Nagyon rossz hír "a rákgyógyítás forradalmáról"

Csak semmi köntörfalazás, kedves tudóstársak! Mi történik, ha a várakozáson alul teljesítő nagy kutatási ötletek dogmává válnak? Ezt firtatja a világ egyik legtekintélyesebb orvosi szaklapjában, a JAMA-ban (Journal of the American Medical Association) még tavaly megjelent cikk.

A Mayo Klinika, a Michigani és a Stanford Egyetem egy-egy kutatója, Michael Joyner, Nigel Paneth és John Ioannidis által jegyzett írás azt nehezményezi, hogy az elmúlt évtizedben szinte minden más megközelítést kiszorított a piacról a genetika, a genom, az őssejt vagy a regeneratív medicina szavakkal fémjelezhető kutatási irány. A molekuláris biológia, a genetika és az informatika hármasának kombinációja ugyanis rendkívüli áttörést ígért az egészségügyben.

Ezt a várakozást tükrözi, hogy az amerikai Nemzeti Egészségügyi Hatóság erre az évre a 26 milliárd dolláros kutatás támogatási büdzséjéből 15 milliárdot a genetikai és őssejtkutatásokra ígért oda. A tudományos divathullám a szakmai közleményeket is eluralta: a PubMed adatbázis statisztikája szerint miközben 1994–2014 között 175 százalékkal nőtt a szakcikkek száma, ezen belül a „génterápia” szót tartalmazóké 875 százalékkal lett több.

„Szemmel látható, hogy sok kutató vagy hisz a fenti tárgykörben rejlő lehetőségekben, vagy azért érez késztetést, hogy ezekkel foglalkozzon, mert felismeri, hogy ezek a témák fontos helyet foglalnak el az alkalmazott tudományon belül, egyben magukban hordozzák az anyagi támogatások, az elismerés és a sikeres karrier lehetőségét” – mutattak némi megértést a szerzők kollégáik témaválasztását illetően.

Persze érthető az a lelkesedés és optimizmus, amely az ezredfordulón az élettudományokkal foglalkozókat elkapta. 2003-ra megtörtént a humán DNS 23 ezer génjének és 3 milliárd bázispárjának azonosítása, amitől a gyógyítás valóságos forradalmát várták. Egyebek mellett azt, hogy a gyakori betegségek nagy részét meg lehet majd magyarázni néhány DNS-variánssal, ami a diagnosztikát és a terápiát is minden korábbinál hatékonyabbá teheti, sőt betegségek kialakulásának megelőzésében is fordulatot fog hozni. Ezt a várakozást „személyre szabott medicina” néven szokás emlegetni.

A szerzők sarkosan megfogalmazott véleménye szerint azonban a kezdeti felfokozott remények gyorsan elhaltak. Napjainkra kiderült, hogy a legtöbb betegség genetikai felépítése hallatlanul összetett, egyes gyakori kórok kialakulásában több száz vagy akár több tízezer genetikai variáns is részt vehet. A génterápiát övező általános lelkesedés világos tények fölött siklik át. Például a fölött, hogy noha már szinte mindent tudunk a klasszikus egygénes rendellenességből fakadó sarlósejtes vérszegénységről, hatvan évvel a genetikai defektus felfedezését, majd hatásának részletes elemzését követően sem született még célzott terápia a kezelésére.

AFP / Andrew Brookers

Alapvetően csalódni kellett abban, hogy a személyre szabott orvoslás az egészségügyi ellátás és a közegészségügy radikális átalakulását hozza magával. Megbukott az a feltételezés, hogy a génvariánsok akár hatszoros kockázatot jelentenek egy-egy betegség kialakulásában. Valójában az derült ki, hogy a rizikó emiatti növekedése ritkán több másfélszeresnél. Vagyis a génvariánsok kiszűrésének a vártnál sokkal csekélyebb a hozadéka, nem szolgáltat érdemi információt arról, hogy valakinek az élete folyamán milyen betegsége lesz.

