Pattanásig feszült Amerika, és majdnem kitört a második polgárháború
A hatvanas évek hajnalán az amerikaiak többsége derűsen tekintett a jövőbe. John F. Kennedy meggyilkolása, a polgárjogi mozgalmak, a vietnami háború viszont olyan feszültséget teremtett, amely kettészakította a nemzetet. A legendás woodstocki fesztivál ötvenedik évfordulóján megnéztük, mi történt abban a forrongó évtizedben, amelynek mintegy szimbolikus lezárása minden idők legfontosabb zenei fesztiválja lett.
Jimi Hendrix hófehér bőrdzsekiben állt a woodstocki színpadon, a dzseki rojtjai lebegtek, ahogy mozgott. Az amerikai himnuszt játszotta lassan pengetve. Aztán mintha bomba csapott volna a himnuszba: Hendrix végigrántotta ujjait a húrokon a becsapódás füttyét imitálva, és vele zúzott a dobos is, mintha tényleg egy bomba robbant volna. A performansz a fesztivál egyik kultikus pillanata lett, hiszen Woodstock egyik fő protest témája a vietnami háború volt.
1969-re mögöttük menetelt egy egész évtized, amely fenekestül felforgatta Amerikát. A történészek szerint akkora volt a feszültség, hogy az ország kis híján belesodródott egy újabb polgárháborúba. A woodstocki fesztivál ötvenedik évfordulóján számba vesszük, mi történt a forrongó hatvanas években, amely valahol tényleg Woodstockban csúcsosodott ki, és a mai napig hat a kultúránkra – nemcsak az amerikaiakéra, a miénkre is.
Pedig milyen jól indult
Az amerikaiak kis túlzással egy új aranykor eljövetelét várták, mikor 1961. január 20-án a karizmatikus John F. Kennedy lett az Egyesült Államok 35. elnöke – az első, aki már a 20. században született. Az volt a legkevesebb, hogy nagyszerű megoldásokat találjon majd a nagy problémákra.
Ám az évtized hajnalán ott gyülekeztek a későbbi konfliktusok árnyai is: a hidegháború, hozzá kapcsolódva a vietnami háború, a társadalmi egyenlőtlenségek. Amikor Kennedyt 1963-ban meggyilkolták, sokak reményei is vele vesztek. Különösen így voltak ezzel a kisebbségi csoportok képviselői, illetve a fiatalok, ez a kiábrándultság pedig utat talált magának. Ehhez mindenekelőtt a saját szüleikkel kellett szembefordulniuk.
Az 1950-es évek közepére az amerikaiak kezdték kiheverni a második világháborús sebeket, a hatvanas évek fiataljai így viszonylagos jólétben és biztonságban nőttek fel. A szüleik átadták nekik a klasszikus középosztálybeli értékeket, például hogy higgyenek Istenben, dolgozzanak keményen, és szolgálják a hazájukat. Csakhogy sokan kezdték el úgy érezni, hogy a szülők értékrendje alkalmatlan a társadalmi problémák kezelésére, és nem maradt más választásuk, mint hogy megkérdőjelezzék azt. Például úgy, hogy elégették a vietnami behívóikat, hosszú hajat növesztettek, és kivonultak a társadalomból. De szintén a szembefordulás egyik megnyilvánulása volt, hogy egyre hevesebben követelték nők és férfiak, feketék és fehérek egyenlőségét.
Mindeközben a rock and roll, a blues és a folk románcából új zenei irányzat született, amely bekúszott a változások szövetei közé: a dalszövegek kiáltványokká válhattak.
Nem lenne zene szavak nélkül
– mondta Bob Dylan, aki 1962-ben még azelőtt megírta a hatvanas évek ellenkultúrájának talán legfontosabb számát, hogy a vietnami háború igazán fajsúlyos társadalmi üggyé vált volna.
