szerző:
Vándor Éva
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Talán meglepő, de Edward Snowden döntésében, hogy leleplezze az amerikai kormányzat tömeges adatgyűjtését, szerepet játszott az is, hogy az Egyesült Államok, sőt talán a világ történelmében is az övé volt az utolsó nem digitalizált nemzedék, amelynek a gyerekkora nincs fent a felhőben, hanem jobbára analóg formában maradt meg. A Rendszerhiba című önéletrajzában azonban nemcsak az analóg emlékeket siratja el, hanem az internetet is, amellyel felnőtt és amely felnevelte. Snowdennél ugyanis talán senki sem tudja jobban, hogy amit ma megosztunk, az már nem a miénk.

Edward Snowdenről sokan még mindig nem tudják eldönteni, hogy hős vagy áruló. Akik meggyőződéssel állítják egyiket vagy a másikat, azokat aligha fogja megingatni ebben a tudatukban a világ leghíresebb közérdekű bejelentőjének (hogy a whistleblower kevésbé költői magyar megfelelőjével éljünk) az önéletrajza. A Rendszerhiba (Permanent Record) azonban kibontja azt a pillanatot – a kiszivárogtatásról megszülető döntést – amely akkor és azóta is meghatározza Edward Snowden életét. És mint legkésőbb a könyv végére az olvasónak is kiderül: a mi életünket is.

Snowden önéletrajzából és önéletrajzába sokan sok mindent ki- és beleolvasnak majd. (Az amerikai kormányzat például azt, hogy Snowden az eddigi bűneit tetézve a Rendszerhiba megírásával megsértette az általa aláírt titoktartási nyilatkozatot, ezért keresetet adtak be, miszerint igényt tartanak a könyvből származó összes bevételre.)

©

És valóban lebilincselő, ahogyan a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egykori munkatársa, pontosabban alvállalkozója közérthetően összerakja számunkra, hogyan épült fel a rendszer, amelyet 2013-ban titkos dokumentumok kiszivárogtatásával leleplezni akart, és hogy ehhez milyen IT-bűvészkedésekre, stratégiára és menekülési útvonalakra volt szükség. Mint ahogyan a kiszivárogtatás konkrét szakaszai is filmbe illő izgalmakat biztosítanak, aligha lehet szenvtelenül végigolvasni például a jelenetet, amikor a nagy terv végrehajtása után lekapcsolják a moszkvai repülőtéren.

A könyv egyik legnagyobb erőssége viszont az, ahogyan Snowden a saját életén keresztül szűri át számunkra azt a korszakváltást, amelyet az internet megjelenése hozott, és ahogy belerángat minket az elveszett ártatlanság nosztalgiájába, ahogy a betárcsázós internet hőskorából előhívja az emlékeket, és ettől az erősen önéletrajzi ihletésű, mégis egy generáció számára ismerős és otthonos érzésvilágból sokkal jobban megértjük őt, és a tetteinek, gondolatainak a mozgatórugóit. Kapunk ugyanis valamiféle filozófiai, történelmi, kulturális és társadalmi, és mindenekelőtt emberi hátteret a döntéshez, hogy Edward Snowden, az NSA alvállalkozója miért borította a bilit, és ítélte ezzel száműzetésre saját magát.

©

Ha ennek a háttérnek a lényegét össze akarnánk foglalni, akkor ez lenne a kulcsmondat (amelyre mellesleg több mint háromszáz oldalt kell várni):

A törlés csak egy kamu, egy képzelt dolog, egy közkeletű fikció, egy nem egészen kegyes hazugság, amivel az informatikai ipar traktál benneteket, hogy megnyugodjatok, és jól érezzétek magatokat.

Az emlékeink, a múltunk, a hibáink, az örömeink, a kapcsolataink nem azért élnek velünk, és élni fognak azok után is, hogy mi már nem leszünk, mert meg akarjuk őrizni őket, hanem azért, mert nem tudjuk kitörölni őket – innen a könyv angol címe: az életünk örökre rögzítve van. Edward Snowdent pedig azért ismertük meg, mert ezt felismerte.

