Nem mondom, hogy könnyű beletörődni, de jobb, mintha elvették volna a fiamat
Megosztó téma a fogyatékossággal élők gyermekvállalása. Egy csömöri rehabilitációs központ nemcsak elfogadta, de magához is ölelte azt a szemléletet, hogy a náluk élők a lehető legteljesebb életet éljék - náluk a párok összeköltözhetnek, és ha szeretnének, dönthetnek úgy, hogy babát vállalnak.
Hivatalosan Ági néni, akit én anyukámnak tekintek, az anyukája a fiamnak. Rendkívüli helyzetben vagyunk, igen, de már megszoktuk
– mutat rá Pécs Mónika arra az egyszerű igazságra, hogy az otthon nem mindig az, ahová látszólag – vagy akár biológiailag – tartozunk.
Csömörön vagyunk, az Egyenlő Esélyekért Alapítvány rehabilitációs központjában. Az országban ez az egyetlen otthon, ahol támogatják, hogy a fogyatékossággal élők is gyereket vállalhassanak. Ez a fajta működési struktúra annyi figyelmet igényel, hogy más intézmények nincsenek rá felkészülve, itt azonban mindenkinek személyre szabott segítséget nyújtanak, és abból is épp annyit, amennyire a bent élőknek szükségük van. Nem akarják elvenni tőlük a szülői szerepet, sokkal inkább támogatni őket benne. Az indulásuk óta huszonhét egészséges baba született, köztük a hétéves Levente, Mónika fia is.
Mónika bonyolult családból jött, négyéves korában került be egy budapesti nevelőintézetbe. Ott ismerte meg Levente édesapját, Líviuszt. Fiatalon, huszonegy éves korában esett teherbe, ám mivel tanulásban akadályozott, tehát enyhén értelmi fogyatékos, és nincs szülői felügyeleti joga, az intézetben nem maradhatott volna a babával, másik lehetőséget kellett keresnie.
„Megijedtem, hiszen mindig is attól féltem, hogy teherbe esek. Levikét nem terveztük. Közölték velünk, hogy mivel gondnokság alatt állok, semmiképp nem tarthatom meg. Megszülhetem, de a kórházban el fogják venni. Bevonultam a szobámba, átgondoltam, elsírtam magam. Amikor kimentem, mondtam, hogy úgy döntöttem, meg akarom tartani a gyerekemet, és semmiképpen nem fogom elvetetni. Azzal érveltek, hogy hiába maradna nálam, nem tudnám felnevelni” – idézi fel Mónika a történteket.
| Visszatér a Spektrum saját gyártású sorozata, a Tabukról tabuk nélkül. A második évad olyan kérdéseket boncolgat, mint a bűn és a vezeklés, a fogyatékosság, a mentális betegségek, a meddőség, a zaklatás és az öngyilkosság. A sorozathoz kapcsolódó korábbi cikkeinket ide kattintva olvashatja el. |
Először olyan anyaotthont kerestek, ahol együtt lehettek volna. A családsegítő egyszer behívta Mónikát, azt mondta, van egy jó híre. Elújságolta, hogy sok jelentkező van a kerületben, akik szívesen örökbe fogadnák Leventét, és valamikor bejönnének egy személyes találkozóra. Mónika elsápadt, hiszen nem egészen erre a jó hírre gondolt. „Mondtam, hogy nincs olyan lehetőség, hogy kilenc hónapig hordom a hasamban, majd felkínálom a gyerekemet valaki másnak.”
Mónika a nevelőintézetben élő társaitól hallott először a csömöri alapítványról, így arra kérte a családsegítőt, hogy egyeztessen ide egy időpontot. Itt nyitottak voltak rá, hogy a család egyben maradhasson: azzal a feltétellel, ha a kisfiúnak lesz egy törvényes gyámja, aki majd velük él az intézményben. Mónika és Líviusz örültek, hogy nem veszítik el a gyermeküket. Néhány nappal azután, hogy Levente komplikációk nélkül világra jött, a gyám már ment is értük a kórházba.
Menni fog ez, csak hallgass az ösztöneidre
„Semmilyen családi mintám nem volt” – mondja Mónika. - Anyukám kőkemény alkoholista volt, nem hiába voltam intézetben, a nagymamám pedig már akkor hetvenéves volt, amikor megszülettem. Ő azért igyekezett hazavinni az ünnepekre, hétvégékre, de nem volt arról semmilyen tapasztalatom, hogy normális körülmények között hogyan gondoskodnak egy gyerekről.”
