„Tapsoljanak a táncok alatt is bátran” – tanácsolja a konferanszié a magyar közönségnek, amely a japán kagura előadásra vár. A jó tanács persze nem sokat segít, még sok percnek kell eltelnie, míg a megszeppent publikum levetkőzi az európai színházi kimértséget, és érdemben reagál, bekapcsolódik. A tartózkodás érthető, hiszen egy ilyen kagura előadás még Japánban sem mindennapos élmény. Csak bizonyos tájakon honos, el kell zarándokolni érte.

A kagura ugyanis ősi színházi tánc, a sintó valláshoz kapcsolódik, és az a célja, hogy kapcsolatot teremtsen az emberek és a sintoizmus kvázi istenségei, a kamik között. Az életük meghatározó fordulataikor, mint például az esküvő, vagy a helyi fesztiválok alkalmával, az emberek elmennek egy szentélybe, vagy éppen a szentély vándortársulata járja végig a környékbeli falvakat az év különleges napjai körül, mint amilyen az újév vagy az aratás.

A színpad vagy az előadásra elkerített tér megszentelődik, hiszen maguk a kamik szállnak le oda az előadás erejéig. A Japán Alapítvány Budapesti Irodájának munkatársa, Sato-Stumpf Enikő szerint tulajdonképpen ez történt akkor is, mikor a József Attila Színházban két kaguratársulat is fellépett.

A februári fellépés és az idei többi program apropója, hogy 150 éve vette fel a diplomáciai kapcsolatot Japán és Magyarország, illetve akkor még Osztrák-Magyar Monarchia. A különleges alkalomból a Japán Alapítvány anyaintézetében úgy gondolták, hogy ritkán látható különlegességgel kedveskednek a magyar érdeklődőknek.

Amikor az istenek leszállnak az emberek közé

Zsúfolásig megtelt nézőtér előtt kezdenek táncolni a két vendég társulat, a Kanmacsi hóin kagura és a Kuromori kagura tagjai távoli tájakon született, ismeretlen dallamokra, ismeretlen mozdulatokkal. Az arcukon maszk, a ruházatuk archaikus – isteneket testesítenek meg vagy ősi történeteket mondanak el: minden dobbantásnak, feszülten kitartott, merev tartásnak, pörgésnek jelentése és jelentősége van. A táncosok mögött szóló magas hangú fuvola, dob, cintányérok sora kíséri az előadást, néha a zenészek énekelnek is.

Szarutahiko isten rizst szór szét, majd térden csúszva, kardját rázva halad előre, hogy utat mutasson abban is, hogyan kell élnünk. A Hegyisten vörös álarcában bőséget hoz a világba, táncosa csatakosra izzad, ahogy az egyre intenzívebb ugrások, forgások, mozdulatok energiával töltik meg a teret.

Nehéz megmondani, hogy a közönségből vajon ki hogyan tud kapcsolódni a látottakhoz, talán a taps jelzi legjobban, ahogy előbb gyéren, majd egyre határozottabban végigsöpör egy-egy látványosabb teljesítmény, jelenet után.

Az akrobatikus kardforgatás ilyen szempontból egyértelműen hálásabb műfaj, mint a finomabb mozdulatszimbolika, amit a magyar közönség alig ért. A történetmesélő tánc nyelve viszont már univerzális, mikor a legendás herceg visszaszerzi ellopott kardját a démonasszonytól. A közönség pedig akkor oldódik fel igazán, mikor a japán vendégek gyerekeket invitálnak a színpadra, hogy egy halbáb mozgatásával megtréfálják a halászistent, aki pecázni indul. Ez már a Chaplintől és a Tom és Jerryből ismerős börleszk – a humor nem ismer határokat.

Kagura: a több száz éves kuriózum

Persze nemcsak a kulturális távolság számít, a kagura általában nem nagyon ismert Japán határain túl. Sőt, a látványos és számunkra megfejthetetlen mozdulatkód egy japánnak is okozna némi fejtörést. Nekik is tudatosan tanulmányozniuk kell a műfajt, hogy megértsék.

A kagura ugyanis ősi rituális tánc, mely a sintó vallás sajátja. A vallásosságot Japánban nem úgy kell elképzelni, ahogy nálunk a nagy világvallások hívei gyakorolják a hitüket. Például nem jelenik meg úgy a magát vallásosnak mondó átlagember hétköznapjaiban. A kagura ráadásul karakterében is nagyobb spektrumon mozog, mint a nyugati rituális jellegű előadások, mondjuk egy magyar betlehemezés.

A kagura megjeleníthet egy-egy kamit (istenséget), vagy éppen tiszteleghet előtte, hálát adhat az isteneknek. Más kagurák drámai elemekből építkeznek és történeteket mesélnek el, mitikus eseményektől kezdve olyan, nyugati szemmel a humor miatt szinte profán jelenetekig, mint a halászisten kifigurázott pecázása. A történetmesélő kagurában gyökerezik egyébként a nó és a kabuki színház is.

KYODO NEWS

Az előadások tájegységenként eltérőek, és a benne szereplő táncok, a megjelenített istenségek általában kötődnek az adott vidék életmódjához. Például a Budapesten fellépő egyik társulat székhelye a Kuromori-szentély. Ez közel van a tengerhez, a látogatói főleg halászattal foglalkoznak, így az előadásokban mindig szerepel a halászisten.

A császári udvarnak is van saját, inkább rituális jellegű kagurája, de ezt már csak nagyon különleges alkalmakkor adják elő. A palota falain túl a szato kagura, azaz a „népi” kagura változataival találkozhatunk.

Egyes szentélyek kagurája kifejezetten híres is lehet, például a hirosimai kagura, amelyből turistalátványosságot is csináltak. Ez az erőteljes kötődés a szentélyekhez azt is jelenti, hogy ha egy japán nem olyan vidéken él, ahol lenne kagura, nem biztos, hogy lát ilyen előadást. Sato-Stumpf Enikő szerint ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mint Magyarországon a busójárást: bár évszázadok óta velünk élő szokás, sok magyar soha nem látja élőben.

Tánc az istenekkel egy életen át

A kagura előadások Japánban egész nap eltartanak. Előbb rituálisan megtisztítják a teret, áldást kérnek a kellékekre, majd elkezdődik a 20-30 perces táncok sora. A mozdulatok komoly erőnlétet igényelnek, ezért főleg a fiatalok táncolnak – bár ez nem törvényszerű, az számít, ki meddig képes rá.

A társulatok tagjai gyakran egész életükben ezzel foglalkoznak. Már gyerekként elkezdik begyakorolni a bonyolult koreográfiát, illetve a zenészek a dallamokat, és tizenévesen elkezdenek fellépni. A budapesti fellépésen a legidősebb tagok 80 év körüliek voltak.

KYODO NEWS

A társulatok tagjai lehetnek a szentély szerzetesei, sokan viszont a civil életük mellett elkötelezett hagyományőrzőként táncolnak. Mivel a japán iskolákban csupán felületesen tanulják a mitológiát, a kagura tradíciókat és a történeteket megőrző, illetve továbbadó szerepe is jelentős.

Persze a kulturális adottságokból fakadóan a kaguratársulatokban csak férfiak lehetnek. Van viszont egy kivétel: a miko kagura. Ezt azok a nők táncolják, akik a szentélyeket rendben tartó családok, csoportok tagjai. Ők olyanok, mint a papnők, de itt sem lehet teljesen párhuzamot vonni a nyugati fogalmakkal. A miko kagurában történeteket nem mesélnek el, ezek inkább jós- és hálaadó rituális táncok.

Amit a szökőár sem tudott eltörölni

A budapesti előadáson a táncok szent terét a színpadon felállított oszlopok határolták, ezek között fentről belógatva pedig színes papírcsíkokból készített, négyszögletű dekoráció feszült. Mint kiderült, ezt a díszt csupán nagyon különleges alkalmakkor használják. Még ha Japánon belül utaznak, akkor sem viszik feltétlenül magukkal.

Az tehát, hogy Budapesten mégis láthattuk az így felékesített táncteret, megtiszteltetés – illetve a hála jele. A két társulat ugyanis abból a Tóhoku régióból jött, amelyet a 2011-es földrengést követő szökőár a leginkább sújtott. Akkor Magyarország jelentős élelmiszersegélyt küldött a bajba jutott Japánnak, így most az újjáépülés szimbóluma is volt, hogy éppen innen érkezett a két társulat, és elhozta nekünk az istenek táncát.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: