Az üzbég vers, ahogy a grúz középkori költemények többsége, a háborúról szól, na meg a szerelem fájdalmáról, semmin nem lepődünk meg. A női hangra írt balladákon annál inkább, mert szinte mind fülsüketítő panaszdal a rossz, erőszakos házasságról. Már grúziai utamon feltűnt, milyen sok a szerelmi düh, ahogy a türk és azeri versekben is a házasság a gonosz szenvedélyek forrása. A férjek zsiványok, isznak, ölnek és korán halnak. Goromba fatuskók, akik éjszakánként széjjeldöntik a házakat. Mégis több ezer éve a házasság az élet origója Közép Ázsiában, a diwanok, e míves verses gyűjtemények is majdnem csak erről szólnak.

Hogy akarja-e a házasságot, arról nem beszéltünk a lányommal. Mert ez a kérdés nem létezik.

Mesélte Hafiza, és közben részletesen végigmutogatta az aranykeretes képeit. Aki szerelmes lesz, annak bezárjuk a szerelmét a házasságba. Az esküvő előre el volt döntve, mit eszünk, hogy fogunk felöltözni, ki fényképez, és hogyan vonulunk fel. Egy nőnek csak egy élete van, a férjezett élete. Az esküvő a legfontosabb esemény az üzbégeknél, a kazahoknál is, de az azerieknél sincs ez másként, a Grúzok több ezer éve külön ivótülköt faragnak szarvból, amit csak az esküvőn vesznek elő.

Hafiza Taskentben él a családjával. Mosolyog, vágott szeme éjfekete és kerek arcán piroslik a feszes bőr. „A másik lányom, Tamara is csináltatott egy gyönyörű ruhát. Ő még kivár. Éveket spóroltunk az esküvőre.” Hafiza másnap újra részletesen megmutatja nekem az albumát, egyre többet mesél, ahogy telnek a hetek, száz képen is túl vagyunk.

Mindig magánál hordja őket, csillogó keretbe tették - tizenhét éves rajta a lánya. Fekete, vékony, mint a nádszál. Piros, hímzett selyemruhában áll, eltartja az állát, és a ruha aranyozott szegélye egészen a földig ér. Fejét kendő fedi, amit este levetnek, társaságban sosem, csak mikor kettesben lesznek a férjével. A drapéria fekete és aranyozott csíkok vonulnak végig ott is, virágformákat mintáznak a tapétára - minden csupa dísz, a vőlegény egy fehér műanyag asztal mögött hajol oldalra -  ő is nagyon fiatal, fekete, szakállas fiú, fekete selyem nyakkendőben. Fogja a lány kezét – sóhajtunk, milyen szép egy muzulmán esküvő, így megadják a módját. A másik szobában torták, sáfrányos káposzta, levesben főtt hűs, korianderes pörkölt és ezer ajándék várja a vendégeket. Évek óta nem jártam esküvőn, áhítozva nézem a képeket, de amikor Hafiza elteszi a ridiküljébe, jönnek a gondok.

Tavaly infarktust kapott, s ezt alig hiszem, hisz fiatalabb nálam, harmincnyolc éves, mindjárt születik a következő unokája. Hafiza műfordító, egy svájci alkotóházban ismerkedtünk meg. Taskent belvárosában él a családjával (gyorsan megtalálta a Google Earth). Kereset-kiegészítésként fordít német könyveket, négyemeletes, lila színű panziójuk van. Sok nyugati vendéget fogadnak, akik elégedetten távoznak. Üzbegisztán biztonságos, mondja, igaz, minden sarkon katonák vannak és kerítés, és több ezer katona a határon.

Visszafogott, igen szelíd nő Hafiza, sokszor a szája elé teszi a kezét, ha beszél, mindent lassan és kimérten csinál. Reggel korán kel és este nyolckor visszavonul a szobájába, hogy ne legyen terhére senkinek. Vonzó selyem pongyolát hord a reggeli kávéhoz, mikor én futni indulok, ő már fordítja a neki tetsző vagy éppen nem is annyira tetsző svájci regényeket üzbégre. Délben ebédet főz, összegyúrja a húst és beleteszi a forró fűszeres lébe. Ha megégeti a kezét, csak halkan nyüszít, pedig látom, hogy már hólyagos. Hiába, az idegen konyhát nem lehet megszokni. Csokoládét, kekszet és cukrot eszik minden ebéd után. Megkínál, de úgy rágjuk el, hogy a másik csendjét ne zavarja.

Kezdődik az ősz, hullnak a falevelek, a füge túlérett, ilyenkor elmúlnak az esküvők. Aki nem ment férjhez, szomorkodhat, aki meg férjhez ment, az vagy szomorkodik, vagy  boldog, a többség inkább csak tűr. Mert Taskentben kacifántos az élet, és nehéz is tervezni, meg betartani bármit, mióta nincs már a Szovjetunió, inkább maffiák vannak - Afganisztánban pedig egy sunyi és veszélyes hátború. Szerencsére mi nem ott élünk, súgja Hafiza és ettől most megint örömkönnyek jönnek a szeméből. A gyerekek gondozása, a ház körüli teendők, a vendégek, a panzió – mindenkit el kell látni az üzbég családanyának.

Egyik reggel lehajtott fejjel pityereg. Ő nem bírja tovább ezt a Svájcot, honvágya van, és a honvágy mindennél erősebb, mert neki a taskenti az igazi élete. Hafiza felöltözik és elgyalogol a vonathoz, a zürichi irodában átírtatja a repülőjegyét. Neki holnap ki kell takarítania a panziót, különben mit szólnak az angol vendégek. El kell mennie az orvoshoz, fáj a szíve is, hajnalban néha össze-vissza kalapál, a lánya is egyedül van az unokával, mindjárt szül. Ő egy percet nem marad itt tovább. De mindezt pont azzal a nyugalommal mondja, ahogy reggel a teát szokta főzni, vagy ahogy a darált húst berakja a kanállal a forró lébe, pedig ég a körme.