Tetszett a cikk?

Sokszor elmondott történet a Challenger űrsikló utolsó, tragikus repüléséé, a Netflix új dokumentumfilmje azonban járatlan utat követ a mesélésben. Az áldozatok családtagjai mellett megszólalnak azok is, akiknek a döntése végzetesnek bizonyult.

Hogyan lehetne érdekesebbé tenni az űrrepülést? Talán úgy, hogy felviszünk valakit, aki nem is akar menni!

Térdét csapkodva nevet a közönség Jerry Seinfeld poénján, amely ma már nehezen is érthető, pedig a helyzet nagyjából olyan, mint amikor elhangzott, 35 évvel ezelőtt Amerikában. Jurij Gagarin útja és Neil Armstrong űrsétája még világszenzáció volt, ám ahogy egyre gyakoribbá váltak a világűr felfedezésére indult expedíciók, úgy szorultak ezek egyre hátrébb az újságokban, a végén már csak pár mondatos hírként bújtak meg a sokadik oldalon. És amikor valami megszokottá válik, már nem olyan érdekes. Amikor pedig valami nem érdekli az embereket, azt nehéz eladni.

©

Aztán jött a Challenger, és teljesült az űrkutatók álma – épp úgy, mint a komikus jósolta: ahogyan nagyon nem szerették volna. Az űrrepülő 1986. január 28-án bekövetkezett tragédiája nemhogy újra a címlapra repítette a NASA-t, de hosszú ideig ható nemzeti traumát idézett elő – olyan emlékeket, amelyek máig élesen élnek sok amerikai fejében.

Steven Leckart és Glen Zipper is ilyenek: ők iskolásfiúkként követték az űrrepülő mindössze 74 másodpercig tartó repülését, 36 évvel később pedig négyrészes dokumentumfilmben mutatják be ezt az utolsó utat. A Netflixen látható Challenger: Az utolsó repülés egy sokszor és igen részletesen elmondott történet újramesélése, ám a két szerző járatlan úton indul el a tragédia felfejtésében: a történetben szereplő embereket, az ő motivációjukat mutatja be Seinfeld poénjától a végzetes útig.

Ott tartunk tehát, hogy a NASA és Washington szeretné újból megkedveltetni az amerikai néppel az űrrepülést. Céljuk messze nem csak tudományos: az űrrepülés drága műfaj, valahogy pénzt kell hozzá szerezni, ehhez pedig a tömegérdeklődés kiváló út. Persze, akármilyen kemény egy űrhajóskiképzés, jellemzően túljelentkezés van a posztra, ám ez még mindig igen szűk kört jelent. A nagy ötlet az lett, hogy

vigyenek fel egy civilt.

A népszerűsítés nem itt kezdődött: a hetvenes évek végén indult egy kiképzés a korábbiaknál nagyobb létszámmal és nagyobb hírveréssel. A 78-as osztályban pedig helyet kapott színesbőrű és nő is. Hogy utóbbi mennyire számított kuriózumnak, az egy archív felvételen látszik remekül: Judith Resnik – aki végül a második amerikai nő lett az űrben és a Challenger utolsó útján is részt vett – egy tévéinterjúban arról beszél, hogy ha találkozik egy férfival, csak annyit mond magáról: mérnök, azt, hogy űrhajós is, csak akkor vallja be, „ha erről kérdezik”.

©

A program része volt ugyanis az is, hogy félig-meddig civileket, mérnököket, kutatókat vontak be, ők tudományos kísérletekkel egészítették ki a hétfős csapat munkáját az űrben. Mindez azonban nem volt elég, a népszerűsítés magja az lett, hogy egy igazi civilnek teszik lehetővé magát az űrutazást is.

A nyolcvanas évek elején járunk, űrturizmusról szó sincs még, érdeklődő jelentkező pedig nyilvánvalóan akad az amerikai űrprogram kezdetéről dokumentumregényt író Tom Wolfe-tól a Sesame Street Nagy Madaráig – utóbbinál méretproblémák miatt hiúsult meg az álom.

A gyermekek érdeklődésének felkeltése viszont fontos cél maradt, a civil pedig végül is egy tanár lehetett. A „tanár az űrben” programot maga Ronald Reagan akkori elnök hirdette meg, és 15 ezren jelentkeztek is, közülük választották ki Christa McAuliffe-t, aki végül a repülés tragikus hősévé vált – nőként, kívülállóként egyaránt.

