Több dimenziós korszakváltással indul vasárnap az új szezon. Tényleg érdemes-e komoly változásokban reménykedni?
Számomra két fotó fejezi ki évek óta a Forma-1 lényegét. Egyik képkocka se túlságosan ismert, talán mert nem tegnap-tegnapelőtt készültek, talán mert olyasmi is dekódolható róluk, ami az utóbbi években nemigen volt az F1 organikus szövetébe szőve. Tehát nem hirdetik a historizmusba vagy a technológiai felsőbbrendűségbe vetett hitet, és még csak nem is a szériát évtizedek óta hájpoló számtalan fotósbravúr valamelyik darabjai.
Az egyiket a ’70-es évek egyik jóképű „majdnem világbajnok” versenyzőjéről, Carlos Reutemanról készítették - egy győzelmi serleg és egy feszes pólós szöszi társaságában. Az elkapott pillanat a végletekig kimerített (de máris jólfésült) hős győzelmi mámorán túl azt rögzítette, ahogy az amúgy nőfaló argentint (akinek a 146 futamon elért 12 győzelme se volt elég a bajnokká válásához, holott erre 4 alkalommal is volt megvolt az esélye) a vitrinben mutogatáson kívül semmire sem használható „ezüst vájling” megbabonázta. Annyira, hogy a baljáról - a nyakánál fogva marokra fogott pezsgősüveggel – az aurájába lépő szexbombáról se vett tudomást.
A másik kép pedig ez:
Gilles Levent fotózta 1993-ban, az ausztráliai versenyhétvégén (ami akkor nem Melbourne-ben, hanem Adelaide-ben volt). Alesi és Prost viszonyának sajátos, ám mindenképpen spontán lenyomata ez. Nem a kukkolás teszi a pillanatot értékessé, hanem az a mélységesen őszinte „emberméretűség”, amitől nemcsak azt hiszem el, hogy a fotós nem beállította őket, hanem azt is, hogy tényleg rájuk nyitotta az ajtót. Meg azt is, hogy van, ami jobban működik, mint a Forma-1-et vizuálisan lepusztítani akaró – és ezzel végeredményben kiüresítő - marketing bullshit (ideértve Hamilton instagramos művilágát, de a Vettel-Räikkönen páros idióta vetélkedőkbe kényszerítését is)
A két fotó citálását az teszi időszerűvé, hogy végre reális esély mutatkozik arra, hogy a réges-rég zsákutcába fordult Forma-1 sportként, ne pedig még nagyobb cirkuszként legyen érdekes. Hogy visszatérjen arra az útra, ami naggyá, globálissá és minden más technikai sportnál gazdagabbá tette. Az e fordulatban reménykedésre a legkézenfekvőbb okot a Liberty Media hatalomátvétele szolgáltatja. Na nem önmagában az amerikaiak megjelenése, hanem Ecclestone (és sleppjének) kiebrudalása, illetve a sport szempontjából ennél is fontosabbnak tűnő módon Ross Brawn reaktivizálása az, ami fényt mutat az alagút végén.
Nem elvitatva Mr. E. érdemeit (már ami a versenyszéria naggyá tételét illeti), be kell látni, hogy nemcsak felette, hanem a versenypályák féktelen kizsákmányolását célkeresztben tartó, a digitalizációnak alig-alig teret engedő, az eurómilliárdokban számolt éves bevételeken 40-50 százalékot kaszáló hozzáállás felett is eljárt az idő. A Liberty Media betoppanása persze ezzel együtt rejt magában sok-sok kockázatot, és Chase Careynek is jó néhányszor bizonyítania kell, hogy jobb gazda Ecclestone-nál, és nem csupán a showra és a még nagyobb pénzesőt kereső ötletekre vevő. Jó jelnek tűnik azonban, hogy már nincs sem technikai, sem jogdíj akadálya annak, hogy (ha nem is nálunk, de) a Skynál 4K-s minőségű, egyszerre akár több kameraállást kiválasztva, és menet közben tetszés szerint variálva nézhető futamokat kínáljanak a nézőknek.
Ami a valaha atomfizikusnak készült Brawn újbóli munkába állását illeti: ilyen gyors eredmény ugyan nem várható, de azt elvárják tőle, hogy belátható időn belül a Forma-1 drasztikus átszabási tervével álljon elő. A fejszámolóművész Brawn az ezredfordulón a Ferrarival (meg persze Jean Todt keze alatt, illetve Michael Schumacher hathatós közreműködésével) építette fel a stratégiai zsenialitásáról szóló, egyébként hellyel-közel igaz mítoszt. Amit tovább polírozott 2009-ben, amikor a Hondát Brawn GP-re átfestve 1 fontból 100 milliót csinált, és újoncként bezsebelte mindkét vb-címet. Hogy aztán 2013-ban úgy vonuljon nyugdíjba, pecázni a Mercedes gyári alakulatának éléről, hogy mindezt (és Scumacher mítoszát) is alaposan visszabontsa. De koncepcióban, a nagy kép egészét látva Brawnnál jobban talán a csodatervező Adrian Newey sem tudja, hol és hogyan kell(ene)-lehet(ne) belenyúlni a versengés javára a túlbonyolított szabályoktól, kötöttségektől és mesterséges ízfokozóktól bekábult Forma-1-be.
