Senkit sem lehet hibáztatni azért, mert sokadszorra is hagyja, hogy magával ragadja az idén 30 éves Dirty Dancing ritmusa, nem is szólva a tökéletesen, mindig a megfelelő tempóban adagolt és felépített szerelmi szálról – az igazi rajongók szerint Patrick Swayze és Jennifer Grey románca megunhatatlan, és ezzel inkább nem is vitatkoznánk. Viszont a Dirty Dancingbe néhány, táncos-romantikus filmhez képest meglepően komoly témát is beleszőttek az alkotók, sőt ha úgy vesszük, az egész sztori egy nagyon komoly ügyből bomlik ki: az egyik szereplő abortuszából.

Azok kedvéért, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az elmúlt harminc évben még egyszer sem látták a filmet, röviden összefoglaljuk a történetet. 1963-at írunk, Frances „Baby” Grey az egyetem előtti utolsó nyarat tölti a szüleivel a kiszámíthatóan derűs New York állambeli Kellerman’s üdülőben, amely azonban bejárást biztosít neki az ellenkultúra ritmustól túlfűtött zugaiba is, ahol a tánc nemcsak piszkos, hanem szabad is. Amikor a tehetős vendégeket szórakoztató táncosok egyike, Penny teherbe esik (pedig nagyon nem akart), akkor Baby egyrészt segít neki megszerezni a pénzt az illegális abortuszára, és be is ugrik a helyére egy létfontosságú fellépésre, miután a nő terhességmegszakítása nemcsak illegális volt, hanem igazi hentesmunka is. Innentől kapcsol turbóra a szerelmi szál Baby és Penny táncpartnere, Johnny Castle között, de ezt már nem fogjuk elspoilerezni.

Ha úgy igazán figyelmesen nézzük a filmet, rájöhetünk, hogy valójában nem is a szerelemről szól, sokkal inkább a szabadságról, az öntudatról, a felelősségvállalásról, a társadalmi osztályok és az anyagi determináltság kereteinek a szétfeszítéséről, és persze a mindent felforgató hatvanas évekről, a pezsgésről, amely még az eldugott, unalmasan kispolgári Catskillsbe is beszivárgott, és kitermelte a maga lázadóit. És igen, Baby és Johnny soha sem táncolt volna, ha Pennynek nincs abortusza.

Az abortusz tehát kulcsepizód, az egész szerelmi történet kiindulópontja, egy olyan mozgatórugó, amelyet a forgatókönyvíró-producer Eleanor Bergstein nagyon is tudatosan épített be úgy a sztoriba, hogy nagyon nehezen lehessen kivenni onnan – és valóban, Penny teherbe esése és abortusza nélkül az egész történet összeomlana. Nem mintha nem próbálták volna aztán kivenni. A film egyik szponzora, egy kozmetikai cég kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy az illegális abortusz sztorija eltűnjön a történetből, de Bergstein kitartott mellette, és mivel ennyire beleolvasztotta a forgatókönyvbe, az epizód maradt, a szponzor kiszállt.

via GIPHY

Pedig a film 1987-ben született, már 14 évvel azután, hogy a Roe v. Wade döntés nyomán legális lett az abortusz az Egyesült Államokban, de Bergstein szerint soha nem lehet elég sokszor emlékeztetni az embereket arra, hogy a jogaik nem maguktól értetődőek. A forgatókönyvíró ráadásul nem is csomagolta be rózsaszínbe Penny történetét. „Amikor eljött a forgatás ideje, világossá tettem, hogy benne marad az erős nyelvezet, az utalások a piszkos késekre, az összecsukható asztalra, a sikoltozásokra a folyosón. Egy orvost is megkértem arra, hogy legyen ott a jelenet forgatásánál, hogy az illegális abortusz leírása biztosan helytálló legyen. Azért használtam ezt a nyelvezetet, mert úgy éreztem, hogy fiatalok egész generációja, és különösen a nők, e nélkül nem értenék meg, mit is jelentett az illegális abortusz” – mondta egy interjúban Eleanor Bergstein.

Mindezt ráadásul úgy oldja meg, hogy ezekben a jelenetekben egyszer sem hangzik el az abortusz szó, de még azt sem mondja ki senki, hogy Penny terhes. És ettől lesz megint korhű az egész, mert szinte biztosak vagyunk abban, hogy a hatvanas években pont így beszéltek az emberek egy nem kívánt terhességről és annak az illegális megszakításáról. Penny „bajban volt”, de „elintézték”.

