Barack Obama az elmúlt években kényesen ügyelt arra, hogy ne nyilvánuljon meg közéleti kérdésekben, tartva magát az íratlan szabályoz, hogy leköszönő elnök nem minősíti az utóda munkáját. Ez a visszafogottság feltehetően erős eltökéltséget követelt meg tőle, a fehér házi távozása óta eltelt négy évben ugyanis bőven akadtak történések, amelyekről meglehetett a véleménye.
Most azonban stílszerűen törte meg a hallgatást, mégpedig az év egyik könyves szenzációjának ígérkező memoárjával. Ráadásul a volt elnök (és a kiadója) azt is meglépte, hogy a könyvvel nem az elnökválasztás előtt jelentkezett, mint például Mary Trump vagy John Bolton, hanem akkor, amikor a verseny már eldőlt – bár az egyik főszereplő erről még makacsul nem vesz tudomást.
Az Egyesült Államokban november 17-én, Magyarországon december 10-én a HVG Könyvek gondozásában megjelenő
Egy ígéret földje
(
A Promised Land
) című könyv ráadásul tanulságos tükröződése lehet annak az elképzelésnek, hogy
mi tesz egy elnököt elnökké
. A kontraszt mellett nehéz elmenni: míg Donald Trump a Twitteren maximum 280 karakteres bejegyzésekben próbálja meg közvetíteni a gondolatait a nyilvánosságnak, addig Barack Obama egy több mint 700 oldalas könyvben tekint vissza az elnöki éveire – és ez csak az első kötet, amely a korai kampányoktól az Oszama bin Laden elleni akcióig öleli fel az Obama-érát.
Barack Obama röviddel azután kezdett a könyv megírásához, hogy 2017-ben leköszönt, és 2020 nyarának végén, vagyis az elnökválasztási kampány sűrűjében fejezte be a munkát.
Az Egy ígéret földjében Obama nemcsak a saját elnöki küzdelmeire koncentrál, hanem igyekszik feltárni a nagyobb összefüggéseket, megérteni, hogy mi miért történik az országban, amelynek nyolc éven át az elnöke volt, és hogyan jutott oda az Egyesült Államok, hogy egy leköszönő és egy leendő elnök nem tud szót érteni egymással, több szempontból is veszélybe sodorva az amerikai polgárokat.

És a volt elnök, aki 2008-ban a remény és a változás ígéretével költözött be a Fehér Házba, szembenéz azzal is, hogy a saját színre lépése hogyan indította be a folyamatokat, amelyek oda vezettek, hogy 2016-ban Donald Trump léphetett a színre, és egy vesztes verseny után sem akar lelépni onnan. „Mintha puszta jelenlétem a Fehér Házban elegendő lett volna ahhoz, hogy mélységes pánikot keltsen bennük, és úgy érezzék, felborult a természet rendje” – írja az Egyesült Államok első és eddigi utolsó fekete elnöke, aki nem tudta nem észre venni, hogy a republikánusok politizálásában egyre inkább központi szerepet kapott az, hogy az elnökségére adott zsigeri érzelmi reakció felülírt minden politikai vagy ideológiai különbséget.
Ezt Donald Trump is pontosan értette, ezért kezdte terjeszteni, hogy nem is az Egyesült Államokban születtem – ami azt jelentette volna, hogy jogtalanul foglaltam el az elnöki széket. Ezzel az Egyesült Államok több millió polgárának ajánlott gyógyírt faji előítéletek keltette szorongására, akiket rémülettel töltött el, hogy a Fehér Házban egy fekete ül.
Obama igyekszik megérteni azt is, hogy, mint írja, a modern Republikánus Párton belüli szélen már régóta lappangó sötét erők – az idegengyűlölet, az értelmiségellenesség, a paranoiás összeesküvés-elméletek, a feketékkel és barnákkal szembeni ellenszenv – hogyan találták meg az utat a nagyközönséghez. (Ő Sarah Palin alelnökjelöltté emelésében azonosítja be az egyik fontos fordulópontot.)
Míg az amerikai sajtó erős fáziskéséssel, a választások után kezdte el tompítani Donald Trump nagyotmondásait, Obama a szemükre veti, hogy évekkel ezelőtt „egyszer sem mondták ki kerek perec, hogy Trump hazudik, és hogy az összeesküvés-elmélet, amelyet terjeszt, rasszista”. Cserébe „minél több figyelmet szentelt a média a kijelentéseinek, annál nagyobb hírértéket tulajdonítottak nekik”.