©

Edward Snowden 1983-ban született, az ő életébe még pont belefért néhány internet nélküli év, amikor, ahogy írja, a felejthetetlen élmény még nem egy fenyegetően betű szerint értendő technológiai leírás volt.

Az én nemzedékem volt az utolsó Amerika, sőt talán a világ történelmében is, amelyre ez igaz – az utolsó nem digitalizált nemzedék, amelynek a gyerekkora nincs fent a felhőben, hanem jobbára analóg formában került rögzítésre, például kézzel írott naplók, polaroid felvételek és VHS-kazetták révén.

Az övé az utolsó nemzedék, amely az iskolai feladatokat még papíron oldotta meg ceruzával és radírral, a növekedése fázisait pedig nem okosotthon-technológiák követték nyomon, hanem késsel ejtett rovátkák az ajtófélfán.

Snowden nosztalgiája azonban nem áll meg az internet előtti kornál, számára ugyanis a számítógépek és a világháló megjelenése a személyiségfejlődének komoly és meghatározó állomása volt – nem abban az értelemben, ahogy a mai gyerekek az okoseszközöket magától értetődőnek veszik. Saját magának, a világnak és a technológiának a felfedezése egybeolvadt a kamasz Edward Snowden életében.

©

Gyerekkorának a legdöbbenetesebb felfedezése volt, hogy az apja képes irányítani azt, ami a tévében történik – ez volt a nagy találkozás a Commodore-64-gyel. A Snowden család első saját asztali számítógépe egy Compaq Presario 425-ös volt, akkori listaáron 1399 dollárba került. A hardver beszerzése mellett a kis Edward fejében kibomlott a szoftver filozófiája is. Lenyűgözte, hogy volt egy teljesen logikus kapcsolat az input és az output között: „Ha az inputom hibás, az outputom is az”.

Hogy egy tökéletesen megírt parancssor tökéletesen ugyanazokat a műveleteket hajtja végre újra meg újra, a generációm egyetlen szilárd, oltalmazó igazságának tűnt számomra.

A számítógép Edward Snowden állandó társa lett – „második testvérem és az első szerelmem” –, az életre szóló leckéket pedig nem az iskolától, hanem a Nintendótól kapta. „A Zelda legendájából megtanultam, hogy a világ azért létezik, hogy felfedezzük, a Mega Manből megtanultam, hogy gaz ellenségeimtől sokat lehet tanulni, a Kacsavadászatból pedig, nos a Kacsavadászat azt tanította meg, hogy még ha nevet is valaki a kudarcainkon, ez nem ok arra, hogy pofán lőjük az illetőt”.

Edward Snowdenre már technologizált pubertáskor várt, amelyben egyszerre fedezhette fel a virtuális világot és saját magát. És ebbe robbant bele az internet. „Az internet-hozzáférés és a web megjelenése az én generációm Big Bangje, vagy prekambriumi robbanása volt. Visszafordíthatatlanul megváltoztatta az életemet” – írja. Ebben a nagyon rövidre zárt hőskorban „online lenni egy másik életet jelentett, amely legtöbbünk számára a Valós Élettől elkülönült. A virtuális és a tényleges még nem keveredett, és minden egyéni felhasználó saját döntésén múlt, hol végződjék az egyik és hol kezdődjék a másik”. Valahol az egész könyvet átjárja ez a nosztalgia a 90-es évek internetének a hőskora iránt, „amikor mindenki maszkot viselt, mégis az anonimitásnak a kultúrájából több igazság fakadt, mint hamisság”.

Mindmáig azt gondolom, hogy az 1990-es évek internetje volt a legkellemesebb és legsikeresebb anarchia, amivel valaha is találkoztam.

– nyomatékosítja Snowden, és szerencsésnek mondja magát, hogy ez az időszak, amikor az internet nagyrészt összhangban volt az „a néptől, a nép által, a népért” szlogennel majdnem pontosan egybeesett a kamaszkorával.

©

Snowden ennek a tudásnak a birtokában jelenti ki, hogy a 90-es évek ártatlan kitárulkozásához képest napjaink internete felismerhetetlen, hogy aztán felvázolja azt is, hogy milyen csapdába kerültünk, miközben applikációról applikációra ugrálunk, és vakon bízunk abban, hogy sosem tévedhetünk el, hiszen nálunk van a telefonunk. Közben ugyanis mi lettünk a termék: „a figyelmünk, a tevékenységeink, a tartózkodási helyünk, a vágyaink, minden, amit tudatosan vagy tudattalanul elárultunk magunkról, megfigyelés és áruba bocsátás tárgyát képezte”. Amit megosztunk, abból már semmi sem a miénk. Az ezredfordulóra az online világ egyre centralizáltabb és konszolidáltabb lett, mivel a kormányok és a cégek egyre nagyobb erőfeszítéssel igyekeztek beavatkozni valamibe, ami, ahogy Snowden fogalmaz, alapvetően mindig is egyenrangúak kapcsolata volt.

Hogy mekkora szakadék választja el a világot, ahol szimbiózisban élünk a mindentudó okostelefonunkkal az analóg titkok világától? A már-már hátborzongatóan személyre szabott hirdetések, ajánlatok, hírek és filmek korában nemhogy retrónak, de egyenesen történelminek hat Edward Snowdennek az a gyerekkori emléke, amikor a postaládájukban – mármint nem virtuálisban, hanem igaziban – talált egy, a nővérének címzett levelet, és bár ki akarta nyitni, az anyja nem engedte, és elmagyarázta neki, hogy ez nagyon nem szép dolog. Ehhez képest ma nyitott borítékok vagyunk, aki igazán akarja, nemcsak beleolvashat az életünkbe, hanem az egészet el is olvashatja.

©

Edward Snowden a magánéletnek ezt a brutálisan gyors és kiterjedt erózióját próbálja meg elmagyarázni, és olvasás közben vele együtt ismerjük fel, mennyire meztelenek lettünk, és ez a meztelenség mennyire kifizetődő: „Az adatok, amelyeket pusztán az élet zajlása generál – vagy pusztán az, hogy engedjük magunkat megfigyelni, miközben élünk –, magánvállalkozásokat gyarapítanak, és hasonló mértékben szegényítik el a privát létezésünket. Ha a kormányzati adatgyűjtésnek az volt a hatása, hogy tárgyakká tette az amerikai polgárokat, akik ki vannak szolgáltatva az államhatalomnak, akkor a vállalati adatgyűjtés termékké teszi az amerikai fogyasztót, amelyet vállalatok vállalatoknak adnak el, adatbrókereknek és hirdetőknek”.

És persze tisztában van azzal is, hogy az emberek többsége vagy nem foglalkozik a vállalati és kormányzati adatgyűjtéssel, vagy egyenesen tárt karokkal engedi be az ezt lehetővé tévő eszközöket és alkalmazásokat a háztartásába, a hálószobájába, az életébe. Minthogy ma már a felhőink, a számítógépeink és az okostelefonjaink lettek az otthonaink, és ezek éppoly személyes és intim közegünknek számítanak, mint a tulajdonképpeni házunk, ezért aztán felteszi a kérdést, amely egyből közel hozza a problémát mindenkihez:

Azt hagynátok inkább, hogy a munkatársaitok egyedül időzzenek egy órát az otthonotokban, vagy azt, hogy akár csak tíz percet töltsenek a lezáratlan telefonotok közelében?

Ugye, így már sokkal jobban érthető?

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Újra fellángolt az erőszak Hongkongban

Újra fellángolt az erőszak Hongkongban

Megvan az X-Faktor 2019 győztese

Megvan az X-Faktor 2019 győztese

A Red Hot Chili Peppers gitárost cserél

A Red Hot Chili Peppers gitárost cserél

Ennyi stílus rá sem fér egy albumra – 40 éve jelent meg a London Calling

Ennyi stílus rá sem fér egy albumra – 40 éve jelent meg a London Calling

Touch ID és/vagy Face ID? Mi lesz velük az iPhone 12-ben?

Touch ID és/vagy Face ID? Mi lesz velük az iPhone 12-ben?

Élesítették a funkciót, amellyel elkerülhetők a nagy iPhone-os telefonszámlák

Élesítették a funkciót, amellyel elkerülhetők a nagy iPhone-os telefonszámlák