„Az önsegítő könyvek könnyen csapdába csalnak” – Interjú Herner Dorka pszichológussal

Herner Dorka pszichológus és coach, újságíró és egykori tévés szerkesztő. Öt gyerek anyukája. Volt „engedékeny és határt szabó, otthon és kórházban szülő, kendős és babakocsis, dagi és vékony, barna és vörös, egyedülálló és feleség, állami és magánovis, boldog és boldogtalan”. Ez a saját bevezetője, és jól gondolja az olvasó: tényleg hétpróbás. Mellesleg és egyáltalán nem mellesleg Herner Dorka Geréb Ágnes lánya. Arról, hogy mit kapott és mit hozott otthonról, sokat ír a nemrég megjelent Gyerekes gondolatokban, ebben az interjúban azonban kizárólag róla és a könyvéről lesz szó.

Az Önismereti egypercesek szülőknek alcímmel ellátott, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent papírborítású könyv százszázalékosan betartja, amit ígér: jól strukturált, kis egységekből építkező, olvasmányos és okos könyv, „nem generál bűntudatot már a formátum sem – mondja Dorka –, én is lassan olvasó vagyok, ezt a könyvet akár szoptatás közben is fel lehet csapni”, és nem nyom le az ember torkán egy újabb jószülőségi kiskátét. „Nem adok tanácsokat, de ez nem zárja ki, hogy a könyvem ne segíthetne is akár.”

Miért egy rozsdás búgócsiga van a könyv elején?

Én választottam. Semmi extra történet nem kapcsolódik hozzá, azért ez lett, mert úgy gondolom, hogy aminek nincs múltja és mélysége, az nem illusztrálja jól, amit ez a könyv mondani szeretne. Nagyon fontos, hogy mi az, amit magunkkal hozunk, és az hogyan hat arra, amilyenek vagyunk. Nekem ez mind benne van ebben az öreg, színes búgócsigában.

Te is felhívod rá a figyelmet, mennyire durván el vannak árasztva a (kis)gyerekes szülők neveléssel kapcsolatos könyvekkel, útmutatókkal, megmondófórumokkal – szóval a legegyszerűbb dolgokban dönteni is kábé művészet. Hol helyeznéd el a te könyvedet? Miben más ez?

Amikor szakkönyvből tájékozódunk, kiválasztjuk a számunkra szimpatikus, az értékrendünknek megfelelő iskolát, elolvassuk az elméletet, és eldöntjük, anyaként mit tudunk és akarunk alkalmazni. Vannak persze olvasmányosabb tartalmak, ahol kismamák írnak a tapasztalataikról, gyakorló anyák igazítanak útba a személyes történeteiket megosztva. De hogy a kettő együtt legyen, olyannal elvétve találkozni csak – tehát olyan pszichológussal, aki gyakorló szülőként a saját, jelen idejű tapasztalatairól írna. Azt hiszem, ez az egyik dolog, amiben ez a könyv mást, újat tud nyújtani. Ez nem egy hagyományos szakkönyv, annyiban azonban mégis, hogy rengeteg elmélet és kutatási eredmény van mögötte, az átvivő anyag azonban a sztori. A személyes élmény. Így észrevétlenül tud bemenni a sok infó. Egy őszi Guardian-cikk számolt be egy olyan kutatásról, amelynek során 350 kisgyerekes anyukát vizsgáltak. Azt nézték, hány megmondó, okosító self-help könyvet forgattak, és ez hogyan hatott arra, ahogyan érezték magukat. Azt találták, hogy fordítottan arányos a kettő: tehát minél több ilyen könyvön rágták át magukat az anyák, annál kevésbé érezték jól magukat a bőrükben, konkrétan annál több depressziós tünetet mutattak. Szerintem ez nagyon durva, de roppant tanulságos adat.

Mondjuk érthető.

Igen, abszolút. Hiszen mindegyikben az van, hogy ettől és ettől leszel jó szülő, így kell helyesen konfliktust megoldani, ezt kell érezni, így kell viselkedni egy kamasz gyerekkel satöbbi. Még ha bizonyos megállapítások egyeznek is az értékrendemmel, más megállapítások nem fognak, és azt fogom érezni: nekem ez nem megy, én nem ilyen vagyok, én ezt nem csinálom jól. Végső soron: nem vagyok elég jó. Az önsegítő könyvek könnyen csapdába tudnak csalni, és az ember simán használhatja a saját maga csesztetésére őket.