A könyvben Obama felidézi elnökségének azt az epizódját is, amikor a poénok erejével sikerült semlegesítenie ezeket a sötét erőket a Washington Hiltonban a fehér házi tudósítók tiszteletére szervezett 2011-es vacsorán, ahol hagyományosan az elnök tart egy stand upnak is beillő beszédet. (Ez volt egyébként az az éjszaka, amikor a haditengerészet különlegesen kiképzett SEAL kommandósai az Oszama bin Laden elleni rajtaütésre készültek.)
„Körülbelül a felénél rövid hatásszünetet tartottam, és Trump felé fordultam. – Tudom, hogy nem minden számítása jött be mostanság – mondtam –, de senki sem örül a Donaldnál jobban annak, hogy pontot tettünk a születésem körüli vita végére. Most végre az igazán fontos ügyekkel foglalkozhat. Meghamisították-e a holdra szállást? Mi történt valójában Roswellben? Hova tűnt Biggie és Tupac? (…) A hallgatóság vonyítva hahotázott, míg Trump némán, halvány és nem túl őszinte mosollyal ült a helyén.”
Obama ekkor még csak annyit tudott, hogy Trump külön műsorszám volt, aki
olyan árut dobott piacra, amely bármennyire is értéktelen, mégis napról napra nőtt a kereslet iránta. Ugyanazok a riporterek, akik most nevetnek rajta, később majd megszólaltatják a műsoraikban. A kiadók versengeni fognak, hogy kinek az asztalához üljön. Ahelyett, hogy légből kapott összeesküvés-elméletei miatt száműzték volna a médiából, csak még nagyobb figyelemmel vették körül.

A memoárból azonban nemcsak az utódjához, hanem az elődjéhez fűződő kapcsolatáról is ír Obama, ami megint csak érdekes hátteret ad a mostani fehér házi patthelyzetnek. Felidézi például, hogy George W. Bush elnök minden tőle telhetőt megtett, hogy az átadás-átvételnél simán menjenek a dolgok „akár a hivatal iránti tiszteletének, akár az apjától tanultaknak köszönhetően, akár a saját megérkezésével kapcsolatos rossz emlékek miatt (Clinton apparátusának néhány tagja állítólag távozás előtt leszedte a W gombokat a számítógépek billentyűzetéről) vagy csak alapvető tisztességből.” „Megfogadtam, hogy ha elérkezik az idő, én is ugyanígy járok majd el az utódommal” – írja, és ezt Donald Trumpnak feltehetően vissza is kellene igazolnia: Obama nem sokkal a megválasztása után fogadta őt a Fehér Házban.
A könyvhöz kapcsolódó interjúk sorában Barack Obama elegánsan, mégis határozottan fejti ki véleményét az utóda szavazatokkal alá nem támasztott ragaszkodásához a hatalomhoz. Amikor a 60 Minutes műsorvezetője Trump viselkedéséről kérdezte, Obama azt mondta: „Nos, az elnök közszolga. Átmenetileg foglalja el a hivatalt, ez eleve így van megtervezve. És ha ez a hivatali idő lejárt, akkor az a feladata, hogy az ország érdekeit helyezze előtérbe, és lépjen túl a saját egóján, a saját érdekein, a saját csalódottságán.” Az egyelőre nem világos, mennyit ér Obama tanácsa Trumpnak, miszerint, ha azt szeretné, hogy úgy emlékezzenek rá, mint aki az ország érdekeit helyezte az előtérbe, akkor most neki is ezt kellene tennie.
A memoárt nem öncélú írásnak szánta a volt elnök. Mint írta,
most, amikor Amerikában ilyen óriási felfordulás uralkodik, a könyvben megfogalmazott gondolataim utat mutathatnak, hogyan gyógyíthatjuk ki az országunkat a megosztottságból, és érhetjük el, hogy a demokráciánk mindenki számára működőképes legyen. Ez a feladat nem köthető egyetlen elnökhöz sem, hanem mindannyiunktól, minden elkötelezett állampolgártól függ.

