Utazás egyedül, nőként - Egy backpacker vallomása

Egy magyar boszorkány varázsolni kezd

Utazással kapcsolatos történetem kislány koromban kezdődött, amikor megnéztem egy dokumentum filmet a tangóról. Akkor eldöntöttem, hogy egyszer meg szeretném nézni az Igazi Táncosokat Buenos Airesben. Amikor sok-sok évvel később először vettem magamnak egy hátizsákot és egy repjegyet Argentínába, még nem tudtam, mennyire megváltozik az életem. Akkoriban hírét sem hallottam a ’backpacker’-eknek, azaz a hátizsákos utazóknak.. Azt hittem bolond vagyok, de azt éreztem, el kell indulnom. Amikor Argentínába értem, találkoztam másokkal is, akik szintén egyedül indultak neki a világnak. Fellélegeztem. Hiszen nem különc vagyok, hanem az emberek egy típusához tartozom! Három hónap után úgy tértem haza, hogy már folyton mehetnékem volt. Ezután sokáig utaztam rövid időszakokra, ám mindig mély szomorúsággal ültem a munkahelyi íróasztalomhoz, és egyre nehezebben tudtam visszarázódni az addigi hétköznapjaimba.

Aztán csoda történt velem Indonéziában. Bár elsőre nem mondanám, hogy csodának minősül, ha az ember elhagyja a bankkártyáját, én is bosszankodtam, mikor észrevettem… Ráadásul éppen egy pici szigeten kötöttem ki, ahol néhány bungallón és egy kis falun kívül szinte más nem is volt. Máig nem tudom pontosan, hogyan és mi történt, de pár órán belül kaptam egy fotós állást az egyik bungalló tulajdonosától, a szállásomért cserébe. A helyi zenekar befogadott énekesként, és hamar híre ment, hogy természetgyógyászkodom, így a helyiek rendre meglátogattak, hogy megnézzék a magyar boszorkányt. Mindent megkaptam, amire szükségem volt. Akkor értettem meg, hogy úgy is lehet élni, hogy az ember út közben teremti meg mindazt, amire szüksége van.

Ezután közel egy éven át azon dolgoztam, hogy munkámat a távolból is el tudjam végezni, azaz, hogy digitális nomáddá váljak. Ma már bárhova megyek, magammal viszem a munkámat, a laptomomon dolgozom, így tudok folyamatos bevételt teremteni.

Egyedül a világban

Az első időszakban még sokan féltettek. Talán az volt a legnehezebb a felkészülési időszakban, hogy megnyugtassam az ismerőseimet: “Nem lesz semmi bajom. Igen, igen, tudok magamra vigyázni.”

Persze értettem a féltő szavakat. Legtöbben a világ távoli részeiről csupán hírekből tájékozódnak, és azok sokszor nem különösebben pozitívak. Hosszú utazásom során viszont arra jöttem rá, hogy a világ tele van jó emberekkel! Sőt, az emberek többsége jó. A többiekkel viszont valóban vigyázni kell …

Legutóbbi utazásom során például egy alkalommal egy ecuadori buszra kellett szállnom. Az utazás hosszabbra sikeredett, mint amire számítottam. Többször át kellett szállnom az út során, és az utolsó átszállás előtt ráébredtem, hogy az utolsó csatlakozást nem fogom elérni. Rájöttem, hogy olyan helységben kell majd leszállnom, amelyről azt sem tudom, hogy hívják, fogalmam sem volt, hogy tudok-e szállást szerezni, főleg, mivel mire odaér a busz, sötét lesz. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ráadásul a buszon több férfi is kiszemelt magának – folyamatosan bámultak, szólítgattak. Nagyon féltem. Aztán hirtelen segítséget kaptam. Egy húsz éves lány leült mellém, beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki, hogy nem tudom, hogyan fogom megoldani ezt a helyzetet. Ő erre rövid gondolkozás után meghívott az otthonába. A dzsungel közepén kötöttem ki, egy cölöpházban, ahol még áram sem volt. A lány öt fős családja befogadott, vacsorát adtak, és összekucorodtak, hogy nekem jusson egy ágy, ahol aludni tudok. Másnap reggel jóllakottan és kipihenve folytattam az utam.

Azt hiszem, a hasonló találkozások jelentik a legtöbbet számomra az utazásban. Az, hogy különböző korú, hátterű és nemzetiségű emberekkel találkozhatok, mint például az ecuadori családdal, akik befogadtak. A hozzám hasonló utazók nagy része pár hónapon, esetleg egy éven át is utazik. Van, aki mindenét eladja, és így több éven át utazhat, de olyan is akad, aki havi alig pár száz dollárból oldja meg a megélhetését, és útközben szerez magának munkát, akár pénzért, akár ellátásért.