De hogy kerüli ki a te könyvet ezt az aknát? Tele van frappáns megállapításokkal, bölcs döntésekkel, hasznos felvetésekkel, ám egyúttal kreál is egy képet, ami frusztrálhatja az olvasót.

Van egy nagy különbség: én végig azt használom, hogy „én”. És ez az, amitől máshogy működik. Nem hiszek a nevelésben, a hiteles együttélésben hiszek. Ezért a könyvem nem ad tanácsot, nem fogalmaz meg semmit direktben, nem ír elő. Nem állítja semmiről, hogy az a jó, ha úgy csinálod. Nem mondom, hogy nincs benne értékrend, mert van. De inkább csak megmutatok dolgokat, hangsúlyozom, hogy én így csinálom, nálam éppen ez és ez működik, nálad nem biztos, hogy fog. És minden egyes felvetésről mindig eldöntheted, hogy kell, vagy nem kell. A saját nevemben beszélek. Rogers volt az a pszichológus, aki azt mondta: a legszemélyesebb a legáltalánosabb. Mondhatnám tehát, hogy ez egy pszichológiai eszköz – amit egyébként a terápiáimban is alkalmazok. Többnyire ott is az egyes szám első személyt használom. Elvégre hogy is jönnék ahhoz, hogy bárkinek megmondjam, mi a helyes döntés, a megfelelő viselkedés, vagy hogy hogyan neveljen gyereket? Csak a saját életemet élem, mindenki más életét – még a saját gyerekeimét is! – csak pályaszélről tudom figyelni. A pálya széléről okoskodás pedig nem stílusom. Amit kínálok, az egy svédasztal: gyere, vegyél abból, ami érdekel, kóstolj meg többfélét, válogass. Ha nincs olyan, amire vágysz, nem jelenti azt, hogy rossz az ízlésed, vagy rosszak a kaják. Csupán annyit, hogy a kettő nem passzol.

Akkor szakmailag sem csináltál presztízskérdést abból, hogy nem egy nagy lélegzetvételű, saját kutatási eredményekkel operáló szakszöveget adtál ki a kezedből, hanem egy gyorsan forgatható és könnyen emészthető, személyes hangú könyvet.

Semmilyen megfelelés nem volt bennem, és semennyire sem hasítottam le magamban a pszichológust, a coachot, a feleséget és az anyukát. Rengeteg tapasztalatom van, és ezt szerettem volna a lehető legkönnyedebb formában megosztani. Az egyetlen döntésem az volt, hogy azt csináljam, ami jólesik, és amit írok, az önazonos legyen. Semmi trükközés nincs ebben, pszichológusként is pontosan ilyen vagyok. Se okoskodó, se bölcselkedő nem akarok lenni – csak emberközeli.

Elég sok bizalmas, érzékeny családi infó van a Gyerekes gondolatokban. A gyerekeid – főleg a nagyobbak –, a férjed vagy az édesanyád elolvasták megjelenés előtt? Voltak jóváhagyatási körök?

A gyerekeknek ott volt a lehetőség, de csak egy olvasta el. Ők szerették volna amúgy, ha névvel szerepelnek, de arra én mondtam, hogy kizárt. Nem akartam, hogy beazonosíthatók legyenek, emiatt a sztorik is keverve vannak, néha megcserélve. Egyedül a lányom beazonosítható, hiszen ő egyedüli lány.

Simán átment mindenkin?

Várj, ezek csak a gyerekek voltak. A férjem látta, elvégre mégiscsak a közös életünkről van szó, de leginkább a szüleim voltak azok, akikhez ragaszkodtam, hogy elolvassák. És nem is azért, hogy mi mehet, mi nem mehet, hanem mert ezek tényleg intim információk. Hiába az én szemszögemből van elmesélve minden, ez mégiscsak egy lelki sztriptíz, mindenki érintve van. Két konkrét adatot módosítottam, mert jelezték, hogy valamire rosszul emlékeztem, egyéb nem volt. De mondom: nekem volt fontos, hogy olvassák. Arra gondoltam, hogy ha az én gyerekem egyszer ilyet írna, és odahozná elolvasni, azzal nekem is lenne belső munkám. Nagyon szerencsés vagyok, mert annyira erősek az alapjaim, hogy megkérdőjelezhetem őket. Tudom és érzem is, hogy szeretnek a szüleim. Bármi van, bármi történjen, ez az alap sziklaszilárd. Ha van is ezzel a könyvvel munkájuk, nem rakják rám.

