hvg.hu: Ha megkérdezik, hogy ki ön, mi a legjobb, esetleg legösztönösebb válasza?

Danny Ramadan: Nem a legegyszerűbb kérdés, mert sok mindennek látom magam, és sok mindennek vagyok a keveréke. Meleg férfi vagyok, szíriai vagyok, hamarosan kanadai leszek. Megtapasztaltam, milyen menekültnek lenni. Művész vagyok, író vagyok, néha aktivista vagyok. Ez azért is érdekes kérdés, mert amikor egy olyan nehéz tapasztaláson mész keresztül, mint a menekültlét, alaposan megismered magad ezen az úton. Megismered az erőd, a kitartásod, mindazt, ami azzá az emberré tesz, aki vagy, és azt hiszem, mindebből a legjobbat hoztam ki. Igyekszem tiszteletben tartani ezt a sok identitást, amely mind hozzátesz ahhoz, aki vagyok. 

Máté Péter

hvg.hu: Amikor azt mondja, szíriai és meleg, akkor ennek a két minőségnek az összefésülésében mennyi konfliktus, mennyi érzelmi és mentális munka van? 

D. R.: Sok kihívással teli folyamat megtalálni a közös nevezőt a két, teljesen ellentétes identitás között. Szíriai férfi vagyok, aki egy konzervatív muszlim családba és egy alapvetően homofób társadalomba született. És közben meleg férfi vagyok, ráadásul ateista, egy sokkal liberálisabb, nyitottabb világnézettel. Végső soron olyan embernek gondolom magam, aki egész életében képes volt hordozni mind a két identitást, és szeretném meglátni a szépséget mind a két identitásban. 

Mondok egy példát. Amikor múlt héten megkértem a partnerem kezét, a hagyományos szíriai viselet volt rajtam, és nagyon sokat jelentett nekem, hogy szíriai melegként ezt megtehettem, hogy ott és akkor mindkettő lehettem. Hogy kimondhattam, szeretem őt és szeretem a kultúrámat, a szíriai örökségemet.

Nem volt könnyű, soha nem hittem, hogy képes leszek megtalálni ezt az egyensúlyt. 

Máté Péter

hvg.hu: Szíriában ugyanaz az ember volt, mint Kanadában, mégis teljesen másnak látták – vagy a nemi orientációja vagy a menekültstátusza miatt. Ez hogy hat vissza az önképére?  

D. R.: A társadalmi igazságosság területén létezik a szexuális állampolgárság fogalma. Vesszük a társadalmi hierarchiát, és megnézzük, hogy hol illeszkedünk bele a szexuális orientációnk vagy nemi identitásunk alapján. Amikor Szíriában éltem, a szexuális állampolgárságom negatív volt, mert a társadalom negatívan látott engem. Kanadában a szexuális állampolgárságom pozitív, mert a társadalmat vagy nem érdekli, vagy pozitívan értékeli az identitásomat. Vagyis emberként a szexuális állampolgárságom nem változott, csak a közösség változott körülöttem. Azt gondolom, fontos volt, hogy ragaszkodtam ehhez az identitáshoz függetlenül attól, hogy hol éltem, hogy milyen társadalomnak voltam a tagja, mert – hogy egy klisét idézzek: I was born this way – így születtem. És ezért csak bízni tudsz abban, hogy a társadalom megváltozik körülötted. 

hvg.hu: És hogyan hatott a gyerekkora az önképére?

D. R.: Azt hiszem, az apám már gyerekkoromban tudta, hogy meleg vagyok. Ami elsőre talán nehezen érthető, az az, hogy ez a tudás nemcsak a nemi orientációmmal összefüggésben határozta meg a kapcsolatomat az apámmal, hanem mindennel összefüggésben. Az apám, aki egyébként remek ember, még ha sok mindenben nem is értünk egyet, végig azt a narratívát képviselte, hogy nem vagyok elég jó fia, nem vagyok elég jó az iskolában, bármit teszek, nem vagyok elég jó. Miközben jól teljesítettem az iskolában és az iskolán kívül is, de az apámnak ez soha nem volt elég, hiszen számára azért nem voltam elég jó fiú, mert meleg voltam. És ez hatott rám, ezt a traumát még mindig cipelem. 

Máté Péter

Most, 34 éves férfiként is hallom még a fejemben a hangot, hogy nem vagyok elég jó, amiből depressziós epizódok is kifejlődtek. A húszas éveimben egy ideig elneveztem ezt a hangot Carlának, és mondogattam neki, hogy fogja be. Ezzel csak az a gond, hogy végül a konfliktus ott lesz benned. Így aztán rájöttem, hogy Carlának is szeretetre van szüksége.

Ahogy idősebb lettem, kezdtem megérteni az apámat: fiatal heteroszexuális férfi volt, megnősült, és az volt az álma, hogy legyen egy fia. Aztán lett, és egészen más volt, mint amire számított. 

Szóval látom a csalódottságát, bár nem értek egyet vele, hiszen csodálatos vagyok, nézzen csak rám! (Nevet.) De megértem, hogy miért reagált úgy, ahogy, mint ahogy megértem azt a traumát is, amelyet nekem ezzel okozott. 

hvg.hu: Be tud avatni abba a gondolkodási folyamatba, amelynek a végén ügy döntött, hogy elmenekül Szíriából?

D. R.: Amikor olyan helyzetben találod magad, hogy nem tudod, mit tegyél, a majomagyad átveszi a kontrollt feletted, ez a tipikus harcolj vagy menekülj szituáció. Amikor 18-19 éves voltam, el kellett mennem otthonról, egyedül éltem, és nem éreztem magam biztonságban Szíriában. Így aztán Egyiptomba költöztem, nyolc évig éltem ott. 2010 körül mentem vissza Szíriába, már újságíróként, hogy tudósítsak az akkori politikai felfordulásról, és lássam, vajon hová vezet. Akkoriban meglehetősen optimista voltam a jövőt illetően, de persze kiderült, hogy ennek semmi alapja. Néhány évig mégis maradtam, és elindítottam egy underground LGBTQ-központot. Aztán letartóztattak ezért. Szóval, amikor 2012 júniusában másodszor is elhagytam Szíriát, az egyáltalán nem volt tervezett, egyszerűen mennem kellett, mert ez volt számomra az egyetlen opció, miután kiengedtek a börtönből. Libanonba mentem, de úgy fél év után rájöttem, hogy ez az egész átmeneti, és hogy a közeljövőben semmi esélyem visszatérni Szíriába, ezért ideje olyan otthont találnom magamnak, amelyik befogad úgy, ahogy vagyok. Így jutottam el Kanadába. 

Máté Péter

hvg.hu: Mit jelent önnek a biztonság?

D. R.: Otthon lenni. Vancouverben van egy egyszobás lakásom, ahol a vőlegényemmel élek. Ott lenni, a barátokkal filmet nézni, borozni – ez a legbiztonságosabb hely, ahol lehetek. De ugyanígy biztonságban éreztem magam a vancouveri Pride-on, ahol a miniszterelnök, Justin Trudeau is ott vonult velünk. Globálisan nyilván még rengeteg tennivalónk van a LGBTQ- és transzközösségekért, de attól, hogy a világ egyik elismert vezetője ott vonult velünk, a világ egyik legbiztonságosabb közege lett az a vancouveri Pride. 

hvg.hu: Több országban, több kultúrában próbált meg élni és túlélni. Mi az, amire igazán szüksége van ahhoz, hogy kibontakozzon? 

D. R.: Szóval akkor most filozofálgassunk kicsit így korán reggel? Az gondolom, szükség van arra, hogy higgyünk magunkban, függetlenül attól, hogy mi történik. Minden embernek van valamilyen tudása, ismerete, képessége, amiben hinni lehet. És szükség van valamiféle hitre az örökségünkben is, hogy van szépség abban, akik vagyunk és ahonnan jöttünk. Ha az utcán megkérdezünk bárkit, hogy néz ki egy szíriai, mindenki egy menekültre fog gondolni, egy olyan embert fog maga előtt látni, aki épp nyomorult, mert rengeteg szenvedésen megy keresztül. Ha engem kérdeznek Szíriáról, én arról fogok mesélni, hogy a szülővárosom, Damaszkusz hétezer éves és gyönyörű, ódákat tudok zengeni a szíriai konyháról, a zenéről, a szíriai élet nagyszerűségéről. 

De mindemellett fontos az is, hogy a társadalom is higgyen bennünk. Ha folyamatos konfliktusban vagyunk a társadalommal, nem leszünk képesek megvalósítani az álmainkat, hiszen minden energiánk arra megy el, hogy érvényt szerezzünk saját magunknak. 