A genetikai alapokra épített onkológiai gyógyszerek napi rutinba illesztése pedig csak igen korlátozottan javította a ráktúlélést. A személyre szabott medicina ugyanakkor számos olyan beavatkozást – diagnosztikát és terápiát – követel, amelyek sokkal drágábbak, mint az eddig elterjedten alkalmazott és sikeresnek bizonyult régebbi kezelések. Úgy tűnik, hogy az emberi géntérkép és annak eltérései egyszerűen nem adnak magyarázatot a betegségek változékonyságának nagy részére, a rosszindulatú daganatok terén a közelmúltban elért sikerek legtöbbje olyan hagyományos közegészségügyi módszereknek köszönhető, mint a korai felismerés és a szűrés, valamint a dohányzás visszaszorítása.

A daganatok célzott molekuláris terápiájához fűzött remények a napi gyakorlatban kevéssé igazolódnak. Ráadásul a gyógyszerek hatékonyságához szükséges valós, tisztának mondható genetikai mutációt hordozó emberek száma is jóval kevesebb, mint amit az elmélet jósolt: az amerikai Nemzeti Rákintézetben a betegek mindössze 2,5 százalékát sorolták be valamely célzott kezelést vizsgáló csoportba. Most úgy tűnik, hogy a célzott kezelések hosszabb távon is csak a rákbetegek kis hányadának jelenthetnek segítséget, azaz továbbra sem hanyagolható el a klasszikus onkológiai ellátás.

Az amerikai szerzők szerint itt az ideje komolyan feltenni a kérdést, hogy a több évtizede tartó kutatások és az azokat finanszírozó hatalmas anyagi ráfordítások valóban javítottak-e az emberek életminőségén és életkilátásain. És ha igen a válasz, akkor milyen mértékben, hány ember számára, és kik ezek az emberek. „Közpénzekről lévén szó, a többség számára kell előnyt kovácsolni, nem a kiválasztott keveseknek” – zárták írásukat az amerikai orvosok.

Ennek fényében Magyarországon is lenne mit átgondolni. A személyre szabott orvoslás ideájának hazai megjelenése már több mint egy évtizedes, a frekventált területnek itthon is az onkológia bizonyult. Az ennek szellemében készült új daganatellenes szerekkel azonban már nem egy-egy teljes betegcsoportot, hanem csak egy betegcsoport kiválasztott alcsoportját lehet kezelni. A célzott gyógyszerek alkalmazásához szükséges speciális vizsgálatok hazai szűk kapacitása pedig még az alcsoportok teljes körű felderítését sem teszi lehetővé. A genetikai alapokra épített onkológiai kezelések összegzett hazai költségeit néhány kiválasztotton kívül pontosan senki sem ismeri, de napjainkra már becsülhetően elérik a 40-50 milliárd forintot, ami az onkológiai kiadásokon belül a legnagyobb költségelem, önmagában nagyobb, mint a klasszikus képalkotó diagnosztikára, a daganatsebészetre és a sugárterápiára költött teljes összeg.

Nemcsak a JAMA, hanem a Nature című hetilap és a New England Journal of Medicine is közölt már olyan írásokat, amelyek hasonló következtetésre jutottak. Komolyan kell tehát venni a napi tapasztalatok adatainak áttekintése és elemzése után felmerült gyanút, hogy a felhasznált dollármilliárdok ellenére a gyakorlati alkalmazás, illetve az eddigi, korántsem átütő eredmények nem igazolják az évtizedek óta uralkodó „nagy ötletet”.

Mi lehetne a jó megoldás? A remélt áttörés elérésében bízva még több pénzt és szellemi erőforrást összpontosítani a rendszerbe, vagy talán ideje volna objektíven értékelni az eddigi eredményeket, és újragondolni a további innováció irányát? Ez a kérdés korántsem csupán elméleti jelentőségű abban az országban, ahol a rákhalálozás értékei a legrosszabbak Európában, és csaknem a legrosszabbak a világon.

A cikk korábban a HVG októberi számában jelent meg.