Sok férfi viccelődött azzal, hogy van-e férje, mert biztos ő fizeti az útját
Elege lett az irodai életből, és meg sem állt Dél-Amerikáig. Fodor Viktória előbb a perui óceánparton önkénteskedett, majd hátizsákkal, egyedül nekivágott Ecuadornak, Bolíviának és Perunak. Pontosan fél év után tért vissza Magyarországra, azt mondja, hazafelé érte az igazi kultúrsokk. A története viszont újévi inspirációnak sem utolsó.
„Galápagoson egy ismerős új-zélandi srác és egy ausztrál lány felvetette, hogy este elugranának egy öbölbe megnézni a világító planktonokat, megyek-e velük. Mikor odaértünk, nem volt az égen hold, csak a csillagok. Bementünk a töksötét óceánba, és ahogy elkezdtünk úszni, a mozdulatainktól világítani kezdtek körülöttünk a planktonok. A srác lebukott úgy két méter mélyre, és ahogy mozgott, felfénylett körülötte a víz.
Olyan volt, mint egy sellő. Elképesztően gyönyörű! Nem is akartunk kijönni a vízből, csak mikor már nagyon fáztunk.
Ha az élet egy kalandfilm lenne, valahogy így képzelnénk el a nyitó képsorokat. Fodor Viktória viszont meg is rendezte magának ezt a filmet, miután tíz év szoftvertesztelés után ráunt az irodai életre. 33 éves volt, és világot akart látni. Egy Hawaiin önkénteskedő fiatalember előadása annyira megihlette, hogy megbeszélte a munkáltatóival, kivesz fél év fizetés nélküli szabadságot. A spórolt pénze megvolt az útra, már csak megfelelő helyet kellett találnia.
„Elmehettem volna Costa Ricára teknőst etetni, de az nagyon drága volt, úgyhogy tovább keresgéltem” – meséli. Ezeknek a nemzetközi önkéntes programoknak a zöme ugyanis fizetős. A cél mindig valamilyen jótékonysági tevékenység (oktatás, környezetvédelem, újjáépítés stb.), és a szervezetek munkáját támogatják a résztvevők nemcsak azzal, hogy náluk dolgoznak, hanem azzal is, hogy fizetnek mert dolgozhatnak.
Ennek az ingyen munkának a fogalma Magyarországon elég extrémen hangozhat, Viktória szerint viszont abszolút megéri az átélt élményekért és tapasztalatokért. Ő végül a perui óceánparton kötött ki, egy Huanchaco nevű városkában, ahol gyakorlatilag napközis foglalkozásokat tartottak a gyerekeknek környezetvédelmi témákban.
A környékbeli falvak nagyon szegények, sok helyen nincs vezetékes víz vagy áram. A házak zömének egyetlen téglafala van, a többit összedeszkázzák. A partot szemétszőnyeg borítja. Próbálkoznak szelektív hulladékgyűjtéssel, de az nem nagyon működik. A program ezért a gyerekeket szeretné megfogni, hogy a jövőbe fektessnek be.
Az önkéntesek leginkább nyugati országokból érkeznek, főleg 18-23 éves fiatalok, akik a gap year keretében – akár iskolai kreditekért – élettapasztalatot gyűjtenek a világ különböző tájait bejárva.
Az ő csapatuk felváltva, délelőtt vagy délután dolgozott. A foglalkozásoknak volt játékos és gyakorlati oldala is, előfordult például, hogy Viktória a szélerőművekről mesélt a gyerekeknek, utána ehhez kapcsolódva színes szélforgókat csináltak papírból. Volt szemétszedő verseny a parton, vagy az iskolában magokat ültettek, nevelgették, komposzttal trágyázták a növényt.
Spanyol mélyvíz
Amikor egyszerre öt oltást is beadtak, hát, akkor egy hónapig nem voltam annyira jól. De ez még mindig jobb, mint a sárgaláz.
Viktóriának 50 tételes listája volt, hogy mit kell elintéznie indulás előtt, például beadatott több védőoltást (hepatitis A, B, hastífusz, polio, kombinált tetanusz, diftéria, agyhártyagyulladás, sárgaláz). A veszettség ellenit viszont nem kérte, mert úgy volt vele, ha esetleg megharapja egy kutya, akkor úgyis megkapja...
Az internetes utazócsoportokban rengeteg praktikus tanácsot, ötletet talált az út előtt és közben is. Persze így is volt, amire nem lehetett felkészülni: ő sem úszta meg például az érkezés utáni hasmenéses napokat, hiába vigyázott. „Az európai gyógyszerek nem segítettek, úgyhogy a harmadik napon elvonszoltam magam a patikába. Adtak ottani gyógyszert, ami azonnal hatott.” Utána már bátran evett az utcai kifőzdék és a piacok kínálatából.
Az ilyen hétköznapi kommunikáció és tájékozódás során fejlődött a legtöbbet a spanyolja. Az önkéntesekkel és a többi utazóval angolul beszéltek, de a helyiek zöme kizárólag spanyolul tudott, ezért Viktória rá volt kényszerítve, hogy gyorsan tanuljon, és a meglévő minimális szókincsét is kreatívan használja.
A helyközi közlekedés nem drága, a hosteleknél már inkább attól függött, mennyire felkapott helyen voltak éppen, azaz az osztott szobák ágyait 5 és 20 amerikai dollár között adták ki. Mivel a szervezett turistaprogramoknak szintén megkérik az árát, Viktória igyekezett minél több mindent magának intézni. A szállásokon volt wifi, úgyhogy akár egyik napról a másikra le tudta foglalni a hostelt vagy a belépőt. Mikor beszéltünk, még nem számolta ki pontosan, de az egész fél év összesen olyan kétmillió forintjába került – a megelőző oltások árával, új túrabakanccsal, mindennel együtt.
Az önkéntes munka mellett nemcsak a gyerekeket, hanem Dél-Amerikát is közel tudta engedni magához.
Kirepültem az esőerdő fölé, és elsírtam magam a boldogságtól
Guayaquilben van egy különleges száraz trópusi erdő. Kértem egy vezetőt a nemzeti parktól, de ő egy ponton ott hagyott, hogy menjek csak egyedül, nem lesz baj. Nem is lett, de tele volt az ösvény körül minden hatalmas fekete tarantulákkal. Majmoknak és tukánoknak is kellett volna lenniük, de csak a pókok bújtak elő
– avat be nevetve a kalandokba.
Két hónap önkénteskedés után Viktória Ecuador felé vette az irányt. Szerinte az ország híre rosszabb, mint a valóság: „Észnél kell lenni és tájékozódni, hova ne menjen, mire figyeljen az ember, de ezek megoldhatóak.”
Eleinte inkább rögtönözte az úticélokat, és néha melléfogott, aztán egyre tudatosabban szervezett. Persze a spontán élmények sem maradtak el, mint mikor az óceánban úszott és delfinek csapódtak mellé.
Az esőerdőben négy napot töltött: folyton szakadt az eső, a levegő párás volt, az aljnövényzet dús. Majmok ugráltak körülöttük, kajmánok úsztak a folyóban, tukánok, papagájok kiabáltak az ágak közt. Cölöpökön álló házakban laktak, és a túravezetőkkel be-bementek az őserdőbe – volt, hogy éjszaka is, hogy lássák a világító gombákat.
„De ami a legjobb volt – meséli csillogó szemekkel – Banos mellett a hinta a világ végén. A hegyek közt, szemben a Tungurahua vulkánnal ott egy hinta egy fán. Amikor a hinta kilendül a hegy fölött, ott van alattad az egész világ és szemben a vulkán. Éppen ment le a nap, a túravezető meglökött, én meg kirepültem a hintán a semmibe.
Hát, ott elsírtam magam a boldogságtól.
Persze az olyan kötelezőknél is járt, mint Machu Picchu vagy a Nazca-vonalak, megvoltak a színes-csíkos hegyek vagy dinoszaurusz-lábnyomok is, és a rengeteg élmény, amit elhozott onnan.
Végül mindössze három országba jutott el, Peru és Ecuador után Bolíviára is jutott három hét.
Látták, hogy egyedül vagyok
Természetesen hallott horrorsztorikat a többi világjárótól arról, mi történt vagy történhetett az egyedül utazó nőkkel, de ezek az ijesztő esetek leginkább Közép-Amerikára vonatkoztak. És igen, volt az atrocitásnak egy szintje és formája, amit tudnia kellett kezelni.
Az egyik hostelben bejött az egyik ott dolgozó, helyi srác a szobámba, és megkérdezte, együtt alszunk-e, mert látja, egyedül vagyok.
Viktória elhajtotta, de neki és más külföldi nőknek is rendszeresen beszóltak, füttyögtek, odaköszöntek, cuppogtak. Úgy látta, van egy sztereotípia a nem-latin nőkről, hogy könnyebben kaphatóak, és sokszor ennek megfelelően viselkedtek is vele.