Arra, hogyan kell egy kisbabát megfogni, fürdetni, pelenkázni és etetni, Levente első gyámja tanította meg Mónikát, ám öt évvel ezelőtt elváltak útjaik, a helyére pedig Kispálné Rábely Ágnes érkezett. Ő viszont nagyon komolyan gondolkodott azon, hogy elvállalja-e ezt a felelősséget: „Nem nagyon volt alternatíva, hiszen, ha nem veszem át a családot, Levit elvitték volna. Felhívtam az akkor huszonöt éves lányomat, aki azt mondta: anya, nyugodj meg. Ez menni fog. Csak hallgass az ösztöneidre.”
Ágnes a párjával, valamint Mónikával és Leventével együtt élt az alapítvány egyik házában, ám mivel a kisfiú szülei azóta szakítottak, az édesapa külön költözött – nem ment messzire, a szemközti szobában kapott helyet. A barátság azonban megmaradt, közösen, békében nevelik Leventét és bármikor számíthatnak egymásra. „Koromból fakadóan – mondja Ágnes – Mónikát és Líviuszt gyerekeimnek, Levit pedig tulajdonképpen az unokámnak tekinthetném. A nagymamaság számomra kényeztetést, babusgatást jelent, ám ezt a klasszikus formában nem élhetem meg, hiszen a gyámságnak szigorú szabályai vannak. Ez nemcsak a munkám, hanem a magánéletem is.”
Az elején persze voltak viták, problémák, de Ágnes soha nem hagyta a veszekedést. Szerinte ahhoz, hogy valaki túlélje a sokszor mostoha intézeti körülményeket, olyan viselkedést, olyan szokásokat vesz fel, amelyeket csak nagyon nehezen lehet felülírni. Mónikának és Líviusznak soha nem volt családi háttere, az intézetben pedig rengeteg dolog történt velük, amire még gondolni sem szeretnek: a sebek csak nehezen gyógyulnak be. „Amikor idejöttem - mondja Ágnes –, ez nagyon érződött rajtuk. Volt, hogy haragudtam, igen. De ilyenkor leültem, és átgondoltam, mi miért történt: úgy alakult az életük, hogy mindig muszáj volt védekezniük, úgy, ahogy tudtak: hazugsággal, csalással, lopással. Nem haragudhatok rájuk, mert így hozta a helyzet.”
Az anyja szava szent
Ágnesnek gyámként tulajdonképpen csak egy lehetősége volt: hogy az általános családi mintákon keresztül megmutassa, mit jelent biztonságosan kapcsolódni. Első körben például megszüntette azt a szokást, hogy Móniék a közös étkezőben esznek az intézmény többi lakójával: nem tartotta jó ötletnek, hogy úgy egyenek, ahogy korábban az intézetben, így az ételt azóta is felhordják, azt együtt, a közös asztalnál eszik meg.
Leventét bölcsődébe íratta, mert bár sosem volt bölcsődepárti, a szocializáció egy fontos lépcsőfokának ítélte meg. Bevezette a közös programokat és a születésnapi ünnepeket, miközben szentül hitt abban, hogy ha Mónikáék látják, hogyan működik egy hétköznapi pár, hogyan intézik a mindennapjaikat, vagy hogyan oldják meg a konfliktusokat, akkor egy idő után ők is ezt fogják megszokni – beletanulnak. Mónika korábbi zárkózottságának gyakorlatilag nyoma sincs: gyönyörűen beszél, és nagyon nyitott minden kérdésre.
Szülői felügyeleti jog hiányában azonban soha nem vigyázhat egyedül a gyerekére. „Nem mondom, hogy könnyű beletörődni, vagy hogy jó érzés, de tisztában vagyok a helyzettel, és még mindig sokkal jobb így, mintha elvették volna a kisfiamat” – mondja. A soha ebben az esetben nem csak erős túlzás: az iskolából sem hozhatja el Leventét, Ágnes hozza-viszi, tulajdonképpen mindent ő intéz. Mindig igyekszik viszont bevonni Mónikát.
„Nem akarom megkerülni Mónit: Levi nagy csibész, de éreznie kell, hogy az anyja szava az szent. Móninak pedig anyaként muszáj érvényesíteni az akaratát. Ő az édesanyja, attól függetlenül, hogy milyen is a jogi státuszunk. Ezt semmi szín alatt nem akarom elvenni tőlük” – mondja, azonban hozzáteszi: a felügyeletet illetően nem engedékeny. „Minden felelősség az enyém, és nincs botlási lehetőség. Ha egy klasszikus családban elesik egy gyerek, és egy kisebb sérülés lesz belőle, az egy dolog, de nálunk nincs hibalehetőség, hiszen azonnal vinnék Levit.”
Húzóerő
Mónika 12 osztályt végzett el, szakmája azonban nincs. Először varrónőként dolgozott, ahol a gyakorlati része jól ment, de az elmélet - a méregetés, a számolgatás – már nehezebben. Később a szövödében próbálta ki magát, utána pedig megérkezett Levente. „Matekból vagyok a leggyengébb, mindig örültem, ha megvolt a kettes. Jó fiatal anyukának lenni, de nem vagyok rá büszke, hogy nincs szakmám, jó lett volna, ha tudok még tanulni és fejleszteni magam. De a fiam többet ért nekem.”
Leventének ezzel szemben a matek a kedvenc tantárgya. Az állami óvoda után most állami iskolába jár, amit idén ősszel kezdett, de nagyon szereti, rendkívüli tájékozódási képességét pedig buszvezetőként akarja kamatoztatni a későbbiekben. „Azt szeretem a legjobban a buszban, hogy csuklik!” – magyarázza nagy elánnal. A család a legtöbb hétvégén Budapesten sétál, nagyon szeretik a belvárosi részt is, Levente pedig gyakorlatilag kívülről tudja a menetrendeket.
Mónika egy ideje az intézményen kívül lakik – édesanyja után örökölt egy lakást, így most kipróbálja, meg tud-e állni a lábán egyedül. Nem volt azonban éles a váltás, hiszen most is az intézményben dolgozik. Délután végez, megvárja, amíg Levente – aki az intézményben maradt Ágnessel – hazaér az iskolából, beszélgetnek, mesét néznek, szinte csak aludni jár haza.
Mónika betanított munkát végez, és nagyon szereti. „Húzóerő, nagyon jól dolgozik – ezt már Ágnes teszi hozzá – fantasztikus dolog, hogy a munka strukturálja a napjukat és értelmet ad a fogyatékossággal élőknek is. Nekik is kell, hogy önbecsülésük legyen, hát miért ne lenne? Az itteni munka perspektívát jelent a számukra, és pénzt is keresnek vele.”
Bár az otthonban nem mindenhol így oldották meg a családok helyzetét, Ágnes szerint
az ő rendszerük azért jó, mert nem rácsot ad, hanem korlátot: nem azért van, hogy elszigetelje és fegyelmezze a gyereket, hanem hogy kapaszkodni tudjanak bele.
„Még mi is nehezen igazodunk el néha az élet dolgaiban, nehezen nézünk szembe egy kihívással. Hát akkor két olyan gyerek, akiknek soha nem volt megtartó közege? Ma már Móni és Líviusz is tudják, hogy a korlátaim értük vannak. Mindig elmondtam: ne azért hívjatok fel, mert baj lesz, ha nem teszitek meg, hanem mert így működik egy család: hogy mindig tudunk egymásról. Nem kutakodni akartam utánuk, csak tudni, hogy biztonságban vannak, vagy baj esetén tudni, hogy hol keressem őket.”
Mónika a mai napig minden este felhívja Ágnest, amikor hazaér. A telefonjába úgy van beírva: anyu.
Óráról órára
Az otthonban nagyon figyelnek arra, hogy senki ne véleményezze a másik állapotát, de Mónikáéknak eddig is alaposan kijárt a megjegyzésekből. „Annak idején, amikor 14-15 évesek voltunk, folyton azzal jöttek, hogy na mi van, te fogyatékos, kisegítőbe jársz? Én ugrok erre. Ha ma valaki ezzel bánt, vissza szoktam kérdezni, hogy tudja egyáltalán, milyen szavakkal dobálózik? Mert szívesen elmagyarázom – de amíg ő nem tökéletes, addig nem bánthat engem. Annyira egyértelmű. Ha látom valakin, hogy testileg, lelkileg vagy szellemileg beteg, akkor nem bántom. Ennyi.” A külső munkahelyen dolgozó gyereke apja viszont az álláskeresések során megtapasztalta, hogy ha elmondja, honnan jött, és mi baja van, akkor azonnal megbélyegzik. Ha tud, hallgat az állapotáról.
Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer Mónika a fiával együtt éljen: Levente most hétéves, ám a tanulásban csak nehezen tud neki segíteni. Márpedig azt szeretné, hogy a fia minél többre vigye. Mivel soha nem voltak még kettesben, egyelőre nem tudni, hogyan birkóznának meg a helyzettel. Ágnes szerint, ha egyszer mind odaérnek, óráról órára kell kinyújtani az együtt töltött időt, de ha Levente eléri a megfelelő kort, nem lesz ellene ennek a folyamatnak. „Ha úgy alakulna, mi már akkor is örökre megmaradnánk az életükben” – teszi hozzá.
A témáról többet a Tabukról tabuk nélkül című sorozatból tudhat meg. A fogyatékosságokról szóló epizód november 1-jén 22:00 órakor kezdődik, a műsor egy részletét ide kattintva tekintheti meg:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
