„Az utóbbi időben többször is előfordult velem, hogy mellettem lett rosszul valaki, és sosem sikerült elsőnek odaérnem” – mondja Galambos Rita, a fiatalok önkéntes tevékenységekbe vonásával foglalkozó Demokratikus Ifjúságért Alapítvány igazgatója. Szerinte az utóbbi időben érezhetően javul a civil társadalom hozzáállása, erősödik a szolidaritás, az egymás felé fordulás, az együttérzés, és habár még van mit tanulnunk, egyre jobb a helyzet az önkéntesség terén is.

Rendszerkritikus segítés

„Több olyan krízishelyzet is volt az utóbbi években – árvizek, vörösiszap-katasztrófa, extrém hideg –, amikor olyanok is megmozdultak, akik maguk is nehéz helyzetben voltak. Ami pedig tavaly a menekülthullám kapcsán történt Magyarországon, az nagyon különleges dolog volt. Azt lehetett érezni, hogy valami megfordult az emberekben.”

Vörösiszap-katasztrófa Kolontáron

Stiller Ákos

Hogy mi okozza ezt a fajta változást egy társadalomban, arra nehéz egyértelmű magyarázatot találni. Rita szerint egyrészt mintha a szülők tudatosabban odafigyelnének, hogy gyermeküknek jó példát mutassanak, a mások iránti szolidaritásra neveljenek. Másrészt az egyre gyakoribb egyéni szerepvállalások egyfajta rendszerkritikának is tekinthetőek.

„Egyre több olyan terület hever parlagon, amit központilag nem tudnak vagy akarnak rendbe rakni, ezért az emberek elkezdték kézbe venni ezeknek a dolgokat. Ez egyszerűen állampolgári felbuzdulás, amikor valaki már nem tudja tovább ölbe tett kézzel nézni, ami körülötte történik.”

Ugyanakkor Rita arra az érdekes ellentmondásra is felhívja a figyelmünket, hogy míg az emberek egyre inkább elvárják, hogy az állam minél kevésbé szóljon bele az életükbe, addig sok esetben mégis fentről várják a problémák megoldását. „Az persze érthető elvárás, hogy a befizetett adóforintjainkból legyenek normális utak, de az utcáról a kutyapiszkot már nekünk kell felszednünk.”

"Nem akarjuk megdönteni a rendszert"

„Egyszer azon kaptam magam, hogy borzasztóan dühös vagyok a társadalmi igazságtalanságok miatt, és hogy az emberek ezeket a legtöbbször ignorálják, bagatellizálják és a szőnyeg alá seprik. Gondoltam, a dühömet inkább energiává alakítom, így jött az ötlet, hogy csatlakozom egy civil szervezethez” – mondja a 31 éves Edina, aki azóta egy nőjogi szervezet aktivistája. Amikor ideje engedte e mellett önkénteskedett hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó alapítványnál is.

„Mi, emberek hoztuk létre ezt a megnyomorodott társadalmat, az igazságtalanság fenntartásához vagy megszüntetéséhez pedig mi magunk is hozzájárulunk azzal, hogy a passzivitást vagy a cselekvést választjuk. Társadalmi változás nem érhető el úgy, ha a négy fal közé elvonulunk és meditálunk.” 

Fazekas István

„Habár a szeretet nevében cselekszünk, messze nem a szeretet volt az, ami anno elindított bennünket. Sokkal inkább az amiatt érzett frusztráció és düh, hogy ennyien kénytelenek az utcán élni, valamint az a közöny és apátia, amit magunk körül láttunk” – ezt már Havasi Zoltán, a Budapest Bike Maffia alapítója mondja. Hisznek abban – mint Zoltán mondja -, hogy apró tettekkel is elérhetnek nagy változásokat. Erre jó példa a tavaly évben elindított +1 szendvics elnevezésű programjuk is, amikor csupán annyit kértek a projekthez csatlakozó iskolák diákjaitól, hogy minden héten egyszer, egy szendviccsel többet vigyenek magukkal az iskolába.

Az akcióhoz 35 intézmény csatlakozott, és ennek köszönhetően az őszi iskolaszezonban 27 ezer ételt tudtak eljuttatni különböző melegedőkbe és hajléktalanszállásokra. „Mi nem akarjuk megdönteni a rendszert, csak változásokat szeretnénk. És ha a döntéshozók csak egy kicsivel lágyabbak lennének a jogalkotás során, akkor a civilekkel együtt óriási tömegeken tudnánk segíteni. Én vagyok annyira naiv és utópisztikus, hogy higgyek abban, hogy egy kis anyagi ráfordítással, akarattal és jó logisztikával, akár az éhezést is meg lehetne szüntetni Magyarországon.”

A láthatatlan jótevők köztünk járnak

Nem egy olyan országos problémával foglalkozó kezdeményezés van, ami elképzelhetetlen lenne a hétköznapi jótevők nélkül. Például a Józsefvárosban működő Láthatatlan Tanoda is, amely a kerületben élő hátrányos helyzetű, gyakran cigány gyerekek oktatását végzi. 