Zöld pokol a világ túloldalán
A meggyilkolt Kennedyt alelnöke, Lyndon B. Johnson követte az ország élén. Álma “a nagyszerű társadalom” volt, amelyben nincs helye a szegénységnek és a faji alapú igazságtalanságnak. A szegénység ellen vívott küzdelem viszont túl drágának bizonyult, főleg, hogy közben a háború lépett az előtérbe. Egyszerűen nem volt pénz mindkettőre. Így aztán Johnsonra, mint az egyik legnépszerűtlenebb elnökre emlékeznek. És igen, ezért főképpen a vietnami háborút lehet okolni.
A délkelet-ázsiai konfliktus az ötvenes évekből gyűrűzött át a hatvanasba, Johnson idején pörgették fel a sorozásokat. 1965-ben már megduplázódott a hadkötelesek behívása, bár a Vietnamba vitt amerikai katonák kétharmada önkéntes volt. Vietnamban az évek során összesen több mint 2,5 millió amerikai katona szolgált, közülük 58 ezren haltak meg ott.
Az elesett katonák több mint a fele 21 év alatti volt.
A hazatérők közül 153 ezren szenvedtek valamilyen sérülést, 24 ezren teljesen le is bénultak, sokan pszichológiai traumákkal küzdöttek, mintegy 9 ezren öngyilkosok lettek, többségük a szolgálatuk utáni években.
A háború kettészakította az országot, részben generációsan is: rengetegen támogatták a vietnami bevetéseket, főleg az idősebbek. Az otthon maradó fiatalok viszont egyre több háborúellenes tüntetést szerveztek, voltak, akik Kanadába szöktek a sorozás elől, vagy tiltakozásul elégették a behívóikat.
“Van egy álmom”
Míg a dzsungel mélyén zajlott a háború, az amerikai társadalmat elemien átgyúró folyamatok bölcsője a több fronton kirobbanó polgárjogi küzdelem volt: a feketéké, nőké, kisebbségeké. És a küzdőknek kemény érveik voltak.
Mint például annak a négy fekete egyetemistának, aki a szegregáció ellen tiltakozott 1960-ban az észak-karolinai Greensboróban. Miután a Woolworth áruházban vásároltak, a fehéreknek fenntartott áruházi étteremben már nem szolgálták ki őket. Csakhogy, ha a boltban jó volt a pénzük, az étteremben miért nem? Másnap 20, harmadnap 60 tüntető ült melléjük sztrájkolni, majd más amerikai városokban is ezrek csatlakoztak hozzájuk.
A következő években egyre több lett a tüntetés, a mozgalmakból pedig olyan meghatározó alakok emelkedtek ki, mint a békés átalakulást sürgető Martin Luther King. Az 1963. augusztus 28-án elhangzó Van egy álmom-beszédét még ma is nagy átéléssel idézik.
Eközben Betty Friedan A női misztikum (The Feminine Mystique) című 1963-as könyve tarolt a fiatal nők körében. Friedan arról írt, hogy az otthon kicsinosítása, a gyerekek nevelése, a főzés nem elégíti ki a nők mélyebb vágyát a szellemi fejlődés, a műveltség megszerzésére. A könyvet máig úgy tartják számon, mint ami elindította a feminizmus második hullámát az Egyesült Államokban.
Végül pedig a társadalom páriáiként számontartott és kriminalizált LMBTQ közösségben is elpattant valami: az 1969-es Stonewall Inn zavargásokban született meg a melegjogi mozgalom, és többek között a Pride formájában még mindig velünk van.
1964-ben megszülettek ugyan a polgárjogi törvények, amelyeknek háttérbe kellett volna szorítaniuk a diszkriminációt, de nem szüntették meg sem a szegénységet és a rasszizmust, így egyre többen választottak a militárisabb, szeparatistább irányt. Színre lépett Malcolm X, és jöttek a Fekete Párducok, akik afféle ellenkarhatalomként nem riadtak vissza a tűzharctól sem, ha a rendőrökkel kellett szembeszállni.
