"Amikor fáj, eszembe jut, hogy életben vagyok"
A mexikói Fernanda Armenta profi úszó volt, országos és közép-amerikai bajnok. Az volt az álma, hogy eljusson az olimpiára. A következő pillanatban egy autóban haldoklott: véletlenül meglőtték. Felépült, olyannyira, hogy nemrég – a nők között – megnyerte a Balaton-átúszást.
„Igazából egy rendőr lőtt meg. Rablás történt két autóval mögöttem. Jött a rendőrség, próbálták elkapni a rosszfiúkat, akik eldobták a (műanyag) pisztolyt, és elkezdtek felénk futni, előre. A rendőrök persze lőni kezdtek. A golyó a csomagtartóból jött, átlőtte az ülést, eltalálta a hátamat és kijött a mellkasomon. Baleset volt” – emlékszik vissza a másfél évvel ezelőtti traumára a most 25 éves Fernanda Armenta.
Fernanda kétéves korában kezdett el sportolni: a szülei mindig azt mondták, rengeteg tragédia történik amiatt, hogy a gyerekek nem tudnak úszni, szóval tanuljanak csak meg a lányaik. „Nemcsak a biztonság miatt. Szerették volna, ha sportolunk, mert egészséges, és mert lehetőséget ad egy csapathoz tartozni. Mindig megadták az esélyt a választásra. Amikor hatéves lettem, azt mondták, oké, most már tökéletesen úszol, kiszállhatsz, de benne is maradhatsz. Erre az edzőm azt mondta, nézzék, a lányuk sokra viheti, legalább egy versenyt próbáljanak meg. Nagy kedvem volt hozzá. Elmentem és megnyertem. Amikor kiszálltam a medencéből, azt mondta az anyukámnak, hogy imádom ezt, úszó akarok lenni. Ő meg, hogy rendben, mi támogatni fogunk téged, de rengeteg áldozatot kell majd hoznod.”
Ettől kezdve valódi sikerszéria kezdődött Fernanda életében. Sorra nyerte a versenyeket, és ahogy fejlődött, egyre biztosabb volt benne, hogy ő akar lenni a legjobb úszó. Nagy álma volt, hogy kijusson az olimpiára, a valóság azonban közbeszólt. A család különböző problémái miatt nem tudta folytatni az edzéseket, és munkába állt. Az úszást ekkor sem adta fel, de nem volt már profi. Viszont azt hitte, van még ideje visszatérni az élsporthoz.
Megbeszéltünk egy ebédet, aztán meglőttek
Fernanda meg van győződve arról, hogy az élet csodálatos – még akkor is, ha tartogat tragikus meglepetéseket is. Ezek ugyanis egészen érdekes összefüggéseket is feltárnak.
A nővérével nagyon közel állnak egymáshoz, de egyszer iszonyúan összevesztek, annyira, hogy majdnem két hónapig egyetlen szót sem beszéltek. Az édesanyjuk próbálta feloldani a helyzetet: „oké lányok, ez nem maradhat így, ezt rendeznetek kell”.
Megbeszéltünk egy ebédet, hogy tisztázzuk a dolgot. Írtam neki egy üzenetet, hogy hahó, úton vagyok haza, még nagyjából 20 perc, mert nagy a forgalom. Aztán meglőttek.
Fernanda hirtelen nem értette a dolgot, minden rettentően gyorsan történt, és nagyon fájdalmas volt. Úgy érezte, sőt hallotta is, hogy a tüdeje egyszer csak leereszt, mint egy lufi. „Mindenem nedves volt és meleg, de arra gondoltam, hogy biztosan csak hallucinálok. Aztán lenéztem, és minden vörös volt, akkor láttam, hogy ömlik a vérem. Eszembe jutott egy dokumentumfilm, amelyben az volt, hogy három perc alatt vérzel el, szóval tudtam, hogy ennyi időm van. Mellettem volt a barátom, és arra kértem, hogy hívja fel az anyukámat, hogy el tudjak búcsúzni. Felhívta, de nem tudtam beszélni, hiszen összeomlott a tüdőm, egy szót sem tudtam mondani, de hallottam, hogy beszél hozzám.”
Csak a vakszerencsének köszönhető, hogy Fernanda számításai a három perccel nem jöttek be: a golyó két centiméterre volt a szívétől és néhány milliméterre az aortától, a nagy forgalom miatt pedig harminc percet várt a mentőre. Nem ájult el, végig magánál volt, és próbált kitartani.
„Az első gondolatom a testvérem volt. Hogy mérges rám, hiszen ma akartuk megbeszélni a dolgokat, de most meg fogok halni, és sosem lesz már rá alkalmunk. Tudtam, hogy rettenetesen érzi majd magát, és arra gondoltam, hogy kérlek, bocsáss meg nekem, én is megbocsátok neked, és remélem, minden rendben lesz. Eszembe jutottak a szüleim és a nagyszüleim, hogy mennyire nehéz lesz nekik feldolgozni, hogy én halott vagyok” – emlékszik vissza a zaklatott pillanatokra Fernanda. A haláltól viszont nem félt, attól sokkal inkább, hogy a családja tönkre fog menni.
És talán hülyeség, de eszembe jutott az is, hogy egész életemben, mindig akartam egy kutyát, és most itt halok meg egy kocsiban, és mindig halogattam, de sose lett kutyám.
Miért ne tudnék felfújni egy lufit?
