„Soha nem vitték el a nyolc szerkesztőt együtt” – mit tanulhatott Orbán abból, ahogy Kádárék bántak a szabad sajtóval?

Ahol cenzúra van, ott előbb-utóbb szamizdat is lesz

– adta a második Orbán-érában egyik cikke címének Kőszeg Ferenc (a fenti képen ő fut a titkossrendőrök elől 1982-ben), a Kádár-rendszerben ellenzéki, majd a rendszerváltozás után szabaddemokrata politikus. Lassan hasonló kihívás előtt állnak a jelenlegi magyar sajtótermékek is, a „lex kuss” miatt többeket bezárás fenyeget. Orbán Viktor mostani akciója a cenzúra láthatatlanabb formája, de akik ellenzékiek voltak a Kádár-rendszerben, azok hasonlót már megtapasztalhattak. Akkor sem volt hivatalos cenzúra, cenzori hivatal, de a hatalmon lévők azért értésre adták, milyen írásokat nem tűrnek el. Drasztikus vagy kifinomult eszközökkel kordában tudták tartani a sajtót. A főszerkesztők, szerkesztők felelősségévé tették, mit jelentetnek meg. A Kádár hatalomra kerülésekori szigor az 1980-as évekre valamelyest enyhült, de azért a sajtótermékek követték az irányvonalat, a mai orbáni propagandagépezethez hasonlóan betartották a felülről érkező elvárásokat.

Az egyik eszköz a szocializmus sajtóirányítása kezében a lapok engedélyeztetése volt. Csak azok jelenhettek meg, amelyek erre hivatalos engedélyt kaptak. Az 1970-es évek végéig nem is adtak ki e pecsét nélkül készített újságokat. Ennek egyik oka az volt, hogy hiányzott a technikai feltétel, nem volt min sokszorosítani, de ha az még sikerült is volna, a terjesztés kihívást jelentett. A nyomdákhoz engedély nélküli kiadványokkal nem lehetett hozzáférni, a stencilgépeket őrizték, fénymásoló pedig még alig volt az országban. Azoknak, akik engedély nélkül akartak volna valamit megjelentetni, maradtak a gépiratok. Ezeket viszont indigóval legfeljebb öt másolatban volt érdemes elkészíteni, amit gépírónők segítségével sokszorosítottak, de nagy példányszámot nem lehetett elérni.

Az ilyen anyagokat a szovjet ellenzékiek nyomán az 1970-es években nevezték el szamizdatnak, ami az orosz „saját” és „kiadás” szavak összevonásából jött. Korábban is keletkeztek ilyen módszerrel könyvek, brosúrák, de ez főleg egyházi berkekben dívott, s hasonló módon terjedtek Hamvas Béla művei is. Az 1970-es években a politikai ellenzék is elkezdett ezzel a módszerrel könyveket „kiadni”, ilyen volt a Kenedi János szerkesztette Profil című kiadvány, ami a közlésre visszautasított cikkeket gyűjtötte össze. De megjelentek művészeti cikkek a Szétfolyóiratnak nevezett szamizdat periodikában, s Bába Iván későbbi külügyi államtitkár is gépiratosan készíttette Magyar Figyelő című kiadványát.