Narcisztikus önfényezés, vizuális napló vagy modern tömegművészet a szelfizés?

„Ezt a képet én készítettem a tükörben. Nagyon nehéz volt, mert remegett a kezem.” E szavakkal csatolta barátnőjének írt leveléhez a saját magát ábrázoló fényképet 1914. október 28-án Anasztaszija Romanova orosz nagyhercegnő, II. Miklós cár tragikus sorsú lánya. Bár a 13 éves cárevna bizonyosan az első tinédzser, aki annak rendje és módja szerint szelfizett – hiszen nemcsak lefényképezte önmagát, de a fotót meg is „osztotta” –, kézben tartott kamerával önfotó öt évvel korábban is készült már. Akkor Joseph Byron New York-i fotográfus exponált magára, még két kezével tartva az arca elé a kor technikai színvonalának megfelelő méretű masinát.

Akárki készítette is az első szelfit – fotósok önportréit már 1839 óta számon tartják –, aligha nevezhette így a végeredményt, mivel az elnevezés 15 esztendeje született csak meg. Az internetes legendárium szerint 2002 szeptemberében írta le először az új szót egy ausztrál fiatalember, aki az egyik online fórumon kérte ki beszélgetőpartnerei tanácsát a száján lévő, egy alkoholmámoros éjszakán szerzett sebbel kapcsolatban. Segítségképpen mellékelte a szóban forgó testtáj – még nem is telefonnal készített – fényképét. Ami azért olyan életlen – fűzte hozzá tipikus ausztrál szóképzéssel –, mert „selfie”.

Szelfizők Budapesten. Visszatükröződések

Fazekas István

A jellemzően kézből, a telefont vagy a fényképezőgépet kartávolságra tartva (esetleg tükörből) készített fotók azt követően árasztották el a világot, hogy a telefonokra egyre több gyártó szerelt előlapi kamerát is, megkönnyítve így az önfotózást, valamint egyszerűbbé vált a közösségi portálokra azonnal feltölteni a képeket. A divathullámot 2013-ban „szentesítették” a patinás angol szótár, az Oxford English Dictionary szerkesztői, amikor az év szavává választották a „selfie”-t, és a fejlődés azóta is töretlen. A legnépszerűbb fotómegosztó közösségi oldalon, a 2010-ben indított Instagramon jelenleg közel 320 millió fénykép van ellátva a „selfie”, és még ennél is több, 334 millió a „me” (vagyis „én”) címkével, és ez csak az önfotóknak teret adó nagy portálok egyike. A műfaj sikere és a megszokás hatalma olyan nagy, hogy egy idei kutatás szerint a mostanában felnőttkorba ért generáció tagjai életük során átlagosan több mint 25 ezer szelfit fognak majd lőni.

Szélsőséges a szinte járványként terjedő szelfizés megítélése. Az egyik tábor szerint a narcisztikus kor végső szimbólumai a számolatlanul készített ételes, nyaralós, piálós, viccesen grimaszolós, ruhabemutatós, dekoltázs- vagy kockahasvillantós önfotók. Ebben az olvasatban a szelfik a társadalmi elismertség és elfogadottság utáni kétségbeesett vágy – vagy pusztán a gátlástalan önfényezés – bizonyítékai, a kényszeres feltöltésük és a lájkok gyűjtése közösségi oldalakra pedig egyre többeknél mutat függőségre utaló jeleket. Ráadásul a dús ajkakat és gömbölyded idomokat előtérbe helyező, tárgyiasító beállításokkal operáló szelfis „nőideál” terjedésében a pornókultúra hatása érhető tetten.

