Nem titkos a munkavégzésünk helyszíne, de kifelé, a hívók felé nem publikus, mert ezzel is őrizzük önkénteseink magánéletét

– magyarázza Reményiné Csekeő Borbála, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője, miért nincs honlapjukon utca és házszám feltüntetve. Nekünk is sms-ben küldték el a címet látogatásunk előtt.

A pesti belvárosban, egy csöndes bérház sokadik emeletén működik hát a segélyszolgálat. A berendezés barátságosan szerény, a falakat gyerekrajzok tarkítják. Egyedül a kifüggesztett ügyeleti beosztások és profi telefonszettek árulkodnak róla, hogy az egyik legnagyobb múltú hazai segélyvonalnál járunk. Tavaly 40 ezer beszélgetést folytattak, főként 11-16 éves kamaszokkal, de a betárcsázók között akadt szép számmal szülő és aggódó pedagógus is. Utóbbiak érdeklődését Csekeő Borbála jól működő külső kommunikációjuknak, iskolalátogatási programjuknak tulajdonítja.

F. I.

Legtöbbször egyébként párkapcsolati problémák (szerelem, szexualitás) és más eredetű lelki bajok miatt hívják őket. Családon belüli erőszak, fizikai bántalmazás ritkábban szerepel az okok között, de a háttérben gyakorta azok is meghúzódnak. Konkrét esetekről nem beszélhetünk, a diszkréció náluk „műfaji sajátosság”.

Megmentem a fél gyerektársadalmat!

Van az egésznek egy romantikus felhangja a kívülállók számára – mosolyodik el Zoltán, az egyik önkéntes, aki egy informatikai vállalkozás cégvezetője civilben. – Sokan azt hiszik, hogy itt megmenteni, nevelni kell a gyerekeket, meg tanácsokat adni, hiszen egy felnőtt tudja a tutit. A valóság az, hogy inkább meg kell őket hallgatni, együtt kell velük gondolkodni.

Lehet, hogy ez valakinek unalmasan hangzik, pedig nem is olyan könnyű feladat.

Egy másik önkéntes, Balázs számára, aki a Kék Vonalon kívül értékesítőként keresi kenyerét, szintén a hallgatás elsajátítása volt a legnagyobb kihívás. Emőke viszont gond nélkül megbirkózott a nondirektív (bátorító, de a beszélgetőtársat nem irányító) módszerekkel, ami talán annak is köszönhető, hogy mentálhigiénés szakemberként amúgy is segítő foglalkozást űz. Őt csak az ismerősök kritizálják néha, hogy „már megint pszichológusosat játszom”.

Nem hiszek a tanácsokban. Mindenki a saját útját kell, hogy járja. Tanácsot adni különben sem lehet úgy, hogy alig ismered a másik helyzetét.

És hogy mire jók a nyitott kérdések, a támogató hallgatás? Ezt talán az adóhivatalban dolgozó, tizenkét éve telefonügyelet vállaló Györgyi sztorija szemlélteti igazán: „Jó pár évvel ezelőtt felhívott egy kislány, hogy dolgozatot írnak Arany Toldijából, amit én is már vagy 'száz éve' olvastam. Kértem hát, mesélje el nekem, miről szól. Másnap pedig megírta hármasra a dolgozatát, és nem bukott meg félévkor. Segített neki, hogy átbeszéltük.”

F. I.

Telefonálni, chatelni csak felkészülten szabad

Az előbbi kedves történet ne tévesszen meg senkit. A hívások jelentékeny hányadát (kb. 10-12 százalékát) valódi krízishelyzetben lévő gyerekektől kapják, köztük eltűnésben, szökésben lévő fiataloktól vagy azok hozzátartozóitól. Magyarországon évente 19 ezer gyerekeltűnést, -szökést regisztrálnak, ami akkor is félelmetesen nagy szám, ha tudjuk, vannak gyerekek, akik évente többször is útra kelnek.

Akár krízishívás, akár kopogtató hívás (utóbbi kifejezést a tesztelő, érdeklődő telefonálók megnevezésére használják), az alapítványnál mindegyiket komolyan veszik, hiszen nem lehet tudni, egy ártalmatlanul induló tereferéből mikor lesz segélykérés.

Ha nem sikerül bizalmat ébreszteni a vonal túlfelén, akkor 1-2 perc alatt elveszhet a hívó

– mondja Judit, egy középvezetőből lett ügyelő, aki nemrég vált fiatal nagymamává. A Kék Vonalnál mindenki, aki hívást fogad és chatel, térítésmentes, önkéntes munkát végez, de ez messze nem jelenti azt, hogy amatőr módon dolgoznának. Az 1993-ban alapított segélyvonalnál sok évtizedes nemzetközi és hazai tapasztalatra épülő módszertan alapján rostálják, képzik a jelentkezőket, akik között egyetemisták, főállású édesanyák, aktív munkavállalók és nyugdíjasok egyaránt előfordulnak.

Az önkéntesnek állók nem csak humán foglalkozásúak; számos pénzügyes vagy mérnök vállal ügyeletet, hogy végre emberek között legyen. A lelki motivációk ugyancsak változatosak: ki azért segít, mert szép gyermekkora volt, ki azért, mert sanyarú. Sokan magukat szeretnék jobban megismerni, jó néhányan pedig azért jönnek, hogy gyakorlatot szerezzenek, tanuljanak.

Egy ismerősöm, aki végzett pszichológus, az egyetemen halálra unta magát, viszont a Kék Vonalnál nagyon sok mindent tanult – érzékelteti Balázs a tréning minőségét.

Majd három hónapos elméleti és gyakorlati képzést követően az ügyelők egyedül is fogadhatnak hívásokat a nap 24 órájában. Jelenleg ötven aktív, kiképzett és további tíz képzésben lévő önkéntessel számolhatnak, de dinamikusan változik a létszám, volt mikor a száz főt is meghaladta a csapat mérete. Az önkéntesek kezét később sem engedik el, folyamatos továbbképzéssel, esetmegbeszélésekkel, egyéni és csoportos szupervízióval támogatják őket. A humántőke-transzfer tehát nem kevés, másrészt az önkéntes munka havi 12-20 órás elfoglaltsággal, rengeteg lemondással és akár lelki sérüléssel is járhat.

F. I.

Szinte kimondhatatlan problémák

Egy telefonhívás maximum 30-40 percig tart. Ennyi idő alatt ugyanis mindkét fél elfárad. – Olyan ez, mint az értekezlet. Ha fél óránál hosszabb, akkor értelmét veszti, csak megyünk körbe-körbe – von üzleti párhuzamot Zoltán. – Chaten egy óra a maximum, mert az lassabb, de chatelni sokkal nehezebb. Amíg a telefonnál nagyon sok a kopogtató, addig chatelni többnyire az szokott, aki még a névtelen telefonálást sem meri vállalni.

Chatelni olyan fiatalok jönnek, akiknek nagyon-nagyon súlyos, szinte kimondhatatlan problémái vannak. Egy-egy elejtett félmondattól, szótól szinte megugrik az ember adrenalinszintje. Amikor egy fiatal kiszolgáltatott helyzetben van, azt nem könnyű viselni

– hallom Judittól. Ő épp egy kimerítő chaten van túl, arcán még látszik a megindultság, pedig Tamással, az ügyeletvezetővel is ventiláltak már, azaz megpróbálták kibeszélni a Juditban felgyülemlett feszültséget.

Nemcsak mentenek, mintát is mutatnak

Ám az alapítványnál nemcsak egyéni, de társadalmi krízisekből is folyamatos ízelítőt kapnak. „Talán az első ilyen, ami nagyon megdöbbentő volt nekem, az a vörösiszap-katasztrófa volt. Pécstől Nyíregyházáig telefonáltak gyerekek, akik erről akartak beszélgetni” – meséli Borbála.

Az elhúzódó menekültválság, az agyvelőgyulladásos megbetegedések és a veronai buszbaleset hosszan ható utórezgéseit is mind-mind megérezték. De csendesebb, elgondolkodtató változásokkal is szembesülnek. Mostanában például egyre fiatalabbak, alsó tagozatosok is telefonálnak. Ők gyakran csak unatkoznak, és a napjukat, a velük történteket szeretnék valakinek elmesélni, mert a szülők dolgoznak, nem érnek rá társalogni.

F. I.

A telefonhasználat korhatára is tolódik lefelé. Ami nemcsak azt jelenti, hogy a kisebbeknek is van mobilja, de azt is, hogy adekvátan tudják használni… Ráadásul a számaink ingyenes hívhatók bármelyik hálózatból – árnyalja a képet Csekeő Borbála. Azt ugyanakkor az alapítvány szakmai vezetője is hangsúlyozza, hogy nagyon nehéz kapcsolatot kialakítani kamasz gyerekekkel, ha meg sem próbálunk kisgyerekként beszélgetni velük.

Ki kell alakítani azokat a családi rituálékat, alkalmakat, amikor esély van az „Eltetted a szendvicsedet? Hányas a matek? Befizetted a csekket?” típusú közléseknél mélyebbre is menni.

Mi kommunikációs kultúrát is oktatunk – jelenti ki Zoltán, amikor arról kérdezem, miért szeret itt dolgozni. Judit és Györgyi az összetartó közösséget dicsérik. – Minden egyes hívó önálló világ, egy jól összebogozott csomag, amit fantasztikus élmény kibontani, de az is jó, amikor érzem a másikon, hogy megkönnyebbült, mert kicsit feloldottunk, feldolgoztunk valamilyen gócot – mondja búcsúzóképp Balázs.

A szerző a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia frissen végzett hallgatója.