Bármennyire is fontosnak tartotta a Penny-epizódot, Bergstein nem állítja, hogy abortuszpárti film lenne a Dirty Dancing, viszont nagyon világosan rámutat arra, „milyen borzalmas és szörnyű, ha valakinek nincs választása”. Érdekes szempont az is, hogy szerinte egy olyan mainstream romantikus film, mint a Dirty Dancing sokkal jobban képes közvetíteni ezt az üzenetet, még ha közvetve is, mint egy abortuszpárti dokumentumfilm. „Ha tényleg hatni akarsz az emberek gondolkodására és érzelmeire, más ürüggyel hozd be őket a moziba” – leplezte le a trükköt.

Vestron Pictures / Archives du 7eme Art / Photo12

Az abortusz azóta is egyszerre kulturális, társadalmi, jogi és egészségügyi kérdés, a tévé- és mozifilmek mégis nehezen ragadják meg a terhességmegszakítás valóságát, és ezzel olyan képet közvetítenek, amelynek nem sok köze van azoknak a nőknek, pároknak a helyzetéhez, akik az abortusz mellett döntenek. Hollywoodban a rendes nőknek nincs abortuszuk, vagy ha mégis elindulnak az orvoshoz, ugyanúgy terhesen jönnek ki, mert az utolsó pillanatban meggondolják magukat, mint Michelle Williams a Blue Valentine-ban vagy a Mirandát alakító Cynthia Nixon a Szex és New Yorkban. Az egyéjszakás kalandból teherbe eső Katherine Heigl-ban pedig még csak fel sem vetődik az abortusz gondolata a Felkoppintva című filmben. A 24 hét című német filmnek az abortusz központi témája ugyan, de már egy egészen extrém spektrumba viszi el a történetet súlyos rendellenességgel diagnosztizált magzattal és késői (hatodik hónapban elvégzett) terhességmegszakítással.

A filmes abortuszok tehát szinte mindig drámaiak, megrázóak, megterhelőek. Miközben a valóságban ez nem feltétlenül így van.

Az egyik reproduktív egészséggel foglalkozó amerikai kutatócsoport szerint a képernyőn bemutatott abortuszok csaknem hússzor veszélyesebbnek tűnnek, mint a valóságban, miközben a karaktereket általában iszonyatosan megviseli a dilemma, hogy megszakítsák-e a terhességüket vagy sem. Pedig az abortusz ma már biztonságos rutineljárásnak számít, és a terhesség megszakítását választó nők általában sokkal biztosabban hozzák meg ezt a döntést, mint más egészségügyi kérdések esetében. A legtöbb filmben az abortuszra jelentkező nő az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát. De hol vannak azoknak a nőknek a történetei, akik nem gondolják meg magukat, akik végigcsinálják?

Ha a filmekben valósághű lenne az abortuszábrázolás, valami ehhez hasonló kép rajzolódna ki: még ha rengeteg stigma övezi is, és keveset beszélünk róla, az abortusz egy mindennapos orvosi beavatkozás. Nemcsak legális, hanem biztonságos is, még akkor is, ha a filmekben a dráma kedvéért úgy mutatják be, mint valami orosz rulettet.

Ami a döntést illeti, a filmekből leginkább az derül ki, hogy nehéz. Pedig inkább sokféle. Van, aki tragédiaként éli meg, van, aki racionális, autonóm döntésként, amin nincs mit megbánni, ami nem megnyomorít egy nőt, hanem megerősíti. Egy filmnek persze szüksége van a feszültségre, a drámára, a konfliktusra, ugyanakkor a valósághoz közelebbi ábrázolás sokat segítene azoknak a nőknek, akik ilyen helyzetben találják magukat, de a filmes élményeikből csak az agóniát, a szenvedést, a lelkiismeret-furdalást tudják felidézni.

Ebből a szempontból forradalminak tűnik az Obvious Child című romantikus (!) vígjáték (!), amely minden korábbinál természetesebben mutatja be az abortusz hétköznapiságát, de ez egyelőre egészen kivételes vállalkozásnak számít (és kár, hogy Magyarországra nem is jutott el a film).

Ha épp nem valamilyen politikai szlogen részeként jelenik meg – ahol természetesen minden fekete-fehér és vagylagos, vagy az anya, vagy a magzat élete a tét – akkor egy abortusz nagyon is sokrétegű, személyes és egyedi döntés, amely adott körülmények, kapcsolatok, helyzetek viszonylatában értelmezhető. És persze bárkinek szüksége lehet rá.

via GIPHY

Ahogy Eleanor Bergstein fogalmazott:

„A valóságban az embereknek akkor is szükségük lehet abortuszra, ha épp táncolnak vagy szerelembe esnek.”