hvg.hu: Az első magyar segély-telefonszolgálatot Debrecenben indították 1970-ben: hogy jött létre a budapesti?

Buza Domonkos: Nem akkoriban volt a csúcsa az öngyilkossági rátának, de folyamatosan nőtt az arány. Nem zajlott nyílt párbeszéd az öngyilkosságról, és úgy éreztük, tenni kell valamit. Szabó Pált, aki annak idején Debrecenben elkezdte a szolgálatot, értetlenül fogadták, lényegében karanténba zárta a szakma. Botrány volt maga a gondolat is, hogy egyáltalán felmerült, laikusok foglalkozzanak egy olyan kérdéssel, amivel néha még a pszichiáterek sem bírnak. A budapesti szolgálat megalapításának gondolata a Lipót – azaz a korábbi Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – kápolnájából indult: Kun Miklós főorvos Nyugat-Európából hazatérve összehívott körülbelül nyolcvan-száz embert, főként szakmabelieket. Elmondta, hogy a világ különböző pontjain működnek már hasonló szolgálatok, és szorgalmazta, hogy itt is kellene csinálni valami ilyesmit. Amit felvázolt, az nem a lelki elsősegély telefonszolgálat volt, talán úgy mondanám most, hogy egy pszichiátriai sürgősségi ügyelet, ami azért teljesen más, mert pszichiátriai diagnózist nem tudunk, és nem szabad telefonon felállítani, és mert akik hívnak minket, nem feltétlenül pszichiátriai betegek.

Máté Péter

hvg.hu: Ön és a felesége (Buza Domonkosné Hochstein Anna a Lelki Elsősegély Telefonszolgálat (É.L.E.T.) egyik alapítója és önkéntes munkatársa, 2017 szeptemberében elhunyt – a szerk.) honnan hallottak erről a megbeszélésről?

B. D.: Egy XII. kerületi nevelési tanácsadóban dolgoztunk mindketten, – ami akkoriban szintén újdonság volt –, ott hallottunk erről a találkozóról, így ketten mentünk a Lipótra, aztán ahogy manapság mondanák, rácuppantunk. A budapesti szolgálat egy év előkészület után végül 1973. április 24-én reggel 8-kor indult el. Egy körülbelül hatvan fős csapat kezdte el a munkát, a stáb javarészt pszichológusokból, pszichiáterekből állt. Két-három hónap után aztán kiderült, hogy az éjszakai identitás nem ugyanaz, mint a nappali, ők pedig feltették maguknak a kérdést: miért csinálnám éjjel is azt, amiben nappal elfáradok? Szép lassan vált „civillé” a szolgálat.

hvg.hu: Milyen indíttatásból végzi valaki ezt a munkát? Személyes érintettség miatt?

B. D.: Segíteni akar. Remélhetőleg nem úgy, mint az úttörő, aki oda-vissza kíséri a zebrán azt, aki nem akar átmenni. Biztosan kell hozzá – mesterünk, Csirszka János pszichológus szavaival – egy humán karitatív lelkület. Azt kell lássuk, vagy nézzük, hogy a legfontosabb érték az az élet. Nagyon leegyszerűsített séma, hogy azért végezné valaki ezt a munkát, mert az ő múltjában történt valamilyen tragédia. Nem kell ahhoz átélnem a válást, hogy egy válófélben lévő embert megértsek. Nem gondolom, hogy a személyes érintettségnek ekkora jelentősége lett volna. Bár a feleségem érintett volt, nem hiszem, hogy számára ez lett volna a meghatározó. Más kérdés, hogy ő tehet róla, hogy én is pszichológus lettem. Csodálatos nő, megfogott. Egy világot nyitott ki a reflektivitásával, ami – például – ehhez a „munkához” feltétlenül szükséges.

hvg.hu: Az indulás után berobbant vagy szép lassan került a köztudatba a szolgálat?