Egy ígéret földje – Barack Obama őszinte és inspiráló elnöki memoárjaBarack Obama, az Amerikai Egyesült Államok 44. elnöke ebben a lenyűgöző memoárban osztja meg valószínűtlen útjának történetét, amely során identitását kereső fiatalból a világ egyik legbefolyásosabb vezetőjévé vált. Az Egy ígéret földje őszinte és személyes betekintést nyújt a történelemformáló pillanatokba, az elnöki döntések erkölcsi és politikai kihívásaiba, valamint a demokráciába vetett megingathatatlan hitébe.Obama megeleveníti elnöksége első ciklusának ikonikus pillanatait: a gazdasági világválság kezelését, az egészségügyi reformért folytatott harcot, az Oszáma bin Láden elleni hadműveletet, valamint azokat az összecsapásokat, amelyeket bel- és külpolitikai kihívásokkal vívott. Emellett betekintést nyújt a Fehér Ház hétköznapjaiba és családi életébe is.A könyv egyszerre elgondolkodtató és inspiráló. Obama részletesen tárja fel, hogyan küzdött az egyenlőségért, miközben megőrizte hitét az empátián és kölcsönös megértésen alapuló demokráciában. Egy könyv, amely cselekvésre ösztönöz, és arra emlékeztet, hogy a változás mindig lehetséges.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK EGYKORI FIRST LADYJÉNEK SZEMÉLYES HANGÚ, ÁTÜTŐ EREJŰ ÉS INSPIRÁLÓ ÖNÉLETRAJZA Michelle Robinson gyermekkorát Chicago déli részén töltötte. A család tetőtéri lakásában egy szobában lakott bátyjával, Craiggel, akivel gyakran fogócskázott kint a parkban. Szüleinek, Fraser és Marian Robinsonnak köszönheti szókimondását, bátorságát. Innen az élet távolabb repítette: a Princeton nagyelőadóitól, ahol először tapasztalta meg, milyen érzés egyedüli feketének lenni egy teremben, a csupa üveg irodaházig, ahová elszánt és lelkes társasági szakjogászként került. Itt toppant be irodájába egy nyári reggelen egy joghallgató, Barack Obama, és borította fel szépen felépített terveit.Michelle Obama most először mesél házasságuk első éveiről, arról, miként próbált egyensúlyt teremteni a munkája és a családi élet között, miközben férje politikai karrierje gyorsan ívelt felfelé. Beavat az elnökválasztáson való indulásról szóló vitáik részleteibe, és ír arról is, hogyan élte meg a népszerűség terhét és a kritikákat a kampány során. A bájjal, humorral és szokatlan őszinteséggel elmesélt történetekben igen érzékletesen számol be a színfalak mögött zajló eseményekről, amelyeknek a családja a történelem rivaldafényébe kerülve lett részese. Hasonlóan élvezetesen ír a Fehér Házban eltöltött nyolc meghatározó évről, amelyek során megismerte az országot, és az ország is megismerte őt. Az Így lettem hol szerény iowai konyhákba, hol a Buckingham-palota báltermeibe kalauzol minket. Megtapasztaljuk a mérhetetlen szomorúság, az elképesztő szívósság és bámulatos kitartás pillanatait is. Egészen közelről láthatjuk, mi zajlik e páratlan, úttörő történelmi személyiség lelkében, miközben azért küzd, hogy hitelesen éljen, hogy saját erejét és hangját magasabb eszmék szolgálatába állítsa. Őszintén és bátran megosztott történetei arra ösztönöznek, hogy feltegyük magunknak is a kérdést: kik vagyunk és kivé akarunk válni. A könyv trailere: Michelle Robinson Obama, aki 2009 és 2017 között az Amerikai Egyesült Államok first ladyje volt, a Princetoni Egyetemen és a Harvard Egyetem Jogi Karán szerzett diplomát. Karrierjét a chicagói Sidley & Austin ügyvédi irodánál kezdte jogászként. Itt találkozott későbbi férjével, Barack Obamával. Dolgozott a chicagói polgármesteri hivatalban, a Chicagói Egyetemen és a Chicagói Egyetem Orvostudományi Központjában. Ő alapította a fiatalokat a közszolgálati életpályára felkészítő Public Allies chicagói szervezetét.Az Obama házaspár Washington D. C.-ben él, két lányuk van, Malia és Sasha. „Sok minden van, amit még mindig nem tudok Amerikáról, az életről, sem arról, hogy mit hozhat a jövő. De magamat ismerem. Édesapám, Fraser arra nevelt, hogy keményen dolgozzam, sokat nevessek és álljam a szavam. Édesanyám, Marian megmutatta, hogyan gondolkodjam önállóan és hallassam a hangom. Ők ketten, a mi kis zsúfolt lakásunkban Chicago South Side-ján segítettek meglátni a történetünk, az én történetem értékét országunk szövevényesebb történetén belül. Még akkor is, ha az nem szép vagy tökéletes. Még akkor is, ha sokkal valóságosabb, mint szeretnénk. Életünk története a részünkké válik, mindig velünk marad. Én így lettem azzá, aki vagyok.”