Milyen könyvet írtál volna mondjuk kétgyerekesként? Úgy értem, mi mindent ad hozzád és a könyvhöz, hogy öt gyereked van? Miközben olvas az ember, annyira csodálatra méltóan tudatosnak, lazának és magabiztosnak tűnsz.

Írok is erről, hogy ez sokszor utólag jön így. Nehezebb helyzetekben azért nem vagyok ilyen koncentrált. Egyre jobban és gyorsabban megy, de nem mindig. Nem Buddha-pózban főzőcskéző, csupa mosoly anyuka vagyok huszonnégy órában. Biztosan vannak, akik két gyerekkel is szert tesznek ennyi tudásra és rutinra, sőt olyanok is, akikből ez ösztönösen jön. Magabiztosak, lazák, profik. Nekem ez a tizenhárom év és az öt gyerek kellett ahhoz, hogy legyen ennyi önbizalmam.

A visszajelzésekből hogy látod, mi talált be a legjobban?

Többen is azért szeretik a könyvet, mert leveszi a vállukról a bűntudatot, és segít, hogy egy-egy történetet ennyiféle síkon lehet nézni. Ezt az inspirációt emelik ki a legtöbben, hogy nem csak egyféleképpen lehet megítélni egy helyzetet. Felfedezik a saját életükben, hogy mennyi perspektíva létezik. Ez felszabadítóan hat. Még olyanoktól is kaptam visszajelzést, akiknek nincsen gyerekük: őket a saját gyerekkorukkal kapcsolatban gondolkodtatta el a könyv.

Milyen ma Magyarországon kisgyerekes szülőnek, főleg anyukának lenni?

Amit a játszótértől a terápiákig, a fórumoktól a privát levelezésemig tapasztalok, az a masszív önbizalomhiány. De inkább úgy fogalmazok: a hit magamban, hogy én ismerem legjobban a gyerekemet, hogy bízhatok magamban, hogy jól tudom csinálni, hogy alkalmas vagyok rá. Ez kézen fogva jár a bűntudattal. Az állandó mantrázása annak, hogy rosszul csinálom, és utána az, hogy ezért még bántom, okolom is magam, tovább mélyíti a bizonytalanságom – örvénybe teszem magam ezekkel. Megítélésalapú a társadalmunk, innen nézve tehát semmi meglepő nincs ebben. Úgy növünk fel, hogy „jó” és „rossz” címkét kapunk mindenre, amit csinálunk – nem az elfogadás az alapja annak, ahogy neveljük a gyerekeinket. És ez lépten-nyomon visszaüt. Akkor is tud rosszul hatni egy megítélés, ha pozitív, legalábbis vannak hátulütői. Örökké minősítünk, a gyerekeink pedig folyton meg akarnak felelni nekünk, amivel azt próbálják elérni, hogy szeressük őket. Mi pedig ezt sokszor önkéntelenül is attól tesszük függővé, hogy „elég jók-e”, hogy elég jól és szépen és mintaszerűen csinálnak-e valamit. Ha odahoz egy gyerek egy rajzot megmutatni, azt gondoljuk, hogy ha azt mondjuk rá, hogy „szép”, jót teszünk vele, bármilyen is a rajz. Egyrészt a gyerekünk érzi, hogy igazat mondunk-e, másrészt nem is biztos, hogy föltétlen szavakkal, jelzőkkel, címkékkel kellene illetnünk a munkáját. Elég néha egy gesztus, egy ölelés, vagy ha hangot adunk annak, mennyire jó nézni, ahogy rajzol. Vagy hogy mennyire jólesik, hogy gondolt ránk. Ha pozitív megítélést kap, nem adunk neki feltétel nélküli elfogadást. Feltételhez kötött elfogadást kap, tehát szorongani fog azon, hogy legközelebb is megfelel-e majd a mi elvárásainknak, megítéléseinknek.

Miközben persze függetleníteni magunkat a dicséretektől és az elismeréstől azért sokszor erő felüli.

Függők vagyunk, igen, pont azért, mert az életünk, az életkörülményeink függtek attól, hogy „jók” voltunk-e gyerekként. De ha most, felnőttként észrevesszük ezeket a pontokat, ahol megfelelésekből cselekszünk, az már egy lehetőség, hogy változtassunk. Soha nincs késő, hogy kilépjünk a megítélések és a megfelelések dimenziójából, hogy még inkább azok lehessünk, akik vagyunk.

szerző: Fiáth Marianna