B. D.: Az első nap több mint ötszázan telefonáltak, ez a szám nagyjából egy hónap alatt csökkent le ötven érdemi hívásra: ezekből lett tényleg beszélgetés. Ordító igény volt a szolgálatra, hiszen minimum egyfajta enyhülést hozott a pszichés fájdalmakra.

hvg.hu: Hogy működnek most? Ha elkezdi tíz ember a kiképzést, hány kerül végül telefon mellé?

B. D.: Anna mondta mindig, hogy talán munkapszichológiaként kellene nézzük ezt. Van ott egy fogalom: a beválás. És ez nem azonos az alkalmassággal. Az első szűrő a készségek megléte. Utána elkezd hospitálni, tehát hallgatózik, amíg más ügyel, aztán később őt hallgatják. Ezen a szakaszon át jut el oda, hogy maga csinálja. Közben pedig kiderül, hogy például nem bírja az éjszakázást? Mi történik, ha kap egy „könnyű” esetet, leteszi a telefont, és rögtön hívja egy öngyilkossági krízisben lévő ember? Képes-e erre a gyors váltásra? Sok dolog csak útközben derül ki. Tízből a fele elvérzik a kiképzésen, a maradékból ketten fognak valóban ügyelni. Őket folyamatosan karban kell tartani, és bizony, mindenkinek van olyan életszakasza, amikor jobb, ha nem ül a telefon mögé. Attól még nem kell leszidni, vagy elengedni, ott marad a stábban, csak éppen nem ügyel. Különben milyen példát mutatunk arról, hogy ha valakinek baja van, nem állunk mellette?

Máté Péter

Egyszerű a helyzet: ha engem valóban elér a másik ember krízise, ha átélem az ő fájdalmát, én is kvázi krízisbe kerülök, ezért is kerüljük általában mi emberek, hogy felfogjuk, mekkora nyomorúságban van a másik. Ha belém költözik, azzal valamit kezdenem kell, és ha a válaszom erre egy pszichológiai magyarázat vagy egy szentírási idézet, az nekem lehet jó, de a hívónak nem biztos. Neki nem a szakma kell, hanem az emberi válasz. Az, hogy

ott maradok mellette, ahol egyedül van akár a halállal. Akkor csináljuk jól ezt a munkát, ha ott tudunk maradni a halál helyén, a hívó pedig szembe tud nézni azzal, ami őt szenvedteti.

hvg.hu: Azon kívül, hogy hallják, valaki hogyan teszi le a telefont, semmilyen visszajelzést nem kapnak. Van, amikor visszatelefonálnak a korábbi hívók? Van, aki egy időszakban többször is telefonál?

B. D.: Persze. Az ilyen szempontból nem jó, mert kialakulhat a függés. Van, aki úgy hív fel, hogy azt mondja: a barátnőmnek is rendbe hozták a házasságát – ami persze nem igaz, nem mi hoztunk rendbe -, és azért telefonálok én is. Ez egy visszajelzés. Az ünnepek táján nagyon sok köszönőhívást kapunk. Karácsony előtt van egyfajta kegyelmi csend, utána mindig picit megnő a hívások száma. Mert sokszor nem hozza meg az ünnep azt, amit várunk tőle.

hvg.hu: Van elég emberük?

B. D.: Sosincs. Mindig törekszünk rá, de egyfolytában kell toborozni.

hvg.hu: Lehet rutint szerezni abban, hogy valaki nyugodt maradjon krízishelyzetben?

B. D.: Nem kell, hogy nyugodt maradjon, nem kell hidegfej. Buda Béla is azt mondja: miközben fuldokolsz a fuldoklóval, a parton is állsz. Mind a kettő kell: a megélés is, meg a distancia is.

Máté Péter

hvg.hu: Negyvenhat éve végzi ezt a munkát: változtak a krízist okozó problémák? Úgy sejtem, a legtöbben családi-, párkapcsolati, érzelmi problémákkal küzdenek.