„A Facebookon hirdettük meg, hogy integrációs programhoz önkénteseket keresünk. Magam is ledöbbentem, de két napon keresztül izzottak a vonalak, mindenki jönni akart segíteni” - mondja Balogh Bea, a tanoda koordinátora. Jelenleg is körülbelül harminc önkéntesük van, köztük üzletasszony, nagymama, egyetemista. Ők segítenek a gyerekeknek megfelelő iskolát találni, intézni a hivatalos ügyeket, ha kell, elmennek a szülői értekezletre, tanulnak a gyerekekkel délután, színházba, moziba viszik őket.

Bea szerint jobb is, hogy így alakult, hiszen az önkéntesek azért dolgoznak, mert szeretik ezeket a gyerekeket, így biztosan nem fogják őket magukra hagyni. És hogy mi hajtotta őket a tanodába? Talán már meg sem lepődünk Bea válaszán. „Nyilván amikor elkezdtük a tanodát, vonzottuk a dühös embereket, hiszen a jelenlegi állapotok miatt mi is marhára dühösek vagyunk.”

Van, aki a haját adja, van, aki ételt kér

Ahhoz, hogy másokon segítsünk, elég egy kicsit kreatívnak lennünk. Gondolná például, hogy megunt loboncával nem csak rákbetegeknek, de állatmenhelyeknek is segíthet? A nemrég indult kezdeményezés, a Curly – Hajjal adakozni egyik ötletgazdája Fodor Bettina, aki évekkel ezelőtt, a Gyermekrák Alapítvány önkéntese volt, fodrászként segített a hajadományokat megfelelően levágni és kezelni, hogy később paróka készülhessen belőlük. A szervezet körül kipattanó botrány után döntött úgy, hogy mivel maga az ötlet jó volt, megpróbál elindítani egy hasonló kezdeményezést.

A hajadományokkal három területet támogatnak: rákbetegeknek segítenek parókához jutni, fogyatékkal élő embereket támogatnak speciális, segítő eszközökkel, illetve állatmenhelyeknek állateledellel és különleges kialakítású, állatorvosi kennelekkel segítenek. Az adományozó maga dönthet arról, hogy melyik területet szeretné támogatni a „hajával”. Bettináék pontosan dokumentálják az adományozás folyamatát, így végig nyomon követhető, hogy a felajánlást milyen módon használták fel, és hogy valóban a megfelelő helyre került-e.

Karosszékből is lehet

De nem feltétlenül kell a mínuszokban ételt osztanunk vagy fodrászhoz járnunk, ha segíteni akarunk, hiszen már otthon ülve is „megmozdulhatunk”. Egyre többen fedezik fel ugyanis, hogy a közösségi oldalak nem csak cicás videók megosztására alkalmasak, hanem segítő közösségek szervezésére is. Nem konkrétan ezzel a céllal jött létre ugyan, mégis ezt a célt is szolgálja például a már majdnem százezer tagot számláló Ingyen elvihető dolgok oldal is. 

Mónus Márton

Az egyébként zárt csoport bejegyzéseit végigpörgetve sajnos szomorú kép rajzolódik ki a mai magyar valóságról, sokan vannak, aki meleg ruhát, cipőt kérnek, másoknak kályhára és tűzifára van szükségük, de akadnak olyanok is, akiknek alapvető élelmiszerekre sem futja. Egy-két trolltól eltekintve a közösség elég segítőkész, felajánlások is érkeznek szép számmal, akad itt feleslegessé vált mosógép, tévé, bútorok, de előfordult már olyan is, aki ingyen angolórát ajánlott fel a csoport tagjainak.

Csallóköziné Rózsa Vera, a csoport négy adminisztrátorának egyike, az oldal felügyeletét önkéntes alapon, munka mellett, sokszor éjszaka végzi. A csoport, elsőre kissé keménynek tűnő szabályzatát is ő állította össze, azonban a szigorra szükség is van ekkora embertömeg esetében. Jelenleg nagyjából 4500 ember van letiltva, ami nem is olyan sok a csoportlétszámhoz képest.

„Nálunk bárki kérhet, de csak saját használatra, másoknak gyűjtést nem lehet szervezni, a felajánlott dolgokért pénzt nem lehet kérni. A csalókat, lomisokat, és azokat, akik eladják az itt szerzett dolgokat, próbáljuk kiszűrni. Aki a szabályokat megszegi, vagy segíteni nem tud, de negatív kommenteket írogat, azok repülnek a csoportból. Persze sokszor megkapom emiatt, hogy milyen gonosz vagyok, de én úgy vagyok vele, hogy amíg ezzel legalább egy emberen segítek, addig megéri.”

A jótevőket és jótetteiket pedig még hosszan sorolhatnánk, hiszen akármilyen meglepő, elég a közvetlen környezetünkben körbekérdezni, hogy segítőkre leljünk. Beszéltünk zeneterapeutával, aki szabadidejében jár gyógyíthatatlan gyerekeknek muzsikálni, fotográfussal, aki önkéntes alapon nehéz sorsú embereket és menekülteket fotózott, csupán azért, hogy ott legyen velük valaki, aki meghallgatja őket, és volt olyan, aki rendszeresen szervez ételosztást a saját költségére. Hogy a dühön kívül mégis mi hajtja őket a mindennapok során? Hogy egyiküket idézzük, „nem kellenek világmegváltó tettek ahhoz, hogy másoknak segítsünk, elég embernek maradni”.