HVG

Az ellentábor érvelése szerint viszont a műfaj kifejezetten demokratikus eszköz, amelynek segítségével immár mindenki kontrollálhatja a saját arcmását, önreprezentációját, nem kell másra (mondjuk festőre vagy fotósra) bízni, milyennek akarja őt láttatni. Míg ugyanis korábban évszázadokon át döntően fehér férfiakról készültek ábrázolások, most bárki, nők, színes bőrűek, betegek, jogfosztott vagy a társadalom peremén élő emberek is szabadon elkészíthetik a saját – ideálisnak vagy reálisnak szánt – portréjukat. A szelfik további jelentősége – érvelnek mások –, hogy egyfajta vizuális naplóként működnek. A sokszor egyedül élő vagy utazó XXI. századi ember ugyanis az általa elkapott pillanatok segítségével dokumentálhatja, merre járt, hogyan élt, mit evett vagy épp milyen ruhát viselt.

Más kérdés, hogy reális-e a „kontrollra” vagy az „elkapott pillanatok” őszinteségére hivatkozni. Az internetre kerülve aligha kontrollálható többé az exek, munkaadók, barátok és reklámozók prédájává váló kép. De a spontaneitást is idézőjelbe teszi rengeteg szelfi aprólékos konstruáltsága, különösen egyes celebek esetében. Utóbbi jó példái a műfaj koronázatlan királynőjeként emlegetett amerikai Kim Kardashian gondosan megtervezett okostelefonos portréi, amelyekből két éve egy 450 oldalas albumra valót ki is adott (a kötet eredetileg önzőt jelentő Selfish címe egyben játékosan utal a tartalomra is).

Nincs a szelfizésben semmi természetellenes – vélekednek szociológusok és pszichológusok –, hiszen a képek készítése és töltögetése csupán része, igaz, sokaknál egyre nagyobb része annak a mindennapos tevékenységnek (az „identitásmunkának”), amit az emberek azért végeznek, hogy mások olyannak lássák őket, amilyenek vagy amilyennek szeretnének látszódni. Az elvárásokhoz igazodást, illetve a másokban jó benyomás keltését – ErvingGoffman kanadai–amerikai szociológus nyomán „benyomásmenedzsmentnek” is nevezik. Nem véletlen, hogy a politikusok is jó ideje felfedezték a szelfik „erejét”.

HVG

A benyomások azonban csalókák lehetnek. Legalábbis ezt bizonyítja a szelfiparadoxonként ismert jelenség, amely szerint a saját telefonos fotóit mindenki önironikusnak, viccesnek és hitelesnek tartja, míg másokéit szinte minden esetben felszínesnek és önfényezőnek. Ennek hátterében az úgynevezett énvédő torzítás áll, vagyis az emberek azon igyekezete, hogy a dolgokat, történéseket önmagukra nézve minél kedvezőbben állítsák be. Ennek jótékony hatása pedig az, hogy végső soron mindenkiből kihozhatja a legjobb önmagát, és egyre közelebb kerülhet az önmagáról kialakított ideálhoz – vélekedik Pamela Rutledge kaliforniai médiapszichológus.

Ugyanakkor a szakértők nem tagadják a szelfizés veszélyeit sem. Az Amerikai Pszichológiai Társaság az esetleges addiktív viselkedésre hívta fel a figyelmet, és már 2014-ben definiálta a kényszeres önfényképezkedést, a selfitist, amelynek legsúlyosabb, krónikus stádiuma esetén a beteg naponta legalább hat ízben érez ellenállhatatlan vágyat, hogy szelfit készítsen és töltsön fel a közösségi oldalakra. Ez már a személyiséget szétziláló, a normális hétköznapi életet ellehetetlenítő függőség jele lehet. Másféle, sokkal kézzelfoghatóbb veszélyek is leselkednek a mindenáron fotózkodni vágyókra. Világszerte több százan lettek áldozatai az egyre extrémebb helyszíneken készített szelfik divatjának. Oroszországban két éve összeállították a legkockázatosabb szelfiszituációkat bemutató képes sorvezetőt, amely óv a fényképezkedéstől fegyverrel a kézben, vonatsínen, magasfeszültségű vezeték tartóoszlopán, autóból, hajóból kihajolva vagy például vadállatok társaságában.