A Tóth Ilonka című előadás végén a Nemzeti Színházban idős színészek lépnek elénk a színpadra, hogy elmondják saját emlékeiket 1956-ról. Voith Ági, Bodrogi Gyula, Csurka László és Mécs Károly után Dózsa László az, aki a színpad közepére áll, fehér díszegyenruhát húz erre az utolsó jelenetre, félreértés ne essék, az előadásban nem ez volt a jelmeze. A vakítóan fehér zubbonyra inkább azért van szükség, hogy a huszadik sorban is jól lehessen látni, az kitüntetésektől roskadozik, melyeket a rendszerváltás után a magyar államtól kapott ’56-os szerepvállalásáért. Dózsa talán úgy képzeli, hogy ezek reflektorfényben való megcsillogtatása legitimálja majd azt a történészek által ezer ponton megkérdőjelezett sztorit, amelyet a tizennégy éves önmagáról, a sortűzről, a tömegsírról, a jó lelkű sírásóról és mesébe illő meneküléséről ad elő estéről estére a Nemzetiben.

A Tóth Ilonkát még azelőtt kezdte próbálni Vidnyánszky Attila rendező, mielőtt Dózsa közröhej tárgyává vált volna a médiában. Ciki-e vajon Vidnyánszkynak, hogy így fejeződik be az előadása? Igen, valószínűleg az. Ugyanakkor borzasztó tiszteletlen a többi színésszel kapcsolatban, akik Dózsával együtt lépnek a színre, és igaz történeteket mesélnek el ’56-ról. De bármilyen furcsa, azt gondolom, hogy ebben a sztoriban mégsem Dózsa László személye a fontos, hanem valami sokkal egyetemesebb kérdésre mutat rá a történelemszemléletünkkel kapcsolatban. És ez az aspektus a színházi berkekben állítólag csak Háry Jánosnak csúfolt színészt teszi meg az egyetlen igazság hordozójának.

Az igazság egyszerűen annyi, hogy nincs igazság, vagyis van, de sosem tudjuk felderíteni az igazság minden apró részletét, és hogy a magyar történelemről való tudásunk a tényeken kívül sokszor mesékre épül. Gondolkodásunkat a múltunkról rengeteg esetben nyilvánvaló hazugságok határozzák meg, mert vannak üres helyek az emlékezésben, amelyeket mindenki erőnek erejével próbál betölteni saját nézőpontjával vagy pártállásának megfelelő narratívákkal, esetleg – ahogy Dózsa esetében ez megfigyelhető – saját személyével, elképzelt hősiességével.

Dózsa László tulajdonképpen szimbóluma a magyar emlékezetpolitikának: úgy emlékezünk mindig mindenre, ahogy az adott helyzetnek, hatalmi berendezkedésnek a legkényelmesebb. Így volt ez az előadás által megjelenített Tóth Ilona történetben az ötvenes években, annak kétséges rehabilitációjában (hiszen vitatkoznak a történészek azon, hogy a fiatal medika valóban gyilkos volt-e vagy koncepciós per áldozata, a színpadon megjelenő sztori nem tény, csak egy olvasat), és így van ez most 2016-ban is. Ebből a szempontból viszont Dózsa valótlan állításainak teátrális keretek közé helyezése tulajdonképpen nagyon eredeti és gondolatébresztő. Akkor is az, ha az alkotóknak valószínűleg nem az volt a céljuk, hogy a nézőtérről kételkedve figyeljem Dózsa történetét, meg vele együtt az emlékezés nagyon szubjektív folyamatát.