Amikor a nőnek két perc jut

„Szia! Szerveztünk egy közös kiállást több független szerkesztőséggel, hatra ki tudsz jönni a Kossuth térre?” Éppen a zuhanyzóból léptem ki, a szabadnapomon, vizes hajjal, amikor a szerkesztőm felhívott ezzel a rövid mondattal, bő egy órával az élő közvetítés előtt.

Miért vagyok itt? Mit mondjak? Miért én? Tettem fel magamnak és a munkatársaimnak a kérdéseket, miközben a Kossuth téren álltunk, egy helyen, sok hazai újságíróval.

Reggel arra ébredtem, hogy benyújtották az orosz külföldi ügynök törvényjavaslat másolatát. Betiltottak már az utóbbi hónapokban olyan sok mindent, a drogokat, a melegeket, most minket, újságírókat is ez fenyeget. Ilyen arra ébredni, amiről orosz, georgiai, azerbajdzsáni kollégák már évek óta folyamatosan beszámolnak, és amire figyelmeztetnek. Ilyen arra ébredni, hogy az ország, amit a legjobban szeretek a világon törvényileg lök ki magából. Minden, ami vagyok, és amit csinálok az ország vezetése szerint a demokratikus vitát, a nemzet szuverenitását veszélyezteti. Minden, ami vagyok büntetendő.

És akkor most mondjak valami okosat, bíztatót, előremutatót élő adásban. “Miért vagyok itt? Mit mondjak? Miért én?” – ismétlődtek a fejemben az imposztor szindróma ismert szorongásai. Mert nem csak, mint újságíró voltam ott, hanem mint nő is.

És bármennyire is sokat jelentett nekem a közös kiállás, a láthatóság, a hely egy padon vezető főszerkesztők mellett, közben hihetetlenül nyomasztott, hogy egy közel négy órás adásban, a nőknek két perc jutott.

Közben azokra gondoltam, akik nincsenek itt, pedig itt kéne lenniük. Én most elveszem a helyet? Vagy reprezentálom az összes női újságírót? Akikből egyébként rengeteg van, csak ma valahogy elfelejtették meghívni őket.

Az, hogy rám két perc jut, nem az első alkalom, de ebbe ne menjünk most bele. A két perc mondjuk több, mint a nulla perc, meg a padon ülni kamera előtt mégis több, mint otthon ülni a laptop előtt.

„Ha nem zárnak be minden szerkesztőséget, akkor most már igazán szükség lenne valami szemtelen női reprezentációra ebben a szakmában is”, írtam másnap több ismerősömnek. Mondjuk valami olyanra, amiben nem, mint kvóta nők vagyunk díszletnek odarakva férfiak szervezésében. Persze a kvótanőséget is ki lehet maxolni, kvótának lenni mondjuk több mint láthatatlannak lenni. Ez is egyfajta privilégium? És ha az, akkor hálátlan vagyok?

Látjátok, csak kérdéseket tudok feltenni, szakmai ártalom, emberi gyengeség.

De kérdéseket feltenni, akár a saját közösségeinken belül is, olyan embereknek, akikre felnézünk, tisztelünk és akiknek hálásak vagyunk, nem csak az emberi lét esszenciája, de a demokráciáé is, és legfőképpen a szabadságé.

Több Facebook-posztot láttam, ami ezt kérte számon, és ami megemlített engem is. És hálás voltam értük. Arra gondoltam, hogy ezért vagyunk újságírók, hogy ne csak mi kérdezzünk, de ti is! Kérdőjelezzetek meg minket is, az újságírás intézményes hierarchiáját, a szerkesztőségi döntéseket! Kérdezzétek meg, miért csak férfiak elemezhetik az elnyomást, ahogyan azt is, hogy miért csak férfiak hozhatnak jelenleg törvényeket Magyarországon? Akkor fog fent maradni a sajtószabadság, hogyha megmarad a megkérdőjelezhetőség tere. Mindenhol. Hiszen ezt tanultuk a NER 15 éve alatt, hogy aki a kérdésektől fél, aki azokat kritikának, bántásnak veszi, és betiltja, az valamit nem értett meg abból, hogy mit jelent szabad embernek lenni.

Toni Morrisont idéztem szerdán a Kossuth téren, és most is rá szeretnék hivatkozni, mert azt hiszem nála nagyon kevesen tudják jobban megfogalmazni az elnyomást, és még kevesebben tudnak olyan választ adni rá, ami nem megkeseredett.

A definíciók a definiálóké, nem a definiáltaké.

Ezzel a morrisoni mondattal a fejemben feküdtem le aludni, már csütörtök hajnalban. Mert nem kell bizonygatnom, hogy miért nem veszélyeztetem az országom szuverenitását, hogy miért nem vagyok külföldi ügynök, sem azt, hogy kvóta nő vagyok-e. Ezt meghagyom azoknak, akik ezeket a fogalmakat kitalálták, és rám ragasztották.