A legjobb mód, hogy távol kerüljünk az őrjítő bezártságtól
Tényleg azért jó megmászni egy hegyet, „mert ott van”? Csak menjünk el a Balaton-felvidékre, vágjunk neki valamelyik lenyűgöző tanúhegynek, és rögtön kiderül. Itt van az ország leggyönyörűbb pontja, az egyik legvadabb hegye, és itt még az is kiderül: nem is olyan unalmas ez az ország, amelyben élünk.
A Gulács mindig érdekelt, mert a Gulács vad. Vad és senki nem szereti, a hegyek pedig, amelyeket senki nem szeret, nekem valóak.
A Gulácsot egyszer mindenkinek meg kéne másznia, akit érdekelnek a hegyek, persze csak miután végigjárta a Badacsony egész fennsíkját. De ha a Badacsony a legszebb estélyibe bújt, minden ékszerrel ékesített, vagy angol úri szabónál varratott öltönybe és arcszesz-felhőbe öltöztetett elegancia, akkor a Gulács maga a nyers meztelenség: lehet, hogy nem tennék magazincímlapra, de attól még mindenki megérti, mi a kívánatos benne. A Gulács olyan, mintha kettéválasztották volna a tanúhegyeket, és lennének a tanúk, amelyek arról tanúskodnak, milyen vulkáni tevékenység volt a mai Magyarország területén pármillió éve – a vulkáni bazalt időtállóbb anyag, mint bármi más körülötte, így amíg az összes többi anyag erodálódott, ezek a lávából képződött hegyek megmaradtak –, és lenne A Hegy. A Gulács nem olyan, mint egy hegy, amely valaha vulkán volt, hanem mintha még mindig vulkán lenne. Egy alvó oroszlán, amellyel nem ajánlatos ujjat húzni: úgy mered ki a Balaton-felvidékből, mint egy agresszív, akaratos, mokány kölyök, amely évmilliók alatt sem higgadt le.
Mert ott van
– ez volt a Mount Everestet először megmászni kísérlő George Mallory gőgös és kevély válasza arra a kérdésre, egyáltalán miért akarja megmászni a hegyet. Pedig az ember azért mászik meg egy hegyet – ami Magyarországon az esetek nagy részében helyesebben csak így hangzik: azért sétál fel egy hegy tetejére –, mert az olyan, mint az élet, már ha az élet igazságos lenne. Az ember megküzd valamivel, ezt a küzdelmet közben még élvezi is, a végén pedig megkapja érte a jogos jutalmát: a kilátást a csúcsról, ahol már nincs mellettünk más, csak körbe a táj, és az érzést, hogy sikerült elérni a legtöbbet, ami ezen a hegyen elérhető volt. Nekivágtam, elértem, és most jobb nekem, mint azelőtt volt – bár minden ennyire egyszerűen jó lenne. Nem kell szervezett erdőfürdő, szigorúan otthonhagyott telefonokkal, légző- és jógagyakorlatokkal, az erdő anélkül is megnyugtat bárkit, aki hagyja magát.
És még azért jó hegyet mászni, mert ott az ember végre csak olyan hangokat hall, amelyek gazdái nem akarnak neki keresztbe tenni, nem okoznak stresszt, nem kell nekik megfelelni, nem okoznak semmiféle szorongást: a falevelek súrlódásának fel-felhangzó selypítését a szélben, a cinegék kitartó magyarázását, ha még szerencsésebb, az ökörszemek piszmogását az avarban, a két hegy között köröző héja vijjogását, a kettétörő száraz ágat a talpa alatt, ami a legjobb esetben előugraszt egy őzet a bokrok közül, hogy emlékeztessen, nincs jobb a nagy, rácsok nélküli állatkertnél. Egy óra csend és avarropogás nyugtató hatásban megfelel három pohár bornak, és nincs másnap. Persze ehhez az kell, hogy ne legyenek jelen százával az emberek, a visítozó gyerekek, a kiabáló felnőttek, és általában senki, akinek emberi hangja van, mert hát
ez a turizmus első számú paradoxona: a turista csak akkor lehet igazán boldog, ha sehol nincsenek turisták.