Máté Péter

Kanadában azért könnyebb számomra minden, mert azt a rengeteg energiát, amit Szíriában a társadalommal való konfliktusom égetett el, most arra használhatom, hogy kezdjek valami értelmeset magammal. Mivel a kanadai társadalom hitt bennem, befogadtak, ünnepeltek, sikerült egy csomó mindent elérnem az elmúlt években, könyveim jelentek meg, több szervezetnek dolgoztam, pénzt gyűjtöttem az LMBTQ-menekülteknek, arabról angolra fordítottam műveket, és létrehoztam magamnak egy otthont.  

hvg.hu: Több országban jelenleg is zajlik a vita a bevándorlásról. Nyilvánvalóan mindenhol mások a hangsúlyok, de a menekültek részei lettek a közbeszédnek. Mi az, ami ön szerint félrecsúszik ezekben a vitákban?

D. R.: Minden országnak megvannak a pró és kontra érvei a kérdésben. Talán az egyetlen közös tévedése ezeknek a vitáknak, hogy a menekültekre nem egyénekként tekintenek. Menekülthullámról, menekültáradatról, menekülthordákról beszélnek, a médiában valamiféle mozgalomként tüntetnek fel minket, mintha még pártunk és vezetőnk is lenne, miközben nincs, csak emberek vagyunk, akiknek el kellett hagyniuk a hazájukat, hogy biztonságban legyenek. Ha viszont tömegként láttatnak minket, akkor figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy mindannyiunknak megvan a magunka sorsa, mint ahogy a képességei és erősségei is.

Ha a menekültekre gondolnak, akkor gondoljanak rájuk emberekként – hiszen végső soron azok.

Tudom, hogy sok ország elutasítja a menekülteket. 

hvg.hu: Most épp egy ilyen országban van.

D. R.: Igen, tudom, próbálnám is udvariasan megfogalmazni, hogy ne tegyék. Nézze, Európában vagyunk, és Európának szüksége van új képzett, tehetséges emberekre. Igen, a társadalomnak időt, pénzt és energiát kell fektetnie a következő öt-tíz évben abba, hogy integrálja a bevándorlókat és a menekülteket, de el tudja képzelni, hogy azok a képzett orvosok, gyógyszerészek, mezőgazdászok vagy művészek mennyit hozzá tudnak adni egy társadalomhoz? Végső soron a sokszínűség, a befogadás képes felvirágoztatni, jobbá tenni egy társadalmat, ez hoz be új ötleteket, képességeket. Amikor valaki egy másik kultúrából megérkezik ide, nem üres edényként jön, amelyet meg kell tölteni egy másik kultúrával, hanem már meglévő képességekkel, műveltséggel, kulturális örökséggel érkezik. 

Máté Péter

A politikusok mondhatnak bármit, ők végső soron csak egy országot akarnak kontroll alatt tartani. Nézzék inkább az egyes embereket, beszéljenek velük, beszéljenek velem. Próbálják megérteni őket, azt, hogy csak élni szeretnék az életüket, befizetni az adójukat, és tiszteletben tartani a törvényeket. Mert a törvényektől például sokkal jobban félnek, mint önök, ha ugyanis elszúrják, ki lesznek rúgva az országból. Márpedig ezt nem akarják. 

hvg.hu: A közbeszéd hangnemét nagy mértékben meghatározza egy közelebbről meg nem határozott félelem. Ezt tudja értelmezni valahogyan? 

D. R.: Szeretném lerombolni az ismeretlentől való félelem koncepcióját, különösen, hogy az elmúlt kétezer évben a migráció meglehetősen bevett gyakorlat volt. Vegyük például a második világháborút, amikor rengeteg olasz és francia menekült Szíriába és Egyiptomba, hogy biztonságban legyen. Ma arabul beszélnek, vagyonuk, földjeik vannak Szíriában, helyiekkel házasodtak, és beilleszkedtek. Több mint 200 ezren jöttek, és mi, szíriaiak azt mondtuk, persze, gyertek, hiszen nálatok háború van, nálunk meg nincs, logikus, hogy így döntöttetek. Szóval a félelem az ismeretlentől nem logikus, hiszen láthattuk, hogy az újonnan érkezettek hozzátesznek egy közösséghez. 

Ha például Kanadát vesszük, az 1900-as évek elején nagyon sok ázsiai érkezett, sokan jöttek Bangladesből és Pakisztánból, amikor az a két ország háborúban állt egymással, nem is szólva arról a sok fehér emberről, aki lényegében gyarmatosította annak idején az országot, bár nem lett volna joga, de ez egy más kérdés. A lényeg az, hogy az emberek az idők kezdete óta mozgásban vannak, ha háború van, elmenekülnek. És ezeket a háborúkat épp olyan politikusok robbantják ki, akik aztán nemet mondanak a menekültekre. Miközben a menekültek szándékai elég világosak: élni akarnak, dolgozni és boldogulni.