A fekete polgárjogi mozgalmakkal párhuzamosan a hatvanas évek közepére más civil csoportok is türelmetlenebbé váltak. Diákaktivisták egyetemeket, parkokat és más nyilvános helyszíneket foglaltak el, háborúellenes tüntetéseket szerveztek. Voltak, akik még tovább mentek, és bombákat raktak össze, kampuszokat gyújtottak fel, vagy azzal fenyegetőztek, hogy LSD-t juttatnak a városi vízhálózatokba.
“Ha San Franciscóban jársz, mindig legyen virág a hajadban”
Az erőszakos radikalizálódással párhuzamosan a béke és szeretet jegyében több százezer fiatal fordított hátat az aktuális társadalmi berendezkedésnek. Az ellenkultúra gyermekei keleti tanokat kezdtek tanulmányozni, kommunákat alapítottak, virágokkal díszítették magukat.
A szolid kertvárosi öltözködéssel szemben mezítláb és tarka ruhákban jártak, megidézve az LSD-tripekből ismerős színkavalkádot. A pszichedelikus drog prófétája, Timothy Leary pszichológusként folytatott vizsgálatokat az akkor még legális LSD-vel, és mivel az önálló gondolkodás mellett a tekintély megkérdőjelezését hangsúlyozta, Richard Nixon Amerika legveszélyesebb emberének kiáltotta ki. Nevezzük ezt hatékony érdekérvenyesítésnek.
A mozgalom pedig egyre nőtt, és egyre inkább szem előtt volt. 1967-ben San Franciscóban mintegy százezer hippi vert tanyát, akik részben Allen Ginsberg hívására érkeztek: ez volt
a szerelem nyara.
A hippik befészkelték magukat más nagyvárosokba az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában is, de a fővárosuk San Francisco Haight-Ashbury kerülete volt, amelyet Hunter S. Thompson egy szójátékkal a hasisra utalva Hashburynek nevezett el a New York Times hasábjain. A több tízezer fős Monterey Fesztivál a woodstocki előképe lett, itt mutatkozott be először ekkora amerikai közönség előtt például Janis Joplin, a Who és Jimi Hendrix.
Az ártatlanság elvesztése
A hatvanas évek optimizmusának maradéka 1968-ban keseredett meg. A brutális észak-vietnami Tết-offenzíva rengeteg amerikait győzött meg arról, hogy a háborút nem lehet megnyerni. Johnson elnök tévéadásban jelentette be, hogy befejezi újraválasztási kampányát. Robert F. Kennedyt és Martin Luther Kinget meggyilkolták, utóbbi miatt országszerte zavargások törtek ki.
Az erőszakot amúgy is egyre kevésbé lehetett visszatartani.
A hippikultúra 1969. augusztus 9. éjszakáján veszítette el ártatlanságát, mikor Charles Manson hippi követői meggyilkolták Sharon Tate színésznőt és barátait.
Amikor 1969 augusztusában váratlanul mintegy 400 ezer ember gyűlt össze Woodstockban, még egyszer fellobbant valami nagyszerű a hatvanas évek alkonyán. A fesztivál úgy vonult be a kultúrtörténetbe, mint amelyben ott sűrűsödik a fiatalok lázadása a hagyományos érték ellen és a hitük a személyes szabadságban és a szeretet erejében.
Az évtized végére viszont a józan konszenzus esélye és a nagyszerű társadalom illúziója szertefoszlott, a hetvenes évekre a fokozatos kiábrándulás jutott. Az ártatlanság és a remény korszaka egyre inkább a harag és az erőszak korszakának tűnt. Az amerikai hatvanas évek megítélése így rendkívül ellentmondásos és polarizált: megerősített, de szélsőségekbe is taszított egy nemzetet, elszabadította a haragot, de el is kezdte felszabadítani a társadalom elnyomott csoportjait. Ez az örökség máig velünk él, a politikában, a kultúrában és úgy általában a kollektív emlékeinkben.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
