„Ne vegyétek le a cipőtöket, még javában tart az építkezés” – ezzel fogadnak minket a Helsinki legújabb városnegyedében található épület negyedik emeletén. A cipő mégis lekerül, a Monika nevű civil szervezet (egész pontosan Monika – Multikulturális Női Egyesület) főhadiszállásán ugyanis mindenhol gyerekek szaladgálnak: az egyik szobában a földön kúsznak, máshol babakocsikban alszanak, esetleg fel-alá sétáltatják őket a gyerekfelügyelők.

Egy teremmel arrébb aztán azt is megtudjuk, miért: az ajtók mögött az édesanyák ülnek körbe egy hosszú asztalt.

„Most épp finn nyelvóra van” – mutatja a falra kiakasztott órarendet Marisel Soto Godoy, az integrációs központ vezetője, miközben körbevezet minket a még félkész helyiségekben.

„A másik teremben szokott lenni az informatikai oktatás, fent tartjuk a munkaügyi képzéseket, de vannak még kézimunka tanfolyamok és egyszerű baráti összejövetelek is. Csoda egyébként, hogy most ilyen nyugalom van, a zsúfoltabb napokon 10-15 gyerek is szaladgál a folyosókon” – nevet, miközben a karjába kapja az egyik gyereket.

Monika-Naiset

A családi hangulat ellenére Marisel egy dologra kedvesen, de határozottan megkér minket: senki ne fotózzon. A 21 éve létrehozott civil szervezetnek ugyanis csak egyik profilja a menekült nők beilleszkedésének segítése, nagyon sok bántalmazott nőn is segítenek, őket pedig védeni kell.

Bezárva az otthonaikba

A magyar közéletben Finnország mostanában inkább a jogállamiság miatt vívott csaták miatt került a hírekbe, azt már kevesebben tudják, hogy a hely hosszú évtizedek óta célországa a bevándorlásnak. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet adatai szerint az elmúlt 25 évben az OECD tagállamok közül Finnország volt az egyik, ahol a leggyorsabb ütemben növekedett a bevándorlók száma, legyen szó akár menekültekről, akár külföldi munkavállalókról.

A hivatalos adatok szerint 1990-ben mindössze 26 ezer külföldi élt az öt és félmilliós országban, számuk 2009-re 155 ezer fölé nőtt, és folyamatosan emelkedik. A legtöbben még mindig Oroszországból és Észtországból érkeznek, de az utóbbi években Irak és Szomália is bekerült a statisztikákba. A finnek élen jártak a 2015-ben kezdődött menekültválság idején is, a kvótarendszer keretein belül 750 embert fogadtak be.

Sok más országgal ellentétben, és talán tapasztalataiknak köszönhetően a finnek már évekkel ezelőtt rájöttek, hogy az érkezők integrációját központilag segíteni kell. A Monika civil szervezetként például Helsinki városától, valamint a kulturális és a szociális minisztériumtól kapja a legtöbb támogatást, ez utóbbi a finn szerencsejáték vállalat bevételeit fordítja jótékony célra.

A kezdet azonban itt sem ment zökkenőmentesen, nem utolsósorban azért, mert a finn családtámogatási rendszer éppen az integrációs törekvéseknek mond ellent. Hogy hogyan, azt jól illusztrálja a Marokkóból 2011-ben Helsinkibe érkező Malika példája.

„Nem beszéltem finnül, úgyhogy amíg a fiam kicsi volt, sehova nem mertem menni, gyakorlatilag be voltam zárva a lakásba. Azt sem tudtam, mi van a táblákra írva, hogyan kell villamossal eljutni az egyik helyről a másikra, nem voltak finn barátaim, de nemcsak nekem, hanem a gyerekemnek sem” – mesélte Malika, akit végül egyik szintén marokkói ismerőse győzte meg, hogy menjen el vele egy varrótanfolyamra, ott legalább lesz társasága. Így került a Monika főhadiszállására, és ma már ő is az integrációs központ teljes állású munkatársa.

Monika-Naiset

A fiatal édesanya kisfia két hónapos volt, amikor a Finnországban dolgozó édesapa után költöztek, és mivel az apának már volt munkája, nem volt kérdés, ki marad otthon. (Lehetett volna ez máshogy is, hiszen a finneknél az apának is jár fizetett gyed, de ezt bevándorló hátterű családok ritkábban veszik igénybe.) A finn állam igen bőkezű: az anyukák akár a pici 6 éves koráig otthon maradhatnak, és 17 éves korig egyébként is havi 100 euró (33 ezer forint) jár minden gyermek után. A menekültek és bevándorlók esetében az otthonlétnek azonban katasztrofális hatásai is lehetnek. Az OECD tanulmánya szerint az esetek többségében így a gyerek sem jár óvodába, nem tanul meg finnül, ami miatt az iskolában tanulási nehézségei lesznek, és egy végtelen spirálba kerül, amiből nagyon nehéz kitörni.

Védelem, finn módra

A fiatal nővel együtt a civil szervezet ma 34 alkalmazottnak ad munkát, szinte mindegyikük bevándorlóként érkezett az országba. Rajtuk kívül kilencven önkéntes segít évente több mint ezer ügyfélnek. Adataik szerint tavaly összesen 1119 nő fordult hozzájuk, akikkel húsz különböző nyelven kommunikálnak. A 2009-ben létrehozott integrációs központban a nyelvórák mellett számítógépes ismereteket tanítanak, segítenek az álláskeresésben, vagy kreatív kurzusokat tartanak.

„Az ide érkezők általában egyáltalán nem beszélnek finnül, még egy bevásárlást sem tudnak elintézni, nemhogy hivatali ügyeket. Ha nem segítünk nekik, akkor nemcsak elmagányosodnak, hanem egyáltalán nem tudnak beilleszkedni a társadalomba, ami nemcsak nekik, hanem nekünk is hátrány” – magyarázta a központ vezetője.

Az egyesületnek az integráción kívül még két fő tevékenységi köre van. Az egyik egy krízisközpont, ahol telefonon és interneten keresztül lehet segítséget kérni több nyelven is. A telefonos operátorok arabul, oroszul, angolul, finnül és franciául beszélnek – az utóbbi nyelv a chaten egyelőre nem elérhető, de már dolgoznak rajta. A segélyvonal úgynevezett „alacsony küszöbű” intézmény, név és adatok megadása nélkül is lehet hozzájuk fordulni, máskülönben sok menekült nő félne jelentkezni, így viszont csak tavaly 3536 esetben keresték őket.

Monika-Naiset

A civil szervezet harmadik, egyben legjobban védett intézménye a Mona névre keresztelt menedékhely, amely az egyetlen az országban, amely titkos helyszínen található. Ide a bántalmazás áldozatait helyezik el, őket azután is segítik, ha kikerültek. Egy 2015-ben elfogadott törvénymódosítás azonban rájuk is érvényes: azóta ugyanis minden menedékhelyet teljes egészében az állam finanszíroz, ami nagy terhet vett le a civil szervezetek és egyházak válláról.

Magyarországon talán furcsán hangzik, de a finneknél minden hasonló menedékhely általában nyitott, a címüket az interneten is meg lehet találni, amit azzal magyaráznak, hogy a házastársaknak joguk van látni a gyermeküket. Ez persze nem jelenti azt, hogy a veszélyt jelentő bántalmazókat beengedik, minden lakó esetén külön tervet készít a rendőrség. A Mona azonban más, mint a többi, helyszíne teljesen titkos, bár nem volt könnyű meggyőzni a hatóságokat, hogy ez esetben tegyenek kivételt.

„Sok esetben az embercsempészet áldozatait is itt helyezzük el, és a halálos fenyegetések sem ritkák” – indokolja a szervezet vezetője, hogy miért volt szükség a finnek esetében szokatlan szigorra. Remélik, hogy a jövőben több hasonló helyet is tudnak majd nyitni, Finnország ugyanis nem áll jól a nők elleni erőszak terén: statisztikák szerint tízből négy nő érintett. Igaz, ennek az is az oka, hogy sokkal gyakrabban jelentik az eseteket, mint más uniós tagállamokban, köztük akár Magyarországon.

A jéghegy csúcsa

A Monika munkatársai azon is dolgoznak, hogy a bevándorlók közül is többen merjenek segítséget kérni, éppen ezért fogadják a név nélküli hívásokat is.

„A hozzánk fordulók csak a jéghegy csúcsát jelentik, a mélyben sajnos ennél valószínűleg sokkal több eset van” – mondta Marisel Soto Godoy. Jelenleg a speciális igényű, vagy fogyatékossággal élő nőket nagyon nehezen érik el, és az utcán sincs elég munkatársuk, ami az embercsempészet elleni harcban lenne létfontosságú. A szervezet munkatársai azt is a problémák között említik, hogy a bevándorló hátterű nők gyakran csak olyan területeken találnak munkát, ahol nagyobb eséllyel zsákmányolják ki őket, ilyen például a takarítás, az éttermi munkák és a szolgáltatóipar többi szeglete. Éppen ezért nemcsak a leendő munkavállalóknak, hanem a munkaadóknak is tartanak képzéseket.

Aki viszont akár egyszer is járt az kelet-helsinki épület falai között, az esetek legnagyobb részében ott is ragad, akár önkéntesként, akár alkalmazottként.

„A Monika nekem olyan, mint a második otthonon. Mielőtt idejöttem volna, senkivel nem tudtam kommunikálni, ők mutatták meg, mire kell odafigyelni, hogyan kell az emberekkel beszélni, ma pedig már nővérként dolgozom egy kórházban” – mesélte a 36 éves Zainab, aki Gambiából érkezett, szintén a férjét követve.

Az édesanya azt persze nem állítja, hogy Finnországban mindig könnyű bevándorlóként beilleszkedni, de a civil szervezet segítsége nélkül szinte semmi esélye nem lett volna az önálló életre. A bőrszín és a külföldi hangzású név a finn állásinterjúkon sem előny, és a lakásokat is sokkal nehezebben adják ki, ha valaki nem az országban született.

Zainabnak azonban erre is megvan a válasza.

„A szomszédok egyszer kerek-perec a szemembe mondták, hogy nem kedvelnek, de erre én csak annyit válaszoltam: én viszont kedvellek titeket. Mindig nekünk kell megtenni az első lépést, és akkor később ők is nyitni fognak felénk.”