B. D.: Az emberi problémák örökök. A nevük lehet más. Sokan egy bizonyos probléma miatt telefonálnak, és egy idő múlva kiderül, hogy ott mögötte valami egészen más van. Talán, ha valamiben van változás, hogy jobban a felszínre kerültek a pszichoszociális problémák.

hvg.hu: Ha egy nem kezelt depresszióval küzdő ember telefonál, igyekeznek őt ellátásba juttatni?

B. D.: Fontos, hogy az ember mindig érezze a határait, és azt is nyugodtan megmondhatja, hogy nem tud segíteni. Ha valaki azt hiszi, mindig mindenkin tud segíteni, nagyon gyorsan menjen el innen. Más, ha valaki krízishelyzet miatt telefonál, és más, ha valakit annyira szenvedtet a depresszió, hogy az élete veszélyben van, mert akkor őt hanyatt-homlok el kell juttassuk, küldjük pszichiátriai, pszichoterápiás segítséghez. Be kell kerülnie egy olyan rendszerbe, amelyben végigvezetik az úton, és amire mi nem vagyunk képesek, hiszen „csak” elsősegély vagyunk. Ez egy kritikus pontja a szolgálatnak. Egyrészt, hogy nem tudom felvállalni a hívó kísérését, és pszichoterápiát sem tudok neki nyújtani, másrészt, hogy a hívások 18 segélyszolgálat között kapcsolhatók, és nem tudom garantálni neki, hogy legközelebb is én veszem fel a telefont. Ami baj, mert a krízisben jó lenne, ha egy kézben lenne a hívó akár 4-6 hétig, a krízis lecsengéséig.

AFP / Mint Images

Szakmailag is rossz, hogy nem tudjuk ezt csinálni, mert lehet, hogy nem nyílik meg még egyszer. Ha elküldünk valakit a pszichiátriára, nem biztos, hogy bemegy, és nem biztos, hogy ott még egyszer elmondja. Külön művelet, hogy a problémája képviseletére szocializáljam, hogy megerősítsem annyira, hogy képes legyen bemenni és megmutatni azt. De már annak is hatalmas jelentősége van, hogy az első pillanatban ott vagyunk. Futunk a halál elől, megijedünk, ha halljuk a hangját. A hívóban, az öngyilkossági krízisben megjelenik, ott van a halál. Én meg ott maradok vele. Ezért kell, hogy az életet a legfontosabb értéknek tartsuk.

Ha elfogadom, hogy van olyan szenvedés, van olyan beszűkült állapot, amiből nincs kiút, akkor akár le is tehetem a telefont, hiába ülök ott.

hvg.hu: Úgy sejtem, akinél nagyon komoly az elhatározás, az vagy nem is telefonál, vagy kevés eséllyel tudják meggyőzni arról, hogy van kiút.

B. D.: Tulajdonképpen igen. De az öngyilkossági gondolatoknak vannak fokozatai. Ha már annyira beszűkült állapotban hív valaki, hogy nincs birtokában önmagának, már „nem lát jól”, akkor pláne beavatkozhatok, nem?

hvg.hu: Miből sejtik, hogy vissza tudtak valakit fordítani az úton?

B. D.: Többnyire érezzük, hogy megváltozott a hangja. Nincs is más visszajelzés, csak az, hogy máshogy teszi le a telefont, mint ahogy felvette. Ez elég, ez jelenti a sikerélményt. Nemcsak azért, mert aki időt nyer, életet nyer, hanem mert elképesztő, milyen abszurd vagy váratlan pillanatok fordíthatnak meg egy embert, de akár csak egy-egy szó is. Egyszer felhívott minket valaki, hogy holnap műteni fogják, és ma akar öngyilkos lenni, mert sokadjára operálják, reménytelen a helyzet és nem akarja megvárni a végét. Úgy tette le a telefont, hogy azt kérdezte: „akkor esetleg holnap a műtét után felhívhatom?” De előtte tíz perccel még arról beszélt, hogy nincs mit tenni, nincs tovább. Ambivalensek az öngyilkossági gondolatok, hiszen a hívó az élet és a halál között táncol. Az ASIST-program – Applied Suicide Intervention Skills Training – is az öngyilkosság megelőzését szolgálja: a módszer a kiképzettek kapcsolatrendszerére, a személyes találkozásra épít. Ha felismerem a helyzetet, leültetem a bajban lévőt, csinálok vele egy mérleget a halál és az élet melletti érvekről, kötök vele egy „szerződést”, hogy itt megáll, időt ad magának, és segítek, hogy szaksegítséghez jusson. Nagyon klassz, használjuk.

