadásul a háziorvos várótermében is dicsérte egy cukorbeteg asszony.” Mi kell ahhoz, hogy a kis dolgokban is meglássa a drámát?
A személyiségemben nyilván van hajlam az iróniára, a groteszkre, a kegyetlen tréfákra. Ez egyfajta világlátás, szerintem tanulható. Ezen túl már csak nyitott szemmel kell járni. Emberekkel beszélgetni, sétálgatni, színházba menni, filmet nézni. És az a jó ebben, hogy nem kell a Bahamákon inspirálódni, vagy nem tudom, az őserdőben, hanem elég itt, egy pesti kerületben. Amikor elkezdtem a szövegekkel foglalkozni, arra gondoltam, hogy működniük kell majd. A világ afelé megy, hogy nincs türelmünk, Instagram- és Tiktok-videó hosszúságú tartalmakat fogyasztunk.
Korlátozódik a figyelmünk, azaz az impulzusoknak is gyakorinak kell lenniük, hogy vigyen magával minket egy történet.