HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

Folyamatos rettegésben élni kitalált vagy a média által felfújt veszélyforrások miatt nemcsak idő- és energiapocsékolás, de esetenként káros is lehet. Cikkünkben néhány példán keresztül bemutatjuk, miért jobb tájékozódni, mint szolgaian követni a „jobb félni, mint megijedni” stratégiát.

2016 augusztusában a dél-karolinai Greenville-ben furcsán viselkedő bohócokat láttak sétálni az erdőben. Néhány nappal később Észak-Karolinából, majd más keleti parti államból is hasonló jelentések érkeztek. A közösségi oldalak jelentésein felbuzdulva a média azonnal lecsapott ezekre a beszámolókra, országos hisztériát generálva a jelenségből. Október elejéig már több mint száz bejelentést tettek beöltözött alakokról szerte az Egyesült Államokban, sőt addigra már Európa több országában is bohócokat véltek látni.

A hírbe hozott maszkosok egyesek szerint néha csak sétáltak egyet az utcán, mások azt állították, gyerekeket próbáltak becsalogatni az erdőbe, vagy éppen késsel fenyegetőztek. A hírek hatására Amerika-szerte iskolákat zártak be a rendőrségi vizsgálat idejére, aggódó szülők pedig az utcára se nagyon merték kiengedni gyerekeiket. Annak ellenére sem, hogy – mint a rendőrségi vizsgálatokból kiderült – a beszámolók többsége alaptalan volt, a kisszámú valós bohócmegjelenés pedig inkább volt a médiahájpot meglovagoló idióta ugratás, mint valós fenyegetés. A tömeghisztéria pedig amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ült. A média ejtette az ügyet, és felkapott más veszedelmeket, amelyek miatt aggódni lehet.

Csak internetes álhír – vagy mégsem?

Valahányszor felbukkan egy gyerekeket fenyegető veszély híre az interneten, majd kiderül, hogy a félelem alaptalan volt, az aggódó szülők első reakciója, hogy nem baj, jobb félni, mint megijedni. És a biztonság kedvéért azért beleolvasnak a gyerekeik e-mailjébe, nyomon követik a netezési szokásaikat – egészségtelen módon rátelepedve az életükre. A reakció érthető, hiszen egy szülő számára elsődleges fontosságú a gyermeke biztonsága.

A féltés azonban nem jelenti azt, hogy egy felelős szülő ne próbálhatna meg tájékozódni a szóban forgó fenyegetésekről, majd a begyűjtött információk alapján felmérni a veszély bekövetkeztének valószínűségét. A világ amúgy is tele van mindenféle valós veszélyforrással. Minek még olyanok miatt is aggódni, amelyeket csak a saját érdekeit – lapeladás, nézettség, kattintás – hajszoló sajtó szeretne komoly fenyegetésnek láttatni? Folyamatos rettegésben élni kitalált vagy a média által felfújt veszélyforrások miatt nemcsak idő- és energiapocsékolás, de esetenként káros is lehet. Ez a fajta figyelem se a szülőnek, se a gyereknek nem jó, ráadásul az okozott károk bizonyos helyzetekben másokra is kihathatnak.

 

Valóságteremtő fantázia

A kitüntetett figyelem nemcsak indokolatlan félelmet ébreszt, de fel is erősíthet egyedi előfordulású eseteket, vagy valóságossá tehet kitalált szituációkat. Folklórkutatók „ostension” néven emlegetik azt a jelenséget, amikor valakinek egy szóbeszéd ad ötletet egy cselekedet végrehajtására. Megtörtént ilyesmi például a bevezetőben említett bohóchisztéria során is, amikor is a rendőrség valóban begyűjtött néhány bohócruhás személyt. Róluk azonban hamar kiderült, hogy nem bohócruhába öltözött gyerekgyilkosok voltak, hanem olyan, vicceskedő alakok, akik a sajtóbeszámolókat látva úgy gondolták, jó móka ezzel sokkolni a környezetüket. De említhetnénk annak a 18 éves ohiói lánynak az ügyét is, aki azért talált ki egy ellene irányuló késes bohóctámadást, mert késésben volt a munkából.

A médiahájpok valóságteremtő képességére erőszakosabb példák is léteznek. 2013 őszén idehaza is megjelent néhány cikk a knockout „játékról”, amelyet a sajtó akkor új bűnözési trendként mutatott be (a kegyetlen bátorságpróba során egyetlen ütéssel kellett leteríteni a véletlenszerűen kiválasztott áldozatot). És bár az amerikai rendőrség gyorsan világossá tette, hogy statisztikái szerint nincs szó trendről, mindössze ritka utcai támadásokról, a médiát ez nem zavarta a jelenség szenzációvá fújásában. A sajtóhisztéria hatására tömegével jelentek meg a kamubeszámolók (egy St. Louis-i nő például a knockoutra próbálta fogni a barátja által okozott sérüléseit), sőt a média egy olyan esetről is hírt adott, amelyben egy 27 éves texasi férfi – aki a hírekből kapott inspirációt cselekedetéhez – kiütött egy 79 éves férfit az utcán.

Hírbe hozott áldozatok

Veszélyes lehet a légből kapott vádak keringetése akkor is, ha azzal ártatlan embereket keverünk bajba. 2015-ben Miskolcon az terjedt el egy rendszám nélküli fekete kocsiról, hogy az autóban ülő szervkereskedők fiatal lányokat szólítanak le. A fotóval illusztrált felhívást ezrek osztották meg ész nélkül, amíg nem jelentkezett az autó tulajdonosa. „Bármilyen furcsa, nem molesztálunk gyerekeket, és nem is raboljuk el őket” – írta a nő facebookos bejegyzésében, ami viszont már jóval kevesebb emberhez jutott el.

Őt legalább nem lincselték meg a bejegyzés által megvadított, önjelölt rendteremtők. A 23 éves toledói Chad Leskó 2013-ban nála rosszabbul járt: a verést ugyan megúszta, de rendőrt hívtak rá, és kipaterolták egy parkból, miután a gyereke anyja azt írta róla a Facebookon, hogy megerőszakolt három kislányt és a saját fiát.

 

Reflexből rettegés helyett

A sajtó által felkapott ügyek alkalmasak lehetnek a valós problémák elfedésére is. Amikor például 2017 tavaszán a magyar sajtóba is eljutott a tinédzsereket öngyilkosságba hajszoló, kék bálnaként emlegetett közösségi oldalak híre, több olyan cikk is megjelent, amelyben újságírók öngyilkossági tervekre utaló jeleket gyűjtöttek össze. E cikkek hatására hirtelen minden szülő bálna- és lepkerajzok után kezdett kutatni a gyereke füzeteiben, és ha nem talált, nyugodtan dőlt hátra: megcselekedte, amit meg kellett cselekednie a tragédia elkerülése érdekében.

A közösségi média középpontba helyezése egy ilyen komplex kérdéskörben azonban tévútra vezethet. Nem arról van szó, hogy ne lehetne olyan gyerek, akinek az utolsó lökést egy kék bálnaszerű oldal adja meg, még ha ezt utólag nehéz is bizonyítani. Viszont ha egy közösségi oldalt kiáltunk ki főbűnösnek a gyermeköngyilkosságok ügyében, elfedjük a tragédiákhoz vezető valódi okokat – a családi, iskolai, baráti és egyéb környezeti konfliktusokat, valamint a személyes jellemvonásokat, pszichiátriai betegségeket.

Hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet az HBO közelmúltban bemutatott dokumentumfilmje is. A Slenderman: Az internet réme életre kel című film annak a 2014-es gyilkossági kísérletnek a történetét mutatja be, amely során két tinédzser barátnő egy kitalált internetes figura kedvéért megpróbált meggyilkolni egy tizenkét éves lányt. A film alkotói nem akartak az egyedi esetből általános tanulságokat levonni, éppen ezért nem sugallták sem azt, hogy az internet vagy a technológia ördögtől való lenne, sem pedig, hogy a gyilkosságra ösztönző rémmeséket be kellene tiltani. Ehelyett a konkrét ügyre koncentrálva, azt szenzációmentesen bemutatva próbálták feltárni a tragédiához vezető tényleges és komplex okokat.

A film tanulságát érdemes megszívlelni: nagy tragédiákat nehéz előre látni, de a megelőzés érdekében talán hasznosabb az adott eset körülményeit részletesen megismerni, mint reflexből rettegni mindentől, ami új, más, furcsa, és egyszer valahol valakinek bajt okozott.

Hogyan védekezzünk a kamuhírek ellen?

Általában azokkal a történetekkel tudnak a legkönnyebben megvezetni minket, amelyek dühöt, örömöt vagy félelmet váltanak ki belőlünk. Ezért – ha nem akarunk kamuhíreket terjeszteni – ne engedjük, hogy az infók befogadása során az érzelmeink vezéreljenek minket. Ha egy cikk felidegesít bennünket, megosztás előtt gondolkodjunk el azon, nem azért született-e az adott formában, hogy ezt a hatást váltsa ki belőlünk. Lájkolás és megosztás előtt kattintsunk a cikkre, aztán olvassuk el végig az írást logikai bakik, ellentmondások után kutatva. Ezt követően a leírtakat próbáljuk meg megbízható forrásokból ellenőrizni, és közben azt is tartsuk észben, hogy az egymást másoló oldalak világában két, tíz vagy ezer ugyanazt szajkózó cikk sem feltétlenül igazol egy konkrét információt. Ha bebizonyosodik, hogy kamuhírről van szó, beállítottságtól függően ignoráljuk a hírt, vagy hívjuk fel mások figyelmét is a megtévesztésre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szerző weboldala | www.urbanlegends.hu

Marinov Iván cikke a HVG Extra A nő 2017/2-es számában jelent meg.

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.


Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.