Fontos, hogy a telefonon is előszedjük a hívó múltjából azokat a helyzeteket, kapcsolatokat, ahol, amelyekben sikere volt, ahol kapott valamit, hogy megerősítsük abban, nem minden olyan borzalmas, mint amilyennek most jelenleg tűnik számára. Hogy jobb legyen a mérlege.

Máté Péter

hvg.hu: Mi a helyzet a segélykiáltással? A kiképzés alatt hogyan tanítják meg az önkénteseket arra, hogy komolyan vegyék az ilyen eseteket is?

B. D.: Nincs különbség. Mi nem vehetjük a bátorságot ahhoz, hogy azt mondjuk: ez a hívás komoly, ez nem komoly. Az biztos, hogy akinek ilyen gondolata támad, ezzel dobálózik, zsarol valakit, vagy csak fel akarja magára hívni a figyelmet, arra is figyelni kell.

hvg.hu: Volt olyan, hogy letette a telefont, és érezte, hogy nem sikerült?

B. D.: Volt.

hvg.hu: Nem volt lelkiismeret-furdalása?

B. D.: Hogyne lett volna. Főleg akkor, ha találtam olyan pontokat, amelyeknél úgy éreztem, lehetett volna más irányba menni, lehetett volna mást csinálni. Ez a munka velejárója. Erre való a stáb. Én nem mernék odaülni a telefon mellé, ha nem tudnám, hogy ott vannak velem a többiek. Egyedül ezt nem lehet csinálni. Egymásra osztjuk rá ezeket a dolgokat, egymástól kapunk segítséget ahhoz, hogy rendbe jöjjünk. Esetmegbeszéléssel, szupervízióval.

hvg.hu: De amikor a telefonnál ül…

B. D.: Igen, akkor egyedül vagyok.

hvg.hu: És hogy küzd meg ezzel?

B. D.: Nem vagyok mindenható. Egyikünk sem az. A brüsszeli telefonszolgálatnál dolgozó egyik kolléga mondta egyszer, hogy a szolgálat nem felelősség, hanem elköteleződés kérdése. Arra az időre, amíg felhív engem valaki, elköteleződöm neki. De nem vehetem fel az életének a felelősségét. Ha valaki egy párkapcsolatban él például, akkor sem. Annával 52 évig éltünk együtt, felvettük egymást egy életre, de mindkettőnk életének a felelőssége a magáé. Egyébként ez fájhat. Meg fáj. Fog is fájni. És ha tudjuk, hogy nem sikerült egy hívás, akkor lehet, sőt kell is szünetet tartani. Alkalmasan kell odamenni. Be kell mosakodni hozzá, ki kell mosakodni belőle – szokta Anna mondani. És kizárólag azért merhet beülni az ember a telefon mögé, mert tudja, hogy majd kijön a „műszak” végén.

hvg.hu: Negyvenhat éve csinálja ezt a munkát. Ha újrakezdhetné, akkor is így tenne?

B. D.: Egyértelműen. Az életünk gazdagságának jelentős részét a szolgálattól kaptuk, a hívóktól. Világlátásban, hozzáállásban, megélt tartalomban is többet kaptam tőlük, mint amennyit én adtam nekik.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másvalakiért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe!

A témáról többet a Tabukról tabuk nélkül című sorozatból tudhat meg. A következő epizód november 29-én 22:00 órakor kezdődik, a műsor egy részletét ide kattintva tekintheti meg: