szerző:
Czeglédi Fanni

Egy szabolcsi kis faluból indultak, ma már a legtöbb budapesti helyet meg tudják tölteni: kanyargós út vezetett idáig, először külföldön váltak ismertté, a hazai zenei véráramba pedig A Dal után kerültek be. Egy-egy ügy apropóján ők is felemelik a hangjukat a rasszizmus ellen, de nem akarnak polgárjogi harcosokká válni. A zenekar vezetőjével, Oláh Józseffel, és menedzserükkel, László Sándorral beszélgettünk, többek között az új Parno Graszt-albumról.

hvg.hu: Legutóbb nyolc évvel ezelőtt készítettek albumot, de a frissen megjelent Már nem szédülök című lemezt is tavaly áprilisban vették fel. Miért telt el ilyen sok idő a kettő között?

Oláh József: Nem kapkodjuk el a lemezfelvételt, mindig megvárjuk, hogy megérjenek a dalok, ne az legyen, hogy a stúdióban kelljen megtanulni, mert az időben is, pénzben is sok, ráadásul a lemezen is hallatszik. A felvétel hamar megvolt, a keverés elhúzódott, nagyon ráérősen csináltuk. A rajongók rágták is a fülünket. Törekedtünk rá, hogy széles legyen a repertoár. Régi vágyam volt, hogy tegyünk az albumra olyan korábban játszott dalokat is, amelyek személyes kedvenceink, de már egy új köntösben. A Már nem szédülök színes album, a borító is ezt tükrözi, muzsikáltak velünk új vendégzenészek is. Mindegyiken érződik, hogy Parno Graszt-dal, nem vittük el populárisabb irányba, próbáltuk meghagyni azt a lüktetést, amely a korábbi négy lemez gerincét is adta.

Oláh József
©

hvg.hu: Nem is tűnik úgy, hogy szükség lenne a populárisabb irányra: sok koncertjük telt házzal megy.

O. J.: Igen, de eltelt húsz év, nem árt némi vérfrissítés. Kezdek megavasodni! (nevet) Amikor a Muki fiát ezerötszázadik alkalommal kell eljátszani, már fáj a könyököm meg a hátam, de nem lehet kihagyni, követelik. De csak addig fáj mindenem, amíg el nem kezdjük, utána már a közönséggel együtt jól érzem magam.

hvg.hu: Ha jól tudom, nincs konszenzus abban, hogy húsz éve, harminc éve, vagy tulajdonképpen mióta is létezik a zenekar.

O. J.: Kutatást kellene csinálni!

László Sándor: Senki nem tudja. Ezt a zenekart Józsi édesanyja hozta össze, amikor még Józsi pelyhedző állú gyerek volt, vagy még az sem. Elkezdte a faluban élő gyerekeket tanítani énekekre, hangszerekre, ebből nőtte ki magát a Parno Graszt, de hogy mikortól beszélhetünk egységes zenekarról, jó kérdés. Tulajdonképpen mi folyamatosan jubileumot ünneplünk.

Oláh József és László Sándor
©

O. J.: Talán az első lemez megjelenése óta számítjuk, 2001-től. Előtte csak járkáltunk Szabolcs megyében, nem is nagyon adtunk koncerteket, lényegében egy több mint 30 tagú zenés táncszínház voltunk.

L. S.: Én 2000-ben találkoztam velük először. Valaki szervezett a Fonóba egy amatőr néptánctalálkozót. Józsiék egy tök érdektelen műsort adtak a színpadon, a szokásos klisékkel.

O. J.: Ezt tényleg mindig muszáj elmondani? (nevet)

L. S.: De hát így volt! A műsor után elkezdtek muzsikálni a maguk szórakoztatására a büfében. Máig emlékszem, milyen érzés volt, olyan ősereje volt a zenének, hogy földbe gyökeredzett a lábam. Abban az időben még Józsi fia, Erike is táncolt, kannázott, nagyobb volt a kanna, mint ő. Akkor nem mentem oda, de utána minden nap eszembe jutottak. Nem is tudtam róluk semmit, csak hogy Paszabról jöttek. Felhívtam a polgármesteri hivatalt, mondtam, hogy a zenekart keresem. Gyorsan szóltak Erzsike néninek, hogy valaki telefonál Pestről. Megbeszéltünk egy találkozót, és azóta együtt dolgozunk. Az első lemez felvételére már nem a „fél falu” jött fel, mint a Fonóba, csak kilenc fő: most is ennyien vannak, de volt egy generációs váltás.

A Parno Graszt együttes koncertje a 35. Kaláka fesztiválon az egri várban 2014. június 29-én
©

hvg.hu: Hogy jött az ötlet, hogy 2016-ban jelentkezzenek A Dalba?

O. J.: A volt feleségem látta a pályázatot, és győzködött, hogy jelentkeznünk kellene. Egy héttel a leadási határidő előtt beadtam a derekamat, nekiültem, egy este alatt megírtam a dalt. Amikor szóltak, hogy bejutottunk, mondtuk, hogy oké, zenéljünk, de úgysem jutunk tovább. Mi sosem vártunk nagy dolgot ettől, csak muzsikálni akartunk. A harmadik körben már úgy voltunk vele, hogy hú, gyerekek, élesedik a helyzet. Az óriási meglepetés volt, hogy folyamatosan jó helyezéseket értünk el. A zenekar régen sokkal többet játszott külföldön, és csak keveset itthon: A Dal átütötte ezt a falat, és szerencsére a mai napig kitart a lendület. Bár most már kezdek kicsit belefáradni. Ötven körül a „sátras alvás”, az utazás sok energiát kivesz. Amikor megérkezünk egy-egy helyszínre, a szervezők csak néznek ránk, hogy úristen, hogy néznek ki ezek, bakker, semmi élet nincs bennük. De felmegyünk a színpadra, és felrobbanunk. A közönség mindig elég erőt ad, hogy átlendüljünk.

hvg.hu: Ehhez képest milyen volt a tévé?

O. J.: Mi spontán zenészek vagyunk. Nekünk még számlistánk sincs a koncerteken! Felmegyünk, megvan az első dal, vagy még az sem. A tévében időhöz, fényhez, mindenhez kötve voltunk, nagyon idegen volt. Kaptunk füldugókat is, majd’ megvesztünk. De szerintem még pár adás, és belejöttünk volna. Egyébként megvolt a maga bája, jól éreztük magunkat. Jó kis bulikat csináltunk az öltözőben, a büfében is, azt hiszem, szerettek minket.

L. S.: A Dal előtt is volt egy hullám, amikor az egyik lemez felkerült a World Music Chartra. Először külföldön futottunk be, utána kerültünk be a magyar véráramba. Ma már egyre nagyobb helyeken, egyre nagyobb közönség előtt játszunk, a Budapest Parkot leszámítva gyakorlatilag az összes fővárosi helyet meg tudjuk tölteni. Most már csak arra kell figyelni, hogy legyen egy egészséges szünet a koncertek között, és ne égjen ki hamar a Parno Graszt.

O. J.: A jóisten a tenyerén hordja a zenekart. Két-három évente mindig történik valami, amitől kapunk egy óriási löketet.

©

hvg.hu: Most, hogy a reflektorfénybe kerültek, mennyi támadás éri önöket?

O. J.: Aki bántani akarja a cigányokat – zenészt, nem zenészt –, az megtalálja a módját. De voltak már nácik is a koncertünkön. Szerintem apránként és lassan, de tudjuk oldani a zenével az előítéleteket. Az egyik vendégzenészünk elhozta egyszer egy ismerősét koncertre, aki nem szerette a cigányzenét, meg a cigányokat sem. Fogalma se volt róla, hogy hová jön, de el akart menni kezdés előtt, hogy ez mégsem az ő helye, nem fogja magát jól érezni. Győzködték, hogy várja meg legalább az első két számot. A koncert végén ott ugrált örömében, hogy maradt – azóta is mindig kérdezi, hol leszünk legközelebb.

L. S.: Vannak emberek, akik életükben nem hallottak még autentikus cigányzenét, eljönnek egy koncertre, és kicsit átkattan bennük valami, de azt gondolom, hogy össztársadalmi szinten azért nehéz eredményt elérni. Nem akar a Parno Graszt „díszcigány” státuszba kerülni. Többször próbálták különböző, nekik nem komfortos szituációkba belerángatni őket egy-egy ügy apropóján. Tavaly áprilisban, amikor a zenekar néhány tagját nem engedték be egy budapesti szórakozóhelyre, hirtelen teljesen ránk szállt a teljes magyar sajtó. Azt vettük észre, hogy néhány nap alatt végig kellett „hakniznunk” az összes tévét. Persze, megcsináltuk, mindenhol elmondtuk, mit gondolunk a problémáról, de ez a helyzet brutális nyomást helyezett Józsira, pedig ő nem is volt ott.

Hirtelen attól lett hangos minden körülöttünk, hogy „végre itt a lehetőség, harcoljatok a cigányságért, nektek ebben felelősségetek van!”

Valóban van, természetesen, és magunk módján ki is állunk ügyekért. A Parno Graszt sokkal inkább reflektorfényben van, mint más roma zenekarok, de ettől még nehéz az ilyen ügyeknek az élére állni, mert ők muzsikusok. Nem szeretik, amikor be kell menni egy stúdióba, és a lámpák kereszttüzében huszadjára is elmondani, hogy jaj, de sanyarú a cigányok sorsa. Egyrészt ennél ők sokkal szkeptikusabbak, másrészt van hetente négy-öt koncertjük, stúdióznak, emellett nehéz bevállalni, hogy polgárjogi harcosok is legyenek. De azt is megkaptuk, hogy ők generálták az egész balhét, hogy legyen némi hírverés körülöttük és ez csak egy „mediahack”.

©

O. J.: A zenekart nem éri támadás: akárhová megyünk, körülölelnek minket, fényképezkednek velünk. De ha külön vagyunk, és meglátnak, azt mondják, ez is csak egy cigány, ugyanolyan, mint a többi. Ha vásárolni megyünk, árgus szemekkel figyel minket a biztonsági őr, hogy mikor fogunk lopni.

hvg.hu: Nem hisz a változásban?

O. J.: Ez húsz éve is így volt, húsz év múlva is így lesz. Mitől változna meg a helyzet? Jó lenne, ha az unokám generációja már úgy nőne fel, hogy a társadalom nem azt sugallja örökké neki, hogy rossz, bűnöző, tolvaj. Egyébként szerintem az oktatás a táptalaja ennek: van cigányiskola, cigányóvoda, nem engedik össze a gyerekeket, nem ismerik meg egymást. Innentől kezdve van magyargyerek, meg cigánygyerek. Az elkövetkező 5-10 évben aligha lesz változás.

L. S.: Ez igazából azért érdekes, mert ők is erre vannak kondicionálva.

Tudják, „hol a helyük” – legalábbis abban a rendszerben, amelyet a többségi társadalom visszatükröz nekik.

Ebben a szituációban, a diszkó előtt nekik sajnos teljesen természetes volt, hogy nem engedik be őket. És ha nem engedik be őket, sebaj, elmennek haza vagy máshová. Nem kezdtek el harcolni, hogy márpedig nekem jogom van bemenni, hiszen elmúltam 18 éves. Én ilyen helyzetben ezt csinálnám, mert erre vagyok nevelve, de ők nem. Az egészből azért lett balhé, mert Józsi fia kitette a Facebookra, hogy bulizni mennek. Később kommentben rákérdeztek, hogy milyen volt, ő pedig leírta, hogy hát, nem jutottak be. Ezt szúrta ki egy újságíró. Jó, hogy megtörtént, mert felhívta valamire a figyelmet, de a történetet lezártuk magunkban.

O. J.: És Nyíregyházán is megtörtént a dolog utána. Megvonták a vállukat és röhögve elmentek máshová.

hvg.hu: Idén év elején volt egy UNICEF-fel közös kampányuk. Született egy videó, amelyben Heléna, a zenekar énekesnője arról vallott, milyen tapasztalatokat él meg cigányként a színpadon és azon túl. Arra milyen reakciók érkeztek?

L. S.: Megkerestek minket ezzel a kampánnyal, mondtuk, hogy semmi probléma, szívesen. Ez egy egyszerű videó volt, amit nagyon sokan láttak, de szegény Heléna kapott hideget-meleget.

"Mosolyogj vissza rám!" - antirasszista videót közölt a Parno Graszt énekesnője

Az Uniceffel közös kampányban Heléna arról vall, milyen tapasztalatokat él meg cigányként a színpadon és azon túl.

hvg.hu: Például?

O. J.: Hogy nem így kellene felhívnia magára a figyelmet, hogy mit feltűnősködik itt ez a cigány. Hogy engem is néz a biztonsági őr, pedig én magyar vagyok.

L. S.: Az a kommentszekció teljes lenyomata a mai magyar valóságnak. Heléna bevállalta, kitette az arcát, ami hatalmas dolog volt, és érezhetően volt hatása is. Később is szívesen dolgoztunk együtt az UNICEF-fel a Segélykoncerten. De borzasztóan megviselték a kommentek, és nem tudom, hogy legközelebb sikerül-e meggyőzni, hogy figyelj, itt egy ügy, mellé kellene állnod, mert fontos.

hvg.hu: Még mindig Paszabon lakik a zenekar, vagy már Budapesten?

O. J.: Én már itt, az élet idesodort, de a többiek maradtak, és senki nem is vágyik el. Próbáltam rábeszélni a fiamat, hogy jöjjön, mert több a lehetőség, de nem akar. Egyébként húsz év alatt még egyszer sem léptünk fel a faluban. Pedig az emberek kíváncsiak lennének, most már a családunk is büszke ránk. De hát nem erőltetjük, ha szervezői oldalról nincs szándék.

hvg.hu: Most már büszkék? Miért, korábban nem voltak azok?

O. J.: Régen nem. Nem vettek komolyan minket, mindig csak legyintettek, hogy „ti állandóan mentek ide-oda”. Mára ez megváltozott.

hvg.hu: Egy kicsit nehezen tudom követni a családi szálakat.