©

A sorozat középpontjában is ő áll, de ott vannak mellette a többiek is: Judith Resnik mellett Greg Javris, Ronald McNair, Ellison Onizuka, Michael Smith és Francis Scobee. Barátok, feleségek idézik fel az ő útjukat a halálig, az elhivatottságot, a lelkesedést – és az utolsó együtt töltött napokat.

Könnyű persze hősöket emberként mutatni, hiszen itt mindent szabad: archív mosolyok, elcsukló hangú túlélők, döbbent tanúk idézik fel akkor és most a drámát. Köztük olyan gyerekek, mint Leckart és Zipper, akik, mint sok társuk,

a tragédiát élő adásban végignézve szembesültek először a halállal.

A Challenger készítői ennél azonban tovább mennek: ők emberként mutatják meg a másik oldal szereplőit is. Azokat, akiknek a döntése nyomán az űrrepülő elindulhatott végzetes útjára.

©

A történet megint csak jól ismert: az űrrepülő katasztrófáját az okozta, hogy a gyorsítórakéta tömítőgyűrűje a hidegben rugalmatlanná válva az indulás után megrongálódott, a szivárgás okozta tűz miatt levált a helyéről a gyorsítórakéta, amely nekicsapódott az üzemanyagtartálynak, ennek következtében pedig leszakadt a legénység kabinja. Ám maga az indulás sem volt mindennapos: egyszer a rossz időjárás, egyszer amiatt halasztották az indulást, mert nem sikerült lezárni az ajtót. Az indulás napján pedig szokatlan hideg köszöntött be Floridában, az űrsiklót is óriási jégcsapok lepték el.

Ráadásul a tragédiát nem a balszerencse okozta: a kockázatokról és a hibákról a gyorsítórakétát gyártó Thiokol és a NASA szakértői is tudtak, másik oldalról pedig ők szembesültek a politikai nyomással, hogy haladéktalanul folytatódnia kell az igen költséges űrprogramnak. A dokumentumfilm mindezt megint csak a szemtanúk, szakértők, felelősök megszólaltatásával mutatja be – az igazi dráma pedig nem a többször látott robbanás, hanem azok a pillanatok, amikor arról beszélnek, miért engedték vagy miért hagyták a repülést. Vagy miért fordult valaki a sajtóhoz, hogy a Christa McAuliffe-t sirató amerikaiak is megtudják, mi történt abban a 74 másodpercben Cape Canaveral felett.

Leckart a Washington Postnak nyilatkozva a néhány hónappal később bekövetkezett csernobili reaktorbalesethez hasonlította a Challenger katasztrófájában az emberi felelősséget: „Ők nem feltétlenül gazemberek, akiket nem a jó szándék vezérel. De olyan gyorsan a visszájára fordulhat minden.”

Ki mit tartott még „észszerű kockázatnak”? És hogy gondolja most, 36 évvel később? Egyáltalán, az önmagában veszélyes űrrepülésnél mit is jelent a kockázat? Feláldozható-e hét ember a tudomány érdekében? Hogyan lehet élni egy ilyen döntés után?

A kérdésekre nem a film készítői próbálnak választ adni: szót adnak azoknak az embereknek, akik akkor részt vettek a döntéshozatalban. Van, aki egy életre megtört közülük, van, aki a mai napig fenntartja, hogy helyesen jártak el. És szót kapnak azok a családtagok, akiknek a gyász és a megbocsátás terhe jutott. A Challenger: Az utolsó repülés igazi ereje a szembenézés drámájában áll – a hiú reményektől a tragédián át addig, hogy folytatni tudják az életet és az űrprogramot egyaránt.

Hiszen az űr felfedezése még mindig az emberek előtt áll, akár címlapra kerülnek, akár csak egy pár soros hírbe az újságok sokadik oldalán.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Négyes karambol az M4-esen, egy sávon araszol a forgalom Budapest felé

Négyes karambol az M4-esen, egy sávon araszol a forgalom Budapest felé

Újabb korlátozások jönnek Olaszországban, de a lezárásokat mindenképpen elkerülnék

Újabb korlátozások jönnek Olaszországban, de a lezárásokat mindenképpen elkerülnék

37 méteres Nazca-macskára bukkantak Peruban

37 méteres Nazca-macskára bukkantak Peruban