Ebben részben az utazók idegensége is közrejátszhatott, pontosabban az, hogy nem tartoznak hozzájuk, mivel a helyi lányokat és nőket nagyon védik. Egy 27 éves perui kolléganőjét például az apja nem engedte el a barátnőjénél éjszakázni – bár kérdés, hogy ez mennyire a tisztelet jele.
Sok férfi viccelődött azzal, hogy van-e férje, mert biztos ő fizeti az útját – azt nem tudták elképzelni, hogy Viktória maga hozta össze ezt az utat. Bár a nők ott is dolgoznak, a többségük nem keres annyit, hogy csak úgy utazzon. Arról nem is beszélve, hogy Dél-Amerikából Európába eljutni sokkal drágább, mint fordítva.
Ami az óvintézkedéseket illeti, van néhány szabály, amelyet érdemes betartani. Buszon a kalaptartóra például nem szabad semmit sem tenni, mert elviszik. Alapfelszerelés a ruha alá csatolható övtáska, amelyben az iratait (vagy a másolataikat) és a pénzét tartotta. Volt nála egy kisebb pénztárca is, hogy ha kirabolnák, azt tudja odaadni. Taxiba ülni sem szerencsés, mert előfordul, hogy odaviszik az utast egy ATM-hez, és kényszerítik, hogy vegyen fel pénzt, aztán ott hagyják. Ha muszáj taxizni, akkor azt a hostel hívja.
A helyiek segítőkészek voltak, ha valamilyen információra volt szüksége, a többi utazóra pedig mindig lehetett számítani.
Adtunk egymásnak pénzt, gyógyszereket, akár élelmiszert is attól függően, ki mivel szorult meg. Aztán ez a segítség valahogy mindig körbeért.
Gyakran többen összeálltak egy hosszabb-rövidebb szakaszra, és kis időszakos csoportok alakultak. Minden korosztály képviseltette magát, de megfigyelte, hogy a férfiak főleg barátnővel vagy haverokkal utaznak. Viszont rengeteg egyedül utazó nővel találkozott.
Hazafele ért az igazi kultúrsokk
Nagyon furcsa volt fél évvel később visszatérni Európába. Óriási volt a kontraszt, főleg Bolívia után, ahol a gyönyörű nemzeti parkokat is szemét borítja. Madrid pedig tök tiszta, és az emberek sem az utcán árulnak mindent.
Peruból ismét Ecuador felé vezetett az útja hazafelé. A határon egyszer csak megállították, mert jelzett a drogkereső kutya. Emlékezett rá, hogy pár napja volt a táskájában kokaleveles csoki, ami Peruban legális, Ecuadorban viszont már nem. Attól is megijedt, hátha belecsempésztek valamit, mert az is előfordul, de aztán csak belenéztek a hátizsákba és engedték tovább.
Ekkor már két napja ébren volt, mert csak az éjszakai buszokra volt jegy, azokon pedig nem tudott aludni. Visszanézve, az egyik legfontosabb tanulságnak azt tartja, hogy muszáj tudatosan beiktatni pihenőnapokat is. Az utolsó hetekben folyamatosan úton volt, minden este szervezte a további napokat, és ez teljesen kimerítette. Ráadásul az is nagyon fárasztó, hogy mindig észnél kell lenni, az új országokkal új normákhoz igazodni. „Néha érdemes rááldozni a pénzt egy külön szobára, mert nagyon kell a privát tér. És jó meleg vízben zuhanyozni időnként.”
Mindent összevetve elégedett: majdnem mindent látott, ami érdekelte, önkénteskedett, érdekes emberekkel találkozott. Fizikailag abszolút túllépett a komfortzónája határain, a félév végén már heti három-négyszer is túrázott 3-4 ezer méteres hegyeken – kifejezetten szerencsés, hogy nem kapott magaslati betegséget, teszi hozzá.
Hogy bátor vagyok-e? Inkább büszke. De igyekszem, hogy ne szálljon a fejembe. Főleg, hogy láttam, hogy mások is végigcsinálják ezt. Találkoztam egy ötvenéves skót nővel, akivel egy hétig együtt lógtunk, és ő akkor már nyolc hónapja úton volt. Szóval ez talán mégsem annyira rendkívüli.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Újabb 50 rejtélyes alakzatot találtak a Nazca-vonalaknál - videó
Van köztük pelikán, majom, emberi alakok is.
Tömeges gyermekáldozatok újabb nyomaira bukkantak Peruban
Nagyon hasonlít egy korábbi esetre.
