Miközben mindinkább erőre kapott a koronavírus-járvány második hulláma, igazi politikai forgószél söpört végig a novemberen, és már az elején nehezen tudtuk kivonni magunkat alóla, hiszen maga Borat rántott bele minket a sűrűjébe. Sacha Baron Cohen ugyanis idén újra eljátszotta a kazah nép szégyenét, nem titkoltan azért, hogy az új filmjével befolyásolja az amerikai elnökválasztást. Indoklása szerint azért sietett még az elnökválasztás előtt kijönni vele, mert Donald Trump „a puszta létével fenyegetést jelent a demokráciára”.

Utólag visszatekintve Sacha Baron Cohen politikacsináló számításai bejöttek, bár az amerikaiaknak a Boratnál sokkal több nyomós érvük volt arra, hogy kiszavazzák az elnököt a Fehér Házból. Különösen, hogy a kritikánk szerint a filmmel épp az a legnagyobb baj, hogy nem tud elég botrányos lenni.

Más kérdés, hogy Borat ide, vagy oda, több mint hetvenmilló amerikai viszont simán bent tartotta volna még négy évig Trumpot a Fehér Házban. És ezzel így volt a főhős, maga az elnök is, aki e cikk írásakor, vagyis több mint három héttel a választások után sem ismerte még el a vereségét. A valóságnak e lenyűgöző meggörbítése miatt éreztünk késztetést arra, hogy megvizsgáljuk a velünk élő abszurditást, amelyet Donald Trumpnak köszönhetünk, miután a nevetségesség új szintjeit, pontosabban inkább mélységeit mutatta meg igen intenzív dózisban a vereségtusáját vívó elnökség ebben a hónapban. Egyúttal az év egyik kínzó kérdésével is szembesültünk: meddig maradhat valóság az, amit annak hiszünk?

A magyar közélet valóságértelmezését eközben George Clooney állította kihívások elé, aki a legújabb filmje, a Midnight Sky promócióját dobta fel egy kis orbánviktorozással, amire aztán több kormányzati megszólaló is ugrott, és az ügy addig eszkalálódott, hogy már Varga Judit igazságügyi miniszter hívta meg kávézásra a színészt. George Clooney persze nem azért nyilvánít véleményt politikai ügyekben, hogy aztán az Orbán-kormány sorosozhasson egy jót, hanem azért, mert van véleménye, évek óta aktív közéleti és humanitárius ügyekben, és lelkes támogatója a demokratáknak. Vagyis mondhatjuk azt is, hogy a Trump-győzelemre minden lapot feltevő Orbán Viktorral szemben most Clooney-nak jött be az élet.

És ha már a demokratáknál tartunk, négy évet kellett várni arra, hogy a legutóbbi elnökük végre érdemben színre lépjen. Barack Obama stílszerűen törte meg a hallgatást, mégpedig az év egyik könyves szenzációjának ígérkező memoárjával. És rögtön bele is szállt Donald Trumpba, emlékeztetve mindenkit arra, hogy néha ki kell mondani, ha valaki hazudik. (Az Egy ígéret földje december 10-étől olvasható magyarul, a HVG Kiadó gondozásában jelenik meg.)

A november tartogatott még egy nagy visszatérést, csodával határos módon az AC/DC ismét belecsapott a húrokba. Az ausztrál zenekar menthetetlennek látszó helyzetből tért most vissza egy új lemezzel. A Power Up című új albumuk ráadásul a zenekar pályafutásának második szakaszából az egyik legjobb, meghallgattuk, és levontuk a következtetést, hogy a fiúk – oké: a bácsik – láthatóan nagy kedvvel vetették magukat az alkotásba.

A hangok terén visszatértünk még kicsit a múltba ebben a hónapban abból az alkalomból, hogy elkészült a BP Underground-sorozat dokumentumfilmje a budapesti rockszíntérről. Az alkotóktól pedig a sok zene mellett kaptunk egy korlenyomatot, hogy aztán elmerengjük velük azon is, hogy a mai fiatalok hogyan termelhetik ki a saját undergroundjukat és mi ellen lázadhatnak.

De persze hol máshol lehet igazán lázadni, mint egy monarchiában? Ebben a hónapban debütált A Korona negyedik évada, sok-sok elbukott vagy bukásra ítélt lázadással Margit hercegnőtől kezdve Károly hercegen át a most debütáló Diana hercegnőig. És bár a királynő rendeltetésétől fogva nem lázad, valószínűleg nincs néző, aki miután megnézte az eddigi évadokat, azt mondaná, milyen szívesen csinálná ezt Erzsébet után. Mert ráadásul még a politikába se szólhat bele, mint George Clooney, pedig érezhetően van véleménye. A sorozat a maga filmes eszközeivel olyan dimenziókat ad a királyi család tagjainak, amit eddig legfeljebb az alattvalók fantáziája kölcsönözhetett nekik, és az biztos, hogy A koronából leszűrhetjük, hogy royalnak lenni elég nagy macera.

Hogy egy monarchiától mekkora ugrás a diktatúra azt nem mernénk megbecsülni, de Orwell 1984-éből az utóbbi természetéről elég sokat megtudunk. A művet most a Szegedi Nemzeti Színház mutatta be, ez volt az utolsó előadás, amit az újbóli színházbezárás előtt még megnéztünk. Az Alföldi Róberttel színpadra állított darab többek között azzal szembesített, hogy nem kell totális diktatúrában élni ahhoz, hogy a politikusok alkalmazzák a totális diktatúrák egyes eszközeit.

„Azt gondolják, ha lekapcsolják az áramot az épületben, akkor majd hazaszaladunk?” – tették fel a költői kérdést a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói, akiket az épület blokádjának a feladásáról és az ellenállás folytatásáról kérdeztünk azok után, hogy megannyi akadályt követően most épp a járványintézkedések miatt kellett a kreativitásukat bevetniük. Ők határozottan állították: „Hiába játszanak kifárasztásra, addig nem fogjuk feladni, amíg nem teljesülnek a követeléseink. (…) Mindegy, hogy ez hatszázötven napig fog tartani, vagy akár még tovább. Ha ezer napig sem történik változás, hát akkor ezer napig fogjuk foglalni az egyetemet.”

A november egyik legizgalmasabb és legtartalmasabb eseménye volt a Verzió Filmfesztivál, idén már a 17., és mi belevetettük magunkat a dokumentumfilmekbe.

A Szabad a pálya című filmből megtudtuk, mi történik akkor, ha néhány tehetséges labdarúgó nő nemcsak a pályán akar labdába rúgni, hanem társadalmi szintű változásért is küzd.

A Védelem alatt című filmből arról a kőkemény munkáról kaptunk képet, amelyet szociális munkások végeznek azért, hogy a prostitúcióból vagy a rabszolgasorból kimenekített áldozatok újra láthatóvá váljanak a társadalom számára.

A Greta Thunbergről készül Én vagyok Greta című film bátorságra tanított.

A legjobb emberi jogi film díját elnyerő Isten hozott Csecsenföldön című filmből pedig arról kaptunk hátborzongató képet, hogy mi történik, ha kormányzati politikává válik a homofób agresszió.

És ha így november végére úrrá lenne rajtunk a bezártság érzése, akkor ajánljuk az Országos Kékkör rekorderének a történetét. Csutka István azt mondja, nem szégyelli bevallani, hogy ebben az országban eléggé elvesztette a hitét. „Egyedül a Kékkör az, ami sokat adott belőle vissza.”

Akkor hát, gyalogoljunk tovább a december felé, amennyire a körülmények engedik.