Fernanda akkor ijedt meg, amikor már egyáltalán nem érezte a hátát. Félt, hogy lebénult, és persze az is átfutott az agyán, hogy soha többé nem állhat fel, nem sportolhat többé úgy, ahogy korábban. De aztán eszébe jutott, hogy bár csak egy kicsit, de még tud lélegezni, magánál van. „Emlékszem arra is, hogy aznap új felső volt rajtam, és amikor levágták rólam a mentők, bosszankodtam, hogy basszus, az új pólóm!”
A felépülés kemény volt, de Fernandának minden esélye megvolt arra, hogy teljesen rendbe jöjjön. Az pedig hatalmas előnyt jelentett, hogy sportoló, így fizikailag nagyon erős volt. Összesen hat napot töltött kórházban, gyorsan gyógyult a tüdeje, de az orvos azt mondta, addig nem engedi haza, ameddig nem tud felfújni egy lufit. Nem tudott. Végül mégis hazamehetett, de az otthon töltött egy hónap alatt folyamatosan lufit próbált meg felfújni.
„Nem ment, nem ment, én meg egyre idegesebb lettem. Mondtam anyukámnak, hogy jesszus, ez csak egy lufi. Sosem voltak kétségeim afelől, hogy ne tudnék felfújni egy lufit, most meg itt tartunk. Egyik nap megint megpróbáltam, és sikerült. Azt mondtam magamnak, hogy oké, akkor most felfújok száz lufit, ha megy, akkor végre véget ér ez az őrület. Anyukám megvette a lufikat, és csak fújtam, fújtam, és fújtam. Nem egy nap alatt, talán egy hét volt. Ez alatt találkoztam az orvossal, aki azt mondta, lényegében teljesen rendben vagyok, ha szeretnék, sportolhatok is.”
Természetesen voltak fájdalmai, de az orvostól hazafelé jövet azonnal felvette a dresszt, és behuppant a medencébe. „Ez egy nagyon fontos pont volt. Megvoltak a lufik, én újra a medencében voltam, ez nagy esemény volt, összejött a családom. Boldog nap volt. A fizikai felépülésemet illetően ez volt a vége a balesetemnek.”
Vissza a sporthoz
Fernanda ekkoriban egy magyar férfival járt, aki szeretett volna hazajönni. Ő támogatta a tervét, nagyon vágyott a környezetváltozásra, mert Mexikóban nem érezte magát biztonságban. A kapcsolat később véget ért, de a lány úgy döntött, egyedül is Budapesten marad. Azt mondja, itt biztonságban érzi magát. Bár rettentően hiányzik a családja, úgy érzi, itt kell lennie.
„Rengeteget segít nekem mentálisan. Ahhoz a gyógyuláshoz még idő kell. Nem tudtam például visszamenni arra az útra, ahol a baleset történt, itt pedig egy új kezdet várt rám, senki nem ismert engem. Az agy nagyon furcsa játékokat űz velünk.
Ha erőteljes hangot hallok, vagy szirénát, vagy akár leesik valami, erős fájdalmat érzek a hátamban. Az orvosok szerint 100 százalékos a felépülésem, minden más már mentálisan történik. Talán még néhány évig, talán egész életemben így marad, de így reagál az agyam. Különös: néha szeretem is, hiszen minden alkalommal, amikor fáj, eszembe jut az is, hogy életben vagyok.
Fernanda tehát maradt, szerzett munkát. A tapasztalatairól TEDx-előadásokon beszélt, és nem volt kérdés az sem, hogy visszatér a sporthoz. Úszó volt, de ki akart próbálni valami mást, ezért a triatlonra esett a választása. Ez teljesen új kihívás. Csatlakozott egy csapathoz, vett egy biciklit. Megvolt az első versenye, és imádta, júliusban pedig a nők között elsőként úszta át a Balatont.
Látod, az élet bármelyik pillanatban véget érhet
Most az a terve, hogy sokat edz: még mindig versenyképes, és az amatőr szinttel nem éri be. Bár nagyon közel volt ahhoz, hogy kijusson az olimpiára, Fernanda úgy érzi, megértette, hogy néha nincsenek meg a megfelelő körülmények, hogy mindent elérjünk – a felépülése sikeres volt, de rájött, hogy teljes munkaidős dolog profinak lenni.
„A legfontosabb, hogy életben vagyok. A célom, hogy boldog legyek. Egyelőre nagyon jól megy. Ahhoz, hogy profi legyél, az egész életedet oda kell adni. Ezt már nem tehetem meg, munkám van, meg egy csomó dolgom, de szeretném hajtani magam, amennyire csak lehet. Profi sportolóként eljön egy pont, amikor már nem élvezed többé. Rossz ezt kimondani, de biztos vagyok benne, hogy sokan értik, amit mondok. Munkává válik, nem szenvedély többé. Ezt éreztem a verseny előtt. De most újra szenvedélyesen tudok csinálni mindent. Ez a fő különbség talán. Ma már nem kell felkelnem hajnal ötkor, és nincs belőle gond, ha kihagyok egy edzést. De csinálom.”
Fernanda a balesetből leginkább azt a tanulságot vonta le, hogy tényleg meg kell becsülni minden percet. Persze nem lehet azt mondani, hogy mindig, minden pillanatban legyünk boldogok, hiszen vannak problémák, nehézségek, emberek vagyunk – mondja. „Sokáig azt gondoltam, oké, van családom, fiatal vagyok, egészséges, aztán rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok valójában. Persze továbbra is vannak ambícióim, de már nincs meg bennem a "többet és többet"-érzés. Szerintem az egyensúly a lényeg. Nyilván nem azt mondom, hogy állandóan félj a haláltól, de látod, az élet bármelyik pillanatban véget érhet.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