Rengeteg barátra tud szert tenni, aki egyedül utazik. Én is nyitottabb vagyok egy-egy jó beszélgetésre, amióta egyedül utazom, és ebben talán az a legjobb, hogy az új ismerősökkel nincsenek közös ismerőseink, sem közös élményeink, így kénytelenek vagyunk a világ Nagy Dolgairól beszélgetni. Ez ugyanis az egyetlen közös témánk. Érzem, hogy ettől én is megváltoztam, befogadóbb lettem.

Nagyjából hét hónap után értettem meg azonban, hogy bármennyire is szeretek úton lenni, az itthoni, évtizedes kapcsolataim ennek kárát látják. Nem látom például a keresztlányomat felnőni, egyre kevesebb a közös élményem a barátaimmal és a családommal. Amikor ez világossá vált számomra, úgy döntöttem, nem hagyom veszni ezeket az értékeket az életemben, hiszen a stabil kapcsolataim még az utazásnál is fontosabbak számomra. Így ma már három-négyhavonta hazajárok, és időt töltök szeretteimmel is..

Szóbeszéd szerint utazás közben vagy jó napod lesz, vagy egy jó történeted. Noha az indonéziai bankkártya-elvesztő történet még engem is kibillentett a komfort-zónámból, legtöbb esetben olyan életet élek, amiről legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lehetséges. Az elmúlt 18 hónapban világító planktonokkal búvárkodtam, láttam a Niagara vízesést, óriás ördögrájákkal és cápákkal úsztam, óriásteknősökkel találkoztam a Galápagos-szigeteken, komodói sárkányokkal Indonéziában. Megtanultam robogózni, Új-Zélandon maori zenészekkel éltem együtt, Quitóban pedig a világ közepén álltam. Vulkánokról néztem a napfelketét, és függőágyból a naplementét. Voltam recepciós, takarítónő, vigyáztam idős emberekre és mindvégig szabadúszó marketingesként dolgoztam.

Egyik nap függőágyban ébredek egy farmon, a következő hajnal már egy medencés, panorámás szálláson ér. Reggel még vécét pucolok, majd a gumikesztyűt letéve skype megbeszélést kezdek egy ügyfelemmel. Néha úgy érzem, ezernyi életet élek csupán pár év alatt. Óriási szabadságot adott számomra, hogy rájöttem, nem muszáj egy funkcióban működnöm, nincs szükségem öndefinícióra. Nem csupán egy szoftver cég social media menedzsere vagyok, lehetek bármi, bárhol, bármikor.

Persze, én is megfizetem az árát annak, hogy ennyire változatos az életem – szinte egyátalán nincs rendszer a hétköznapjaimban. Reggelenként megpróbálok jógázni vagy meditálni, de sokszor mindkettő elmarad, mert éppen nincs olyan helyiség, ahová egyedül elvonulhatok. Legnehezebb talán a sokszor gyatra higéniai körülményeket elfogadnom.

Emlékszem, amikor húszévesen a barátnőimmel sikítozva kironhatnunk egy olaszországi szórakozóhelyről, amikor megláttuk a “pottyantós” mellékhelységet. Ma már csak mosolygok a hasonló emlékeken. Előfordult ugyanis, hogy két hónapig nem tudtam meleg vízben zuhanyozni. De hagyjuk a meleg vizet, egyáltalán, a zuhanyozás is luxus időnként... Dézsából, vödörrel merem magamra a vizet, majd ugyanabból a dézsából öntöm le a pottyantós wc-t... Ázsiában például a legtöbb helyen vécépapírról nem is hallottak ... Az ilyen és hasonló helyzetekre leginkább lelkileg érdemes felkészülni.

Útközben azt is megértettem, hogy én is a fogyasztói társadalom rabja voltam korábban – „járj manikűrözni, ne vedd fel ugyanazt a ruhát kétszer, barna cipőhöz barna öv és táska dukál” – sorolhatnám az itthon is meghatározó „igényesség” íratlan szabályait. Amikor minden tárgyad elfér egy hátizsákban, ezek már nem annyira fontosak. Kiderült, hogy samponnal is tudok zuhanyozni, és elég, ha egyetlen szép ruhát viszek magammal. A hajpakolásnál fontosabb, hogy elférjen a szúnyogriasztó.

Amikor annak idején elindultam, azt gondoltam, a komfortzónámat a szabadságért hagyom el, ez pedig majd boldoggá tesz. Szerencsére jóval többet kaptam az utazásaim során, mint amire valaha számítottam. Az ugyanis lehetetlen, hogy az ember folyamatosan boldog legyen. A boldogság pillanatokra létezik csupán.  Lassan két évvel az első hosszabb utazásom után pontosabban fogalmazok:  elégedettség, elfogadás és hála. Ezeket keresem most.

Vígh Bori cikke a HVG Extra A nő 2016/2-es számában jelent meg.