76 nap

A 76 nap a karantén alá vont Vuhan frontvonalban küzdő orvosait és ápolóit mutatja be. Ott vagyunk a koronavírus-járvány gyújtópontjának vélt 11 milliós városban, ahol először kellett szembenézni a vírus pusztításával. A film ötlete a Kanadában élő kínai rendezőé (Hao Wu), aki online instruálta a vuhani kórházak intenzív osztályaira bejutott két kínai segédrendező munkáját. Nem volt kockázatmentes a vállalkozásuk: nemcsak a saját egészségük forgott kockán, hanem az egzisztenciájuk is. Az egyikőjük névvel (Weixi Chen), a másik rendező viszont, aki a kínai állami médiánál dolgozik, teljesen anonim módon vállalta a feladatot. A stáb februárban kezdte dokumentálni a történéseket, ám késő márciusra geopolitikai ügy lett a koronavírusból, miután felmerült, hogy Kína a járvány elején elhallgatta az esetszámokat. A helyzet átpolitizáltsága majdnem ellehetetlenítette a filmes vállalkozást is, a két segédrendező egy időre óvatosabbnak látta, ha szünetelteti a munkát.

A folyamatos félelem attól, hogy a filmet Kínában cenzúrázni fogják, vagy netán le is állítják, abból a szempontból nem volt jó hatással a 76 napra, hogy kíváncsiságunkat nem tudja teljesen kielégíteni. Keveset látunk az élettelenné vált metropoliszból, és az orvosok vallomásai is hiányoznak. Arra pedig végképp ne számítson senki, hogy egy oknyomozó filmet fog kapni, amelyben fény derül az esetleges eltussolásokra.

Mindezzel együtt nagyon erős húzása van a filmnek, mivel a kamerák végig ott vannak a káosz kellős közepén, és a káoszban az emberségüket megőrző orvosok és ápolók sarkában. Az pedig még a maszk, a plexilemez és a szkafander gondos takarása ellenére is látszik, hogy ezek a dolgozók mennyire kimerültek, mennyire erőn felül teljesítenek, hogy a sok haláleset, a két és fél hónapig tartó összezártság érzelmileg őket is kifacsarja. Mégis nemcsak helyt állnak, de minden maradék energiájukat arra fordítják, hogy reményt adjanak a betegeknek. És tudják, hogy mi a jó a szkafanderben? Hogy most a világ bármelyik egészségügyi dolgozója beleképzelhető. Cs. H.

Maddy, a modell

Madeline Stuart 2014-ben, egy brisbane-i divatbemutatót látva döntötte el, hogy modell akar lenni, és szerencsére meg sem fordult a fejében, hogy ne sikerülne elérni a célját. Egy fotósorozattal kezdte, néhány évvel később pedig ő lett a világ első professzionális, Down-szindrómás felnőtt modellje. New York-i, Los Angeles-i és párizsi divatbemutatókon is fellépett már, három évvel ezelőtt pedig saját divatmárkája alatt futó kollekcióval is jelentkezett.

Maddy the Model Trailer from Autlook Filmsales on Vimeo.

A Maddy, a modell című dokumentumfilmben az ő és édesanyja kanyargós útját követhetjük végig: amikor Madeline megszületett, Rosanne Stuartnak nemcsak az orvosa, de még a saját apja is azt mondta, hogy ne vigye haza a kisbabáját a kórházból. Madeline apja sem tudott megbirkózni a helyzettel, Rosanne számára azonban egyetlen percig sem volt kérdés, hogy felnevelje-e a gyerekét, vagy hogy minden nap elmondja neki, hogy gyönyörű, és bármire képes. Rosanne a világ minden pontjára elkíséri a lányát, minden bemutatón és partin ott van vele, na nem azért, mert Maddy nem találja fel magát: bárhol is dolgozik, mindenhol számos barátja üdvözli, még akkor is, ha a gondolatait nehezen önti szavakba.

Jane Magnusson rendező semmit nem akar elhallgatni, egy ponton például látjuk Rosanne-t, ahogy a lánya fellépése utáni borzalmas kommenteket olvassa, de érdemes figyelni azt is, hogyan reagálnak a kifutók szélén ücsörgő emberek Maddyre. Megjegyzések ide, döbbent arcok oda, anya és lánya egy pillanatra sem torpannak meg, vállvetve küzdenek azért, hogy az emberek végre elkezdjenek másképp tekinteni a szépségre, vagy a Down-szindrómával élőkre. Cz. F.

Védelem alatt

A két évvel ezelőtti nagysikerű magyar dokumentumfilm, az Egy nő fogságban testvérfilmje lehetne Schwechtje Mihály, alapvetően játékfilmes rendező munkája, amely ugyancsak kizsákmányolt emberekről szól, de egészen más aspektusból. Ezúttal a többségében prostitúcióra kényszerített fiatal nők és anyák menedékhelyéül szolgáló védett ház, és az itt élőkért felelősséget vállaló szociális munkás története ez a film. A film főszereplője a Baptista Szeretetszolgálat képviseletében dolgozó Toszeczky Renáta, aki végtelen türelemmel, kitartással és hihetetlen motiváltsággal küzd azokért a nőkért, akiket megaláztak, bántalmaztak, nyomorban élnek, ebből kifolyólag szinte semmiféle perspektíva nincs az életükben.

Védelem alatt

Toszeczky megpróbálja egyszerre fegyelmezetten és mégis támaszt nyújtó, megértő barátként egyengetni a kisgyerekes anyák sorsát, állásinterjúkra készíti fel őket, lakást, bútorokat próbál szerezni nekik, ha kell, ki is fest helyettük. Látjuk, hogy ez egy teljes embert kívánó küldetés, melyben testesül-lelkestől benne kell lenni úgy, hogy az embernek is van azért saját élete. És bizony a szociális munkásnak is időnként ventilálnia kell valakinek, mert a védett házban ideiglenesen elszállásolt áldozatok gyakran sokszori próbálkozásra is képtelenek a saját lábukra állni. Kitörnének, de éppen a szocializációjuk, az őket ért abúzusok miatt ez nem mindig sikerül. Schwechtje Mihály filmjében a segítőn kívül három fiatal nő sorsát ismerhetjük meg, ebből a háromból kettő tud félig-meddig kikerülni az ördögi körből. Cs. H.

Kosztya Proletárszkij

A magyar emberjogi aktivista Takács István Gábor egészen egyedi filmben mutatja be a hivatalos Oroszország viszonyát a drogkérdéshez. A 2009-ben egy szentpétervári kórházban elhunyt Kosztya Proletárszkij történetét meséli el animációs dokumentumfilm formában. Ez fából vaskarikának tűnik, hiszen a dokumentumfilmben maguk a valós főszereplők szoktak megszólalni, vagy más valós, a történet szempontjából érdekes figurák, itt pedig a Rontó Lili által megrajzolt alakok beszélnek, a szintén megrajzolt környezetben. Ami miatt mégis dokumentumfilmről beszélhetünk az az, hogy a drogos férfi történetét pontosan dolgozza fel az animációs film, a hanganyagban többek közt Kosztya és az édesanyja, Irina egyik rögzített beszélgetését, illetve Takácsék 2009-es, Irinával készült interjúját használta fel a rendező. Kétségtelen, hogy az animáció sokkal erőteljesebb, de legalábbis másmilyen érzelmeket indít be a nézőben, mint a dokumentarista képek, de már megszoktuk, hogy az utóbbi évtizedekben a dokumentumfilmesek próbálják tágítani a műfaj határait.

A címszereplő egyébként droghasználó és HIV/AIDS aktivista volt, tuberkulózis következtében hunyt el a kórházban. Korai halálát a Karéliai 4-es számú fegyenctelepen töltött három év alatt elszenvedett kínzások és a gyógykezelés megtagadása okozta. Oroszországban ugyanis a kábítószer-függőség kezelése alig elérhető, a bebörtönzés vált a függőség leggyakoribb „megoldásává.” Azonban ezek az intézmények nem gyógyítanak, sőt sok gyógykezelésre szoruló ember halálához vezettek már az ott használt módszerek. A kézzel rajzolt animáció nagyon érzékletesen mutatta be a fegyenctelepek világát, a kínzásokat (különösen emlékezetes a náci gázkamrákra emlékeztető klórgázas jelenet) éppúgy, mint az omladozó kórházi termeket, vagy éppen Kosztya csontsoványra fogyott, sok kínt átélt arcát.

A félórás animációs dokumentumfilm egy leszokni próbáló drogos és édesanyja megrázó története, de emellett erőteljes figyelmeztetés a „drogosok márpedig nincsenek, ha vannak, akkor bűnözők” típusú drogstratégiák gyilkos következményeire. Egy igazi emberi jogi kiállás – rajzfilmben elmesélve. B. I.

Vivos

Milyen lehet olyan országban élni, ahol a kisemberek több borzasztó bűncselekményt néznek ki a kormányból, mint a tömeggyilkos, semmilyen eszköztől vissza nem riadó drogkartellektől? Elsősorban erről szól a világ egyik legnevesebb képzőművészének, Aj Vejvejnek a dokumentumfilmje, a Vivos. Arról a Mexikóról, ahol a falusiak teljesen természetesnek veszik, hogy kétféle módon tűnhetnek el a hozzátartozóik: vagy a kartellek gyilkolják meg őket és semmisítik meg a maradványaikat, vagy a kormány tünteti el a szeretteiket. De az utóbbi esetben nem tudják és nem is akarják elhinni, hogy a szeretteik tényleg hallottak, már csak azért sem, mert sosem tudtak elbúcsúzni tőlük. Vissza kell térniük, méghozzá élve – ezt jelenti a film címe is.

VIVOS by Ai Weiwei from Cinephil on Vimeo.

A Vivos arról a máig megoldatlan – vagy sikeresen eltussolt – 2014-es ügyről szól, amikor egy igualai rajtaütés során néhányan meghaltak, többen megsebesültek, és nyom nélkül eltűnt egy civil jogvédők által működtetett iskola 43 diákja. De Aj Vejvej filmje nem hagyományos tényfeltáró munka: hatvan perc is eltelik, mire egy szakértő először kimondja, mi lehet a valóság a kormány által képviselt állásponttal szemben. (Az, hogy a diákok tudtukon kívül egy több millió dollárnyi heroint szállító buszon utaztak, eltűnésük, azaz vélhetően haláluk a drogbiznisz járulékos vesztesége volt, a rendőrség és a hadsereg pedig falaznak a kartelleknek.)

A Vivos komótosan, ráérősen mutatja be az eltűntek hozzátartozóit, a parasztokat, akik azt hitték, iskolába járó gyerekeik végre kitörhetnek, belőlük végre lehet valaki. Megmutatja a földművelést, a népszokásokat, a vallási szertartásokat: Aj Vejvej a legkevésbé sem egy feszes, pörgős filmet készített, hanem meg akarta mutatni a nagy egészet. Azt a környezetet, amelyből feketén tátongó űrként hiányzik 43 ember. És csak amikor ezzel megvan, akkor tér rá a tényfeltárásra, a civilek évek óta kitartó tiltakozására, a mexikói drogháború következményeire. Türelem kell hozzá, de megéri. K. B.

Üdvözöljük Csecsenföldön

Meg merjük kockáztatni, hogy az HBO gyártásában készült Üdvözöljük Csecsenföldön az idei Verzió egyik legerősebb darabja.

Az Oroszországi Föderáció déli határán fekvő államalakulatban hivatalosan ugyanis “nem élnek melegek”, vagy ha mégis, akkor üldözik, kínozzák, fogva tartják, irtják őket. David Frayne Oscar-díjra jelölt rendező filmje erre szolgál bizonyítékul. A Putyin-barát csecsen elnök, Ramzan Kadirov és fegyveres alakulatainak kegyetlenségei elől védett házba menekített meleg és leszbikus emberek sorsát, valamint az őket segítő, oroszországi LMBTQ-szervezet önkénteseit követik a kamerái.

Ebben a filmben mindenki az életét kockáztatja: a Csecsenföldről pusztán a nemi orientációjuk miatt külföldi menekülésre, családjukat, barátaikat, otthonaikat egy pillanat alatt hátra hagyni kényszerülő áldozatok és maguk a segítők is. Kanada befogadására vár a lány, akinek a nagybátyja nemi erőszakra akarja őt kényszeríteni, különben elárulja a lány csecsen politikus apjának, hogy leszbikus. Menekülne a kis híján halálra kínzott meleg fiú is, de kétségbeesése nagyobb a reménynél. A filmben digitálisan elváltoztatták a legtöbb szereplő arcát, a saját biztonságuk érdekében. Éppen ezért a legemelkedettebb pont, amikor az egyik áldozat mégis úgy dönt: felfedi magát, hogy a világnak is elmondhassa, mit művelnek velük.

Az Üdvözöljük Csecsenföldön érzelmileg felkavaró, nagyon fontos alkotás, és mindeközben nagyszerű filmélmény is. A végig fenntartott feszültséggel, a pörgős cselekménnyel, az igazi katarzissal, drámai fordulatokkal egyfajta keverékét adja a betöréses heist-filmeknek és a thrillereknek. Cs. H.

Hűség

Mit jelent a hűség és az elkötelezettség egy házasságban, ha az egyik fél kiszolgáltatottá válik? És meddig viselheti a terhet, meddig áldozhatja fel magát a másik? Többek között erre keresi a választ Szekeres Csaba dokumentumfilmje, amely egy idős házaspár, Anna és Antal utolsó nyolc hónapját dokumentálja. Amikor bekapcsolódunk, negyvenöt éve házasok, Annánál azonban korábban Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. A Péliföldi Idősek Otthonában minden nap ádáz küzdelmet vívnak Anna betegségével: Antal odaadóan gondoskodik róla, sétálni, reggelizni viszi, öltözteti – csodálni való türelemmel. A film visszatérő eleme, hogy Antal megpróbálja a feleségére adni a papucsát, hogy végre reggelizni indulhassanak.

Lassan megy a folyamat. Fojtogatóan lassan, miközben a nézőben a másodperc törtrésze alatt születik meg a kérdés, hogy mikor volt hálás legutoljára valamilyen elképesztően aprónak tűnő, hétköznapi dologért. Anna nem utasítja el sem Antalt, sem a jókedvével a fáradt levegővel teli szobába valósággal berobbanó unokáját, sem a jóindulattal és nyitottsággal közeledő mozgásterapeutákat, de egyre fáradtabban, egyre gyanakvóbban fogad minden egyes mozdulatot. A Hűség kényelmetlenül, de szükségszerűen hozza közel a nézőhöz a Magyarországon is rengeteg embert érintő Alzheimer-kórt, és a vele együtt járó legfontosabb kérdéseket. Például, hogy kik vagyunk az emlékeink nélkül, és maradhatnak-e nélkülük egyáltalán érzéseink. Cz. F.

Öröklét

Az észt Ksenia Okhapkina mintegy egyórás dokumentumfilmjéből leginkább a képekre fogunk emlékezni. A Murmanszk fölötti kísértetiesen vibráló északi-fényre, a havas városra, a hideg, tiszta tájat összefüstölő gyárkéményekre, a bejegesedett gépekre, az állandóan mozgásban lévő vasútra. Mindezek lassú, szinte költői bemutatása (az operatőrök: Aleksandr Demyanenko, Artem Ignatov, és a rendező Ksenia Okhapkina) örökké belevésődik, mondhatni belefagy az emlékezetünkbe. A murmanszki vasútállomás egyébként Európa és egyben a világ legészakibb személyforgalmat bonyolító vasútállomása, nem hiába fókuszál az itt történtekre a rendező is.

Az emlékezetes képek mögötti cselekményt viszont szinte el is homályosítja látvány (vagy talán nem elég erős ez a cselekmény?). A diáklányok valamelyik rideg épületben balettozni tanulnak, a fiúk egy másikban a fegyverhasználatot gyakorolják, menetelnek, gyakorlatoznak. A városka közösségének láthatóan nagyon fontos ünnepélyén érnek össze a szálak, amikor a nagyobb fiúk felesküsznek az orosz anyaföldre, és belépnek egy amolyan orosz ifjúgárda szerűségbe. A lányok az ünnepi műsorban táncolnak, a kisebb fiúk géppuskával mutatnak be valami koreográfiát, elhangzik, szigorúan rezesbandai kísérettel az orosz himnusz is.

A kis sarkkörön túli város szokásainak, mindennapjainak, jégbe fagyott társadalmi normáinak bemutatása mindenképp egyedi, egzotikus és izgalmas (nemhiába nyert a film több díjat, és Észtország Oscar-díjra is nevezte), és a rendező valóban képes megragadni „a profánban a költőit”, ám ez leginkább a látványban mutatkozik meg. B. I.

A listánkból kimaradt a Greta Thunbergről szóló dokumentumfilm, az Én vagyok Greta, és egy líbiai női futballcsapatról szóló alkotás, a Szabad a pálya is: ezekről külön kritikákban fogunk a Verzió idején beszámolni. A filmeket itt fogják tudni november 10-től elérni.