Szereposztó díványok: tényleg csak a művészvilágban léteznek?

A Harvey Weinstein személye körül kialakult botrány kapcsán az itthoni színházi élet fontos képviselői is vallottak arról az elmúlt napokban, hogy a színházi világban milyen megalázó szituációk esnek meg azokkal, akik lehetőségek reményében próbálnak a hatalomban lévőkkel „jóban” lenni. Kérdés, hogy írhatjuk-e ezt a jelenséget a színházi, filmes világ működésének számlájára, igaz-e, hogy a szereposztó díványok csak itt léteznek. És vajon valóban beszélhetünk-e arról, hogy előnyökhöz jutnak azok a nők, akik belemennek ezekbe a helyzetekbe, vagy egyszerűen sok nő számára ez mindennapi tapasztalat, amellyel időről időre megpróbálhatnak együtt élni vagy búcsút mondhatnak a szakmájuknak.

„Egyetemi vizsgára mentem, fekete nadrágkosztüm, fehér blúz volt rajtam, erre pontosan emlékszem. Amikor beléptem a tanár szobájába, ketten voltak bent vizsgára várva. Mire kidolgoztam a tételemet, az előttem lévőket a tanár megkérte, ne küldjenek senkit maguk helyett. Nem fogtam gyanút, mert közeledett az ebédidő, gondoltam, szünetet akar tartani az oktató. Épphogy elkezdtem felolvasni a tételemet, a tanár rám nézett, és azt mondta: mit szólna hozzá, ha a kettesért táncolna nekem az asztalon. Iszonyúan zavarba jöttem, és csak annyit bírtam mondani, hogy nem szeretnék táncolni. Erre azt válaszolta, hogy szeretne még velem találkozni, úgyhogy akkor inkább megbuktat. Zavaromban meg sem bírtam szólalni. Erre engedékeny hangon azt mondta, hogy nem buktat meg, de ígérjem meg, valamelyik nap visszamegyek hozzá az irodájába. Megsemmisülve mentem ki a szobájából, úgyhogy már nem is emlékszem, végül hányast kaptam. Nagyon megviselt az egész. Soha többé nem mentem a közelébe. Pont úgy viselkedtem, mint a legtöbb áldozat ilyenkor. Nem bíztam abban, hogy bárki hinne nekem és hosszú ideig rágódtam azon, hogy mit kellett volna nekem másképp tennem. Úgy intéztem a szigorlatokat is, hogy ne kerüljek hozzá” – meséli Simon Éva jogász, aki a Civil Liberties Union for Europe emberi jogi szervezetnél dolgozik most Berlinben.

Nyitva kell hagyni az ajtót

„Minél kevésbé átláthatók és szabályozottak a viszonyok egy szektorban, annál gyakrabban alakulhatnak ki ilyen szomorú helyzetek” – mondja Simonovits Bori szociológus. A tanár-diák kapcsolat sok visszaélésre ad lehetőséget, illetve a művészvilág kevésbé strukturált, informális viszonyokra épülő közege is. „Ezért alakult ki például az a gyakorlat az amerikai egyetemeken, hogy a vizsgák során nem maradhat tanár és diák kettesben, zárt ajtók mögött. Egy másik tanuló jelenléte szükséges ilyenkor vagy nyitva kell hagyni az ajtót” – teszi hozzá a szociológus.

Azonban az erősen hierarchizált közegek sem jelentenek feltétlenül védelmet az efféle visszaélésekkel szemben. Ilyen például a tudományos pálya, ahol az oktatókat vagy a jeles kutatókat, tudósokat még mindig nagy tekintély és nimbusz lengi körbe. Gregor Anikó szociológus szerint itt a szexuális visszaéléseknek az ad táptalajt, hogy sem az egyetem belső intézményes normarendszere, sem az a társadalmi közeg, amelybe az egyetem beágyazódik, nem ítéli el a hatalommal való ilyesfajta visszaélést, hanem természetesnek, a teljesítmény fényében megbocsáthatónak tartja. Ugyanez a mechanizmus történt annak idején Kiss László edző, illetve Roman Polanski filmrendező esetében.

A 2014-es gólyatábori nemi erőszak hatására azonban itthon is elindult az ELTE-n az önvizsgálat. Ennek során szakemberek kutatások segítségével tárják fel az egyetem belső világát, valamint az egyetemi ombudsmani rendszer kidolgozásába kezdhetnek a megelőzés érdekében és a visszaélések kezelésére. Egy 2015/2016-os vizsgálat szerint például a női hallgatók 5 százaléka számolt be arról, hogy oktató részéről szexuális jellegű visszaélést vagy nem kívánt közeledést élt át az ELTE-s tanulmányai alatt. Ez a legalsóbb becslést alapul véve is kb. 200 diáklányt jelent a teljes beiratkozott diákság körében. Férfiak nem számoltak be ilyen jellegű problémáról.

„Ha valaki diákkorában tapasztal ilyet, valószínű, hogy már tudományos pályára se lesz kedve lépni, hiszen az adott területen meg- és elkerülhetetlennek tűnő figura volt az, aki visszaélt a hatalmi helyzetével: a későbbi szakmai út elkerülhetetlen velejárója lesz a zaklatóval, támadóval való találkozás” – mondja Gregor Anikó.

Holott nem az áldozatnak kellene különféle menekülési terveket, stratégiákat kidolgozni. Gregor Anikó szerint a nemet mondás sajnos valóban járhat azzal, hogy kutatási projektekből hagyják ki a nőket, nem írnak velük közös cikket, ami viszont a szakmai előmenetelhez lenne szükséges. Ugyanezt élheti meg az is, aki a helyzetből „ügyet" csinál, akár ott helyben kikéri magának, ellentmond, esetleg hivatalos útra tereli sérelmét: ő lesz a problémás kolléga.

„Mert még szűz vagyok”

„Tulajdonképpen nem is tudom, melyik esetet említsem a sok közül. Egész fiatalkoromat végig kísérték hasonló inzultusok. A szimpla visszaéléseket már-már természetesnek vélte az ember – mintha a világ azt sugalmazná, hogy így van rendjén, mindez hozzátartozik a nőiséghez, beborít, mint egy hozzád nőtt köpönyeg. Azt is mondták, jó nőnek ez dukál” – mondta egy neve elhallgatását kérő nő, aki évekig dolgozott dramaturgként, ám a sok rossz tapasztalat végül elvette a kedvét a pályától. – A legnagyobb csalódás a főiskolán ért, amelyet határon túl végeztem. Első féléves vizsga volt. A tanár, egy idősebb, mindenki által tisztelt úriember – noha gyakran mondogatták azért róla, hogy a szebbecske tanítványokat meghívja ún. „virslis vacsorára” - nagyon megkedvelt. Az eszemet dicsérte folyton, amit én készséggel el is hittem, mert nem éreztem magam szépnek. Ott álltam a katedra előtt, beadtam az írásbelimet, a többiek lassan kifaroltak a teremből, ő még mindig szóval tartott. Hüledezett. Az eszemről. Kezdtem kínosan érezni magam. De a jólneveltség felülkerekedett a gyanakváson, ráadásul a kiváló eszemen kívül egyetlen szót sem ejtett másról. Amikor kiürült a terem, hirtelen felpattant, elém vágódott, majd a nyakamnál fogva feltett a falra. Filmszakadás. Illetve arra emlékszem, hogy ahhoz, hogy el tudjam lökni, el kellett tolnom magamat a faltól, így összeért az ölünk. Lefutottam a mosdóba és hánytam. Próbáltam elmesélni a nagyobbaknak, de kiröhögtek, hogy biztosan azért vagyok úgy oda, mert még szűz vagyok. A dolog pikantériája az volt, hogy ez a tanár fél év múlva meghalt, és a főiskola engem kért fel, hogy a diákság nevében elbúcsúztassam őt. Dühtől, fájdalomtól és szégyentől remegett a hangom, de a búcsúbeszédet megtartottam. Mindenki azt hitte, a gyász munkálkodik bennem ennyire” – mesélte.

A Fundamental Rights Agency 2012-es kutatása szerint a magyar nők 42 százaléka jelezte, hogy 15 éves kora óta életében egyszer legalább tapasztalta a szexuális zaklatás valamilyen formáját. A zaklatást elszenvedett nők 28 százaléka ezt valamilyen munkahelyi környezetben. Azaz minden tizedik, 15 év feletti magyar nőt ért munkahelyi szexuális zaklatást kollégától vagy főnöktől.

Ráadásul Magyarországon a nemek közötti hatalmi egyenlőtlenség is különösen erős. Egy frissen megjelent felmérés, az ún Gender Equality Index szerint pedig az EU-s országok közül Magyarországnak a legalacsonyabb az értéke az ún. hatalom dimenzióban, ami politikai, gazdasági és társadalmi hatalmat is mér. Vagyis a férfiak sokkal komolyabb hatalmi pozícióban vannak, mint a nők, és ez is táptalaját adja a szexuális visszaéléseknek.

Kirúgva

„Huszonkét éves lehettem, amikor tolmácsként elutaztam egy magyar cég munkatársaival, hogy fordítsak nekik egy továbbképzésen. A cégvezető a nap folyamán állandóan kijavított, felülbírálta a fordításaimat mindenki előtt, amitől nagyon kínosan éreztem magam. Holtfáradtan mentem munka után a hotelszobámba, amikor egyszer csak csöngött a szobatelefon. A cégvezető hivatott azzal, hogy szeretné, ha hármasban a titkárnőjével megbeszélnénk a szobájában néhány dolgot. Amikor bementem hozzá, a titkárnője nem volt sehol, viszont ő rövid beszélgetés után szinte rám vetette magát. Én először teljesen lefagytam, aztán kimenekültem a szobából. Másnap közölték velem, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a munkámra, mert nem jól végzem a feladatomat, és hazaküldtek” – meséli egy másik nő, aki szintén a neve elhallgatását kérte. A nő később elmondta a történteket a cégvezető titkárnőjének, aki ezen egyáltalán nem volt meglepve.

A cikk kapcsán megkeresett nők közül szinte senki sem vállalta névvel a történetét. Volt, aki még név nélkül sem akart beszélni az őt ért élményekről. Általában arra hivatkoztak, hogy ők fognak nevetségessé válni, megszégyenülni, vagy olyan mély sebeket említettek, amelyeket felidézni sem szerettek volna.

Kérdés, mit lehet tenni annak érdekében, hogy csökkenjen a társadalomban az ilyen jellegű visszaélések száma. Simonovits Bori szerint fontos, hogy az áldozatoknak legyen hová fordulniuk jogorvoslatért, illetve visszatartó erő az is, ha az adott helyen tudatosan figyelnek az ilyen helyzetek elkerülésére különféle szabályok bevezetésével, és nincs a probléma közmegegyezéssel, összekacsintással a szőnyeg alá söpörve. Gregor Anikó azt mondja, a változáshoz ezen kívül másra is szükség van, és alapvetően nem pusztán az egyénektől kellene várni a változást. „Fontos lenne, ha nem kellene évekig elhúzódó pereskedésre, sokszori vallomástételre számítania az áldozatnak, vagy lenne olyan panaszfórum, ahová fordulhat az őt ért sérelmekkel az áldozat. Akkor külső megerősítést is kapnának azok a férfiak és a nők, akik nem értenek egyet ezzel a viselkedéssel, látnák, hogy a véleményükkel nincsenek egyedül, sőt, ez a norma, amit sokan mások is osztanak.”

Gregor Anikó ezen kívül a média felelősségét is kiemeli. A megjelenő szexualizált nőalakok ugyanis normalizálják, hogy női testek ezzel a céllal jelennek meg az élet különféle területein, munkahelyeken is. Tehát a médiának, amelyet nagyrészt férfiak birtokolnak, illetve ők dominálnak és férfias szabályok szerint működtetik, nagy a felelőssége abban, hogy milyen nőképet sugároz, milyen üzenetet közvetít nők és férfiak viszonyáról a szexualitáson keresztül.

Hidas Judit