És a Gulács túl vad, csak egyetlen túraút vezet fel a csúcsáig, néhol meredekebben az igazán kényelmesnél, késő télen az olvadástól bokamagasan sárosan, és a csúcs előtt már egy ideig csak egyetlen, talán ha negyven centi széles, egyemberes ösvény vezet, ezért a túrázó boldog lehet, mert csak eggyel van több turista az ideálisnál, de azzal eggyel már megszoktuk az együttélést. A sárban méteres csúszásnyomok, elgondolkodom, ki és hogyan hagyhatta ott őket: csak egy egészen kicsike időcsavar kellene, mint egy Lynch-filmben, hogy már ekkor lássam magamat a csúcsról visszafelé jőve hatalmasat szánkázva a sárban, és tudjam, én voltam az.
A Gulács egyetlen kis turistaútján végigmenni olyan, mint egy rajzfilmbe csöppenni: a gyík bebújik előlem egy lyukba a fagyökér alatt, de ott megáll, visszafordul, és hosszan szemezik velem, mint aki nem érti, hogy került ide bárki emberfia, és ez az élmény hatványozottan ismétlődik a csúcson, ahol egy patás állat – kecske? de hogy kerül ide egy házikecske? – szintén hitetlenkedve fordul vissza pár méter után, hogy akkor most tényleg valami emberforma kergette-e el a helyéről, és csak hosszas szemlélődés után hajlandó beletörődni, hogy mennie kell.
Csak csönd, az nincs, de Magyarország túl kicsi a csöndhöz: alig találni olyan helyet akármilyen erdőben, ahová soha, semennyire sem hatol el a forgalom zaja vagy más mesterséges hang, akár egy fülsértő kisvasúté, mint a Mecsek csak első ránézésre nyugodt erdejében, Pécs fölött. De amikor megállok a csúcs előtt egy kiugrón, apró bazaltorgonák mellett, és elnézem a Balatont és a Badacsonyt – olyan közel van, hogy látszik a Kisfaludy-kilátó a tetején, ha elég gyorsan átértem a másik csúcsról, talán még látom rajta saját magamat –, és felszűrődik a 71-es út zaja, az is csak épp ugyanolyan hangos, ahogy a vízről felhallatszik a balhés sirályok rikoltozása. Legalább egyenrangú a kettő, ez is valami.
De persze a kúpként kimeredő, könyörtelenségében hívogató Gulács előtt mégiscsak látni kell a Badacsonyt is, a tanúhegyek előkelőségét,
ha másért nem, csak a Páholykőért, az ország legszebb pontjáért.
Mert nincs még egy olyan hely Magyarországon, mint ez, ahol minden megvan, ami a határaink között meglehet: egy hatalmas, felülről mindig gyönyörűen kék vízfelület, valójában apró, mégis vadregényes atmoszférájú hegyek, nagy erdők és nagy lankák, csak attól függ, merre fordítja az ember a fejét. (Ez látható fent a borítóképen.)
Persze ugyanezt látni a hegycsúcson a Kisfaludy-kilátóból is, de az mesterséges, ott nincs meg az az érzés, hogy megtaláltuk azt az egy követ, amelyre rálépve, mint a Harry Potter-könyvekben a rejtekajtóként szolgáló festményeken átkelve, átkerültünk egy sokkal szebb világba. Leírhatatlan a kilátás, akármeddig el lehetne nézni, amíg a többiek a kilátóban állnak sorba. Az ember verset tudna itt írni, aztán rájönne, hogy túl giccses lenne, de a giccs már csak olyan, hogy ha leírva túl sok is, élőben nézni csodás.
Persze a Páholykő csak egy ékköve a Badacsonynak, végig ilyen az egész, a Kéktúra és néhol a piros sáv útvonalán haladva: a Ranolder-keresztnél olyan kilátás nyílik a Balatonra, mint sehonnan máshonnan – azelőtt azt hittem, a balatonvilágosi Magaspart verhetetlen, de már nem hiszem –, a kilátóból pedig hátra, a tanúhegyekre, hogy egy csapásra kiderüljön, valójában nem is egy földrajzilag unalmaska országban élünk, hanem Mordor közvetlen szomszédságában, vészjósló hegyek között, ahol a ködben tényleg bármi elképzelhetőnek tűnik innen fentről nézve, ostromoktól kilátástalanul hosszú, néhány évszázaddal ezelőtt óta tartó, romantikus gyalogutakig. Pláne a Gulácson, persze, az álmában is mogorva vulkánon.
Persze igazságtalan lenne kihagyni a Szent György-hegyet a felsorolásból, amiben talán nem a csúcsra vezető út a legjobb, hanem az, amikor félúton meghalljuk, ahogy a bazaltorgonák sípjain játszik a szél: az egész tájegységre jellemző kőképződmények itt a leglátványosabbak, megannyi kémény képez megmászhatatlan támfalat a hegyen, és mégis, odafönt akárki a tetejükre léphet, hogy lenézzen a negyven méteres mélységbe a függőleges, kővel betömött kémények oldalán, és még az is meginogjon egy pillanatra, aki hírből sem ismeri a tériszonyt. Aztán a csúcsról itt is a Badacsony látszik – honnan nem?
A Badacsony a Balaton-felvidék Eiffel-tornya.
Bezzeg a Csobánc. Az ember azt hinné, ha egyszer oda is csak egy turistaút vezet fel, a Balaton is alig látszik már a tetejéről, és bár körpanoráma, az van, de hát akkor is, kit érdekel pont ez a tanúhegy? Hát mindenkit, mert várrom van rajta. Félútig autóval is fel lehet jönni, érthetetlen, miért engedik, és utána sem túl izgalmas az út, ami felvezet a csúcsig, a várig, illetve a szelfiző tömegig, fel is ér az ember félóra alatt, bár persze ha nem Rocky és a philadelphiai lépcsőjelenet lebeg a lelki szemei előtt, ennél talán valamivel hosszabb idő kell hozzá, de így legalább elmegy a dolog egy edzésnek. Azt mondják, délben kell érkezni, mert olyan a panoráma, hogy akárhol is áll a nap, a szemünkbe süt, csak ha épp felettünk van, akkor nem, úgyhogy délben érkezem, és tényleg minden irányból jól látom a ködöt – semmi kifogásom a téli túrák ellen (kit érdekel a tavasz? az erdő zöld levelek nélkül is ugyanaz az erdő), de a téli túráknak van kifogása ellenem. Ugyanez volt Szigligeten is: biztosan gyönyörű a kilátás a várból, de az embertömegnél is nagyobb volt a köd, a várfalig, ha elláttam.
A Csobánc közvetlen szomszédságában a Tóti már tényleg csendes, mintha a természet is kimondta volna, hogy ez a zajmentes övezet: itt már nem harkály kopácsol, csak csuszka, azaz ugyanaz a hang, de halkabban, a madár meg még szebb, de jobban el is tud bújni, így marad az apró koppanás, koppanás és koppanás, meg a kimeresztett szem, ami csak az ágakat látja. Viszont az út a csúcsig, hát se a társasági magazinok címlapjára nem kerül, mint az estélyis Badacsony, sem a korhatárosokéra, mint a meztelen Gulács: legnagyobbrészt széles és unalmas gazdasági út, csak a csúcs előtt durvul el a helyzet, hirtelen kell megtenni a szintkülönbség nagyját, legalább le lehet izzadni. Itt is, mint a Gulácson, csak egy kopár, sziklás pár négyzetméter jelenti a csúcsot, ha van itt épp más ember, nemcsak az élményt rontja el, de elférni is alig lehet tőlük, kell keresni egy félreeső pontot, ahol télen is úgy süti a nap az arcot, hogy bárki elpirul, mint a legszebb bóktól. Jó látni, hogy vannak ilyen barátságtalan csúcsaink is, mennyivel barátságosabbak így is, mint a kiépített hegytetők!
És még ott a Hegyestű, a Somló, a Haláp és a Hegyesd a tanúhegyek sorában, hogy legyen miért visszajönni. Nem azért kell őket megmászni, mert ott vannak. Hanem mert a Balaton-felvidéken, a hegycsúcsok felé túrázva, távol az emberek zajától meg lehet tudni, mi az, hogy béke. Hol van még erre lehetőség ebben az országban?
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Hazai pálya: Tényleg megéri csobbanni egyet a téli Balatonban? (videó)
Lehet-e valóban "négy évszakos" a Balaton? Egyelőre nehezen hihető, mostanság pedig pláne nincs túl sok nyoma a változásnak. Persze ha abból indulunk ki, hogy elkerülnénk a zsúfoltságot, akkor tökéletes hely egy téli kirándulásra. És akkor még ott van a tó is, amiben akár fürdeni is lehet. A téli Magyarország túrázóhelyeit bemutató videósorozatunk első részében kollégánk meg is tette.
Ha a járványban nem is, a mellékhatásaiban lehetett találni jót
2020 szinte kivétel nélkül mindenki számára a problémák, a veszteségek és a szorongás éve volt, sőt még most is csak reménykedni tudunk, hogy hamarosan talán véget ér ez a korszak. De paradox módon a sok rossz hordalékaként néha, mint egy szebb kavicsot a folyóparti törmelék közt, lehetett találni némi jót is.
