A királynő sziluettje kitörölhetetlenül beleégett az elmúlt hetven évbe, mégis – vagy éppen ezért – volt valami mágikus abban, amikor hosszú találgatások után idén júniusban kétszer is megjelent a Buckingham-palota erkélyén a platinajubileumi extravagáns össznépi royal partiján. A halhatatlanság és a halandóság határán billegett, amikor a botjára támaszkodva még egyszer utoljára végignézett az előtte tisztelgő tömegen a Buckingham-palota előtt végig a Mallon. Nehezen felfogható történelmi és társadalmi távlatokat láthatott be onnan, és tükrözte vissza mindezt az őt ünneplőkre.

Abból a tömegből most nagyon sokan órákat, sőt napokat állnak sorban, hogy a Westminster Hallban a saját szemükkel lássák a királynő koporsóját, és néhány másodpercig fejet hajtsanak előtte, miközben előttük és utánuk is emberek százezrei hömpölyögnek egyfajta meditatív, monoton gyászfolyamban.

YUI MOK / POOL / AFP

Mi ez a megfoghatatlan erő, ami ennyi ember megmozgat?

II. Erzsébet halála óta bő egy hét telt el, hétfőn végső búcsút vesznek tőle, ami a maga fizikai valójában lezár egy korszakot. Fejben és lélekben már sokkal nehezebb megvalósítani a leválást egy olyan figuráról, aki egy ország önképének ennyire szerves része lett. Pedig Erzsébet a maga sztoikus módján mindig figyelmeztetett: a változás az egyetlen dolog, ami állandó. Csakhogy egy azóta is megfejthetetlennek tűnő trükkel ő elhitette az emberekkel, hogy a személye biztos pont és kapaszkodó bármennyire is bizonytalan legyen a világ körülötte. Hetven éve volt arra, hogy kiépítse ezt a furcsa nemzeti szimbiózist, márpedig ez rengeteg idő az identitásképzésre. Többek között ezt is teszik most mérlegre Erzsébet gyászolói, és a brit sajtóban is több helyen megjelenik a kérdés:

kik vagyunk mi a királynő nélkül?

A britek körül széteshetett a birodalom a múlt század közepén, tombolhatott a szabadság hatvanas években, jöhetett olajválság és infláció a hetvenes években, Thatcher-korszak a nyolcvanas években, botrányok, válások, tragédiák a kilencvenes években, bankválság a kétezres években, majd legújabban Brexit, járvány és energiaválság, a királynő az állandóságot és a reményt testesítette meg. Képes volt távlatokból nézni a jelenben reménytelennek tűnő helyzeteket, ahogy ő fogalmazott: „kiszűrni a múlékony dolgokat a maradandóakból.” Nyilván a munkaköréből is adódott: uralkodóként hosszú távra kellett terveznie, ami akár évszázados perspektívát is adhatott a történéseknek.

LOIC VENANCE / AFP

Ez a hozzáállás lehetőséget adott az embereknek, hogy meglássák a királynőben a következetességre épülő hitelességet. A királynősége hetven éve alatt újra meg újra bebizonyította, hogy bármi történik is, ő hű marad az értékeihez és az elveihez.

A királynő 21 ezer hivatalos eseményen vett részt az élete során, rengeteg ember mondhatja el magáról, hogy személyesen találkozott vele, és milliók érezhették úgy, hogy ismerik, hiszen lépten-nyomon jelen volt az életükben. Ha valaki hetven éven át lát egy arcot a bankjegyeken, az újságokban, a lemezborítókon, a plakátokon, szuveníreken, a tévében és a közösségi oldalakon, akkor az az arc egyszer csak beférkőzik a pszichéjébe.

WIKTOR SZYMANOWICZ / ANADOLU AGENCY / ANADOLU AGENCY VIA AFP

Ebben a tudatalatti beépülésben benne van az is, hogy Erzsébet alkalmas volt arra, hogy sokan anya- vagy nagymamafigurát lássanak bele, innen már csak egy rövid gondolati ugrás, hogy az egész ország anyjaként/nagyanyjaként tekintsenek rá, ez az átlényegülés pedig az országban élőket egy hatalmas család tagjaivá avatja – rögtön meg is van az össznemzeti összetartó erő, amelyet a királynő tudatosan és következetesen használt is.

Az évtizedek során archetípussá érett, szimbóluma lett mindannak, amit képviselni és megtestesíteni próbált. Ennek az