A párválasztásra nincsenek hatással a biológiai folyamatok

Gyakran hallani, hogy az ember szexualitása mára távol került az állati ősök viselkedésétől, és a párválasztással kapcsolatos viselkedését, vonzalmait, részrehajlásait nem biológiai folyamatok határozzák meg, hanem az adott kultúra elvárásai és normái. Ez részben persze igaz: az ember tanuló állat, akinek a viselkedését elsősorban a családban és a társadalom különböző intézményeiben történő szocializáció határozza meg. Mégis, a biológiai impulzusok – evolúciós örökségként – továbbra is jelen vannak. „Nem tudjuk, de tesszük” – hangzik a mondás, utalva az emberi cselekvés ösztönös jellegére.

Kreif Zsuzsi

Az evolúciós örökség egyik jele, hogy miként változik a nők szexuális viselkedése és a férfiak iránti vonzódása a havi ciklus függvényében. Vizsgálatok bizonyítják, hogy peteérésük időszakában – nagyjából a menstruáció kezdetét követő második héten –, amikor a vérben keringő ösztrogén mennyisége intenzíven növekszik a nem termékeny időszakokhoz képest, máshogy reagálnak a férfiak jelenlétére. A számukra nem túl tetszetős férfiarcokat ebben az időszakban például vonzóbbnak találhatják. Különösen megnövekedhet az érdeklődésük a kifejezetten férfias vonásokat mutató, magas, domináns férfiak iránt. Gyakrabban élnek át szexuális fantáziálásokat ismeretlen férfiakkal, és „tényleges” szexuális aktivitásuk is fokozódik, főleg a saját maguk által kezdeményezett együttlétek gyakorisága tekintetében.

Ez a felfokozott szexuális érdeklődés az udvarlási időszakban is megjelenik. Egy nemrégiben készített osztrák vizsgálat szerint a nők a termékeny időszakukban provokatívabban öltözködnek. Egy francia kutatásból – amelyet a bretagne-i egyetemen végeztek három éve – pedig az derült ki, hogy a nők ilyenkor nagyobb érdeklődést mutatnak a férfiak közeledésére. Három huszonéves férfit alkalmaztak „beépített” személyként, olyanokat, akiknek a megjelenését egy korábbi vizsgálat során vonzónak találták a nők. Ezek a fiatalemberek valószínűleg igencsak a kedvükre való feladatot teljesítettek: egy zenés szórakozóhelyen táncra kellett felkérniük magányos hölgyeket. Az ismerkedést – vagy az esetleges visszautasítást – követően egy „beépített” nő lépett oda a korábban leszólított nőkhöz, és megkérte őket, hogy válaszoljanak néhány kérdésre. Egyik-másik a havi ciklusukra és a fogamzásgátlásra vonatkozott. Az eredmények azt mutatták, hogy az éppen termékeny, ovulációs periódusukat élő fiatal nők jobban engedtek a férfiak invitálásának – közel kétszer olyan gyakran válaszoltak igennel a felkérésre –, mint a többiek.

A szépség megítélése egyéni ízlésünktől és a kor divathullámaitól függ

A biológiai tényezők elutasításához hasonló egyoldalúságot jelent, ha azt állítjuk, hogy esztétikai ítéleteink önkényesek. Hogy választásaink során kit tartunk szépnek vagy vonzónak, leginkább egyéni ízlésünktől, a kor divathullámaitól és a társadalomban uralkodó ideáloktól függ – véljük.

A helyzet itt sem ilyen egyszerű. Természetesen nagy egyéni és kulturális változatosság tapasztalható abban, ahogyan a másik ember vonzerejét megítéljük. Mégis, a testi, ezen belül az arcon megjelenő vonzerő nem annyira változékony, és nem is olyan önkényes, ahogy korábban gondolták.

Kreif Zsuzsi

Az egyik vizsgálatban – amelyet az amerikai Michael Cunningham végzett számos munkatársával együtt az 1990-es években – olyan afrikai, ázsiai, és dél-amerikai gyökerű férfiakat választottak kísérleti személyeknek, akik a vizsgálatot megelőző hónapokban telepedtek le az Egyesült Államokban. Fényképen szereplő női arcok vonzerejét kellett megítélniük, mégpedig mind a saját etnikumukhoz, mind más etnikumhoz tartozó személyek arcképét. Az arcok szépségére adott pontszámok rendkívüli módon hasonlítottak az egyes csoportokban, amit az is mutat, hogy az ott mért átlagos értékek közötti korreláció rendkívül magas (0.93) volt. Amikor az egyes arcjellegeket vették figyelembe, azt találták, hogy valamennyi csoportban magasra értékelték a nagy szemeket, a szemek közötti nagyobb távolságot, a kisméretű orrot és orr környéki arcterületeket, a kis állat és a kidudorodó arccsontokat (pofacsontokat). További szoros megfeleléseket találtak a tág pupilla, a telt alsó ajak, a szélesebb mosoly és a tömött hajzat esetében.

Lehetséges persze, hogy ez az egyöntetűség abból származik, hogy az emberek, bárhol élnek és bármilyen kulturális örökséget hordoznak is, többé-kevésbé magukon viselik a nyugati kultúra hatását. A tömegkommunikációs eszközök révén az ipari társadalmakban uralkodó szépségeszmény a legtöbb emberhez eljut, és formálja az ízlését. A kutatók úgy vizsgálták ezt a hatást, hogy mérték, mennyi időt töltenek az emberek a nyugati tévécsatornák nézésével és nyugati újságok olvasásával, illetve mennyi ideje élnek az Egyesült Államokban. Ez alapján két csoportot különböztettek meg: alacsony és magas kultúrának „kitett” csoportot. Kiderült, hogy mindkettő tagjai szinte teljesen azonos módon ítélik meg az arcok vonzerejét. Ugyanazokat az arcokat tartották szépnek azok, akik naponta átlag 20 percet néznek (amerikai) tévét és mindössze két hónapja tartózkodnak az Egyesült Államokban, mint azok, akik órákat töltenek a tévékészülék előtt, és már évek óta az USA-ban élnek.

Az ellentétek vonzzák egymást

Ezt is gyakran halljuk a párválasztás kapcsán. Valóban előnyös lehet, ha egy párkapcsolatban élő két ember eltérő temperamentuma, érdeklődési köre, személyisége kiegészíti egymást, és komplex egészet alkot az élet különböző területein. Az utóbbi két évtizedből származó kutatási adatok mégis inkább azt mutatják, hogy a sikeres, hosszútávú párkapcsolatok mégis inkább a „hasonló hasonlót vonz” elvére (homogámia) épülnek. A nagy mintákon alapuló vizsgálatok azt találták, hogy a fizikai, szellemi és személyiségi jellegekben mért hasonlóság növeli a házasság stabilitását; a hasonlónak ítélt párok a többieknél elégedettebbek voltak a házasságukkal. Az ilyen házasságokban átlagosan több gyerek születik, és kevesebb a vetélés vagy a halvaszülés. A több mint 1800 magyar férfira és nőre kiterjedő vizsgálatunk azt mutatta, hogy azok a házaspárok, akik azonos iskolai végzettségűek, tovább maradnak együtt, jobbnak tartják házasságukat, és több közös gyereket nevelnek, mint a nem-homogám párok. A magasabb termékenység valószínűleg annak köszönhető, hogy házasságuk nagyobb érzelmi és intellektuális harmóniát mutat.

Nem véletlen, hogy öntudatlanul is törekszünk az olyan párkapcsolatokra, amelyekben partnerünk legalább néhány tulajdonságában hasonlít hozzánk. Több kutató úgy gondolja, hogy ilyenkor elemi észlelési folyamat (úgynevezett fenotípusos illesztés) működik: az egyének képesek felismerni a megjelenés és a viselkedés hasonlóságait a másikban, és előnyben részesíteni őket a társas kapcsolatokban, többek között a párválasztásban és a barátok kiválasztásában. Az utóbbi évek során végzett hazai és nemzetközi kutatások azonban azt erősítik meg, hogy a hasonlóság alapján történő párválasztásban legalább ilyen fontos szerepet töltenek be a tanulási folyamatok. A „hasonló a hasonlóval” kialakulásáért ugyanis nem – vagy nem csupán – egy genetikailag előírt észlelési folyamat tekinthető felelősnek, hanem a gyermekkori tapasztalatok feldolgozása során nyert emlékezeti képek is. Nagyon is lehetséges, hogy az embereknek nincs belső, kész modelljük magukról, hanem közeli rokonaik megjelenése, hangja és viselkedése alapján következtetnek saját testi felépítésükre és személyiségük sajátosságaira. Családtagjaiktól körülvéve a gyerekek hosszú évek tapasztalatai alapján válnak képessé arra, hogy kiépítsék magukban közeli rokonaik emlékezeti képét, amelyet későbbi kapcsolataikban felhasználnak. Valóban ezt kaptuk eredményként a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetében végzett kutatásaink során.

A férfiak a vékony nőket választják

 A fiatal nők tekintélyes része meg van győződve arról, hogy egyedül a karcsú termet és sovány testalak teszi őket vonzóvá. Bizonyos fokig ezt tudományos kutatások is visszaigazolják: olyan vizsgálatokban, ahol a nők azonos arccal szerepeltek a fényképeken, a férfiak a vékony testalkatú, filigrán nőket hozzávetőlegesen 6-8 évvel fiatalabbnak tartották mind a normál, mind a túlsúlyos nőkhöz képest. A soványság és fiatalság kultuszát a média is erőteljesen hirdeti: az átlagosnál vékonyabb, a másodlagos nemi jellegek – tehát a nőiesség, a nőies formák – tekintetében többnyire „hangsúlytalan” nőket állít színre.

A valóságos helyzet azonban – mint gyakran megtörténik – nem feltétlenül követi a média által sugalltakat. Angliában és más országokban végzett vizsgálatok szerint a férfiak azokat a nőket tartják a legvonzóbbaknak, akik testtömegindexüket (testsúly/magasság² – a testsúlyt kilogrammban, a magasságot méterben kifejezve) tekintve a populáció átlagos, „normál” tartományában helyezkednek el (19-24), nem pedig a „szupervékonyakat” (15-20), akiket a média általában többre értékel. Megfigyelhető, hogy napjainkban a férfiak közül sokan előnyben részesítik a közepesen vékony vagy enyhén telt női idomokat, miközben a nők tekintélyes része nagyon sokat áldoz arra, hogy kifejezetten vékony legyen, vagy az maradjon. Gyanítható, hogy soványabbak akarnak lenni, mint ahogy a férfiak ezt valójában szeretnék. Ez már valószínűleg átvezet a női versengés területére: a nők talán attól tartanak, hogy a férfiak – az uralkodó társadalmi felfogásnak megfelelően – a náluk karcsúbb nőket fogják választani. Ezzel pedig megkezdődik a fogyókúra, az öltözködés, sőt a sebészi beavatkozás terepén folyó ádáz közdelem.

De mi az oka annak, hogy a férfiak párválasztási preferenciái sokszor felülírják az uralkodó felfogást és ízlést? Valószínűleg ez az evolúció „visszaütése”: a túl sovány nők veszélyeztetik a szaporodást. A nők növekedési pályájának egyik fő sajátossága, hogy lényegesen nagyobb zsírdepókat hoznak létre testük bizonyos részein, mint a férfiak. Főként a csípőre és a comb felső részére – az úgynevezett gluteofemorális régióra – rakódnak vastag zsírpárnák, éspedig a hormonműködés kamaszkori változásainak, elsősorban az ösztrogénelválasztás fokozódásának következtében. Ez mintegy felkészíti a szervezetet az anyai feladatok ellátására, azaz a terhesség és a szoptatás folyamán keletkező nagy energiaigény fedezésére. Mivel az utóbbi néhány millió év folyamán többnyire olyan környezetben éltek őseink, amelyben bizonytalan volt a táplálékhoz jutás, minden olyan megoldás szelekciós előnyt élvezett, amelyik megteremtette az anyai szervezet energetikai feltöltését, még a fogamzás előtt. A zsírdepók tartalék tápanyagot jelentettek, ami csökkentette a magzati halálozás kockázatát. Ezt támasztják alá azok a vizsgálatok is, amelyek szerint a menarché (az első menstruáció) akkor következik be, ha a lányok testének legalább 17-18 százaléka zsírszövetből áll; a havi ciklus folyamatos fenntartásához pedig 22-25 százalékos relatív zsírtartalom szükséges. Ebből adódik, hogy a jobban táplált lányok általában korábban kezdenek menstruálni, és hogy az erős súlyveszteség gátolja a peteérést. Ez az oka annak is, hogy ha a nők zsírdepó/testsúly aránya az erős fogyókúra, az egyoldalú táplálkozás vagy az intenzív testedzés miatt a „kritikus” érték alá száll, megszűnik a normális havi ciklus. Ugyanakkor a krónikus kövérség is csökkenti a termékenységet az ösztrogénháztartás zavarai miatt, miközben számos betegség kockázatát is növeli.

Az írás a HVG Extra Pszichológia plusz - Párkapcsolat kiadványban jelent meg, amelyet erre linkre kattintva megrendelheti a kiadótól.