O. J.: Hát még én!

L. S.: Egy barátunk csinált erről egy nagyon szellemes videót, amiben megkérdeztük külön-külön a tagokat, hogy ki kinek a mije, de ők is belekeveredtek.

O. J.: Na, hogy is… (számol) A zenekarban benne van a bátyám, a bátyám fia, a lánya, a sógorom, az én fiam… ez… még mindig nincs kilenc.

hvg.hu: Hosszú ideje együtt zenélnek: segíti vagy nehezíti a folyamatot, hogy mindannyian rokonok?

O. J.: Már rég fenékbe billentettem volna mindegyiket, ha nem vagyunk egy család! Nyolc embert kordában tartani komoly meló. De ha megharapom az egyik ujjamat, a másik fáj, nincs mit tenni. Most hétvégén játszottunk, a beállás is rossz volt, meg azt hittem, a koncert is. Utána megnéztem a videót, és nem tűnt annak. Lehet, hogy néha túl sokat akarok tőlük, de azt hiszem, annak ellenére is, hogy örömzenészek vagyunk, elértünk egy olyan szintre, amit úgy hívnak, profizmus. És a profik nem csinálnak olyat, hogy ha a rajongók feladnak egy üveg pálinkát a színpadra, akkor felveszik, és isznak belőle, meg beemelik a tömegből a haver gyerekét, hogy kannázzon. Ez nem így működik.

L. S.: Lassan két éve együttműködünk a Bohemian Betyarsszal, és néha egymásnak feszül ez az elképesztő kulturális különbség. Nem komolyan, nem erről van szó. De ők nagyon tudatosan csinálják a dolgukat, őrjöngő punkoknak tűnnek a színpadon, de komoly, átgondolt munka van mögötte. És mennyire nincs a Parno Graszt mögött! Izgalmas, hogy össze kell csiszolódnia a két bandának, munkamódszernek… Ha hívhatjuk a Parno Grasztét munkamódszernek egyáltalán. (nevet) A Parno Graszt-koncertek általában úgy zajlanak, hogy Józsi elkezd muzsikálni, és ha úgy gondolja, hogy ritmust vagy hangnemet vált, a többiek lekövetik, ezt szokták meg. A Bohemian Betyars dalai gondosan összerakott számok, rengeteg ritmusváltással, ami mögött rengeteg felkészülés, próba van.

A Bohemian Betyars és a Parno Graszt közös koncertje a Bánkitó Fesztiválon 2018. július 13-án
©

hvg.hu: Egymástól tanultak zenélni, vagy van önök közt képzett zenész is?

O. J.: Örömzenészek vagyunk, nincs képzett zenészünk, hál' istennek. Mindenki a fülére meg a szívére hagyatkozik. Hétvégén leszakadt a tamburámról a húr, pedig játszani kellett volna a Quimbyt. A kezembe vettem egy gitárt, és néhány másodperc alatt kialakult. Nem tanultunk sem énekelni, sem zenélni. Mi csak csapatjuk.

hvg.hu: Említette a beszélgetés elején, hogy fárad. Meddig csinálja még ezt? Lesz-e Parno Graszt ön nélkül?

O. J.: Szerintem még a jövő hetet letudom, és kiszállok! (nevet). Remélem, még öt évig tudom csinálni. Ezt egyébként minden egyes koncert után elmondom, mikor hazamegyek, már legalább öt éve. De ha nem azt kapnánk a közönségtől, amit, már rég kiszálltam volna a mókuskerékből. Szerintem a családtagok tovább viszik majd a zenekart. Az egyik fiamon látom, hogy talán pár év múlva annyit fejlődik, hogy oda tudom ereszteni. Kérdés, a többiekben megmarad-e a tűz. Ameddig ennyi élményt meg szeretetet kapok ettől az egésztől, addig én is színpadra fogok állni.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Magyarázza a MÁV, miért maradt ki négy vonata is egyetlen napon

Magyarázza a MÁV, miért maradt ki négy vonata is egyetlen napon

Akasztófára függesztett Dávid-csillagot rajzoltak egy ellenzéki képviselő plakátjára

Akasztófára függesztett Dávid-csillagot rajzoltak egy ellenzéki képviselő plakátjára

Szakadékba zuhant egy ember Salgótarjánban

Szakadékba zuhant egy ember Salgótarjánban

Két baleset is volt az M5-ösön, hatalmas a dugó

Két baleset is volt az M5-ösön, hatalmas a dugó

Nem engedték be az IKEA éttermébe a vakvezető kutyájával érkező vásárlót

Nem engedték be az IKEA éttermébe a vakvezető kutyájával érkező vásárlót

Imelda elintézte: katasztrófa sújtotta területté vált Houston

Imelda elintézte: katasztrófa sújtotta területté vált Houston