Ez azonban így is csak a keret, ahogyan e ketrec rácsainak tűnik a műszaki paraméterváltozási csomag (a szélesebb gumikkal és az alacsonyabb hátsó szárnyakkal, bajuszokkal, első, alsó és oldalsó légterelőkkel), és még az is, hogy a tavalyi felfüggesztési és abroncsmelegítési trükkök kizárása tényleg elég lehetőséget biztosít-e (vagy sem) a Mercedes korszak lezárására. És még a Ferrari teszteken mutatott, higgadt erődemonstrációját se értékelném túl (elvégre volt már ilyen, tavaly is, láttuk, mi lett belőle). A 2017-es szezon majdani végeredményétől lényegében függetlenül előállt ugyanis az a helyzet, amire talán, ha 25 éve volt legutóbb példa. Az, hogy a Forma-1 ismét férfias, nem pedig fiús sportként mutatkozhat.
A szériába nevezett pilóták közt többségében 30 körüli, érett férfiakat találunk - Verstappent nem számítva, akinek kétségbevonhatatlan tehetsége és többszörösen tenyérbe mászó egója úgyis felülírja valódi életkorát. A vasárnaptól november 26-ig átlag kéthetente rajtrácsra gurulók közt így nem a fizetős pilóták legitimitása fűti a hírgenerátorokat (lásd: a valóban debütáló Strollról szinte nem is hallani), hanem az évek óta a Forma1-ben érő veteránokról szólók. Az új korszakát kezdő Hülkenberget, a bugyirózsaszínbe öltöztetett Perezt, az egyelőre a poszt-Rosberget vízionáló kedélyeket hűtő Bottast és a „nyugger” Massát egyetlen rajongónak sem kell bemutatni. Ilyen „kegyelmi állapot”, amikor valóban lehet a sportteljesítményekre erősebb fókuszt húzni, legutóbb talán a Mansell, Piquet, Patrese, Prost és Senna által közösen futott néhány szezonban, ha előfordult.
Talán a véletlen hozta így, talán csak menet közben nem tűnt fel, hogy anno ehhez Häkkinen túl hamar, Schumacher pedig (másodszor legalábbis biztosan) túl későn vonult vissza, ráadásul a dominanciájuk mások csillogási vágyát rendre elhalványította (erről Barrichello, Irvine vagy a ma médiamunkásként kompenzáló Coulthard sokat mesélhetne). Aztán pedig Alonso, Hamilton, Räikkönen és Vettel érkezett meg ehhez túl fiatalon (és lettek megérdemelten extraklasszisok). Most, amikor minden jel arra mutat, hogy a finnek is rákvörös fejjel, fizikailag is megszenvedve tudják majd teljesíteni a 300+ kilométeres versenytávokat, mindezekből adódóan csupa olyan pilótára nehezül a nyomás, akiket (az elmúlt bő egy évtizede látottaktól eltérően) nem apuci vigyázó szemei követnek majd a boxutca árnyékából.
Ez az apa-fia dolog – amellett, hogy az emocionális húrok pengetése rendre jó üzletnek is bizonyul – valójában súlytalanítja az eredményeket. Félre ne értsék: Button papáját bírtam. Azt, ahogy megjelent a rózsaszínű ingében, de mindig volt valami saját magáról szóló része is a felbukkanásának (elvégre híres, ha nem is f1-ess szintű autóversenyző volt Nagy Britanniában). De az, hogy a Massa-apukától az öregedésen és puklisodáson túl csak az aggódó tekintetre futotta, volt, hogy a fia teljesítményét is idézőjelbe tette. A Hamilton-papánál pedig csak Jos Verstappen jelenléte volt zavaróbb – szerencsére mindkettőjükkel beláttatták, hogy nem szerves vagy kötelező elemei a versenynek.
Férfias, izzadságszagú, agresszív, de egyenes versenyekben reménykedem. Olyasmiben bízom nézőként, mint amit a férfi teniszben látni manapság – zömmel Federernek köszönhetően. Olyan másfél-két órákban, ahol a néző nem belealszik a rajt utáni unalomba. Ahol felülíródik jó néhányszor „az öreg levezetni, kegyelemből maradt itt” közkeletű vélekedés, és Massa, de még talán (valamilyen McLaren-csoda folytán) Alonso is villant majd valamit. Az autósportnak az volna jó, ha nem folytatódna a Mercedes hegemóniája, hanem legyőzné őket valaki. Nekem meg az, ha a vélhetően utolsó f1-es szezonjába kezdő Räikkönen másodszor is feltenné arra az „i”-re azt a pontot.
Ha nem szeretne lemaradni a legfrissebb Forma–1-es hírekről, lájkolja a HVG Autó rovatának Facebook-oldalát.
A politikát uraló arrogancia és a lebutított beszédmód erős apátiát okozott a társadalomban, de most ez változóban van – mondja Radnóti Sándor művészetfilozófus, aki szerint a kultúrát ízlésterrorral sem tudják megingatni. HVG-portré.
A Tisza Párt elnöke arra kérte a magyar rendőröket, hogy a szombati Pride-on a magyar embereket védjék meg.
Érthetetlennek tűnhet, hogy a szexuális kisebbségek negatív megkülönböztetése zajlik ma Magyarországon, miközben a magyarok nem keveset tettek hozzá a homoszexualitás kultúrtörténetéhez.
Az Európai Bizottság a szervezés egyes elemei miatt eljárást indíthat.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A jelentős indulótőkével is megtámogatott alapítvány már dátumot sem mond, mikorra várható a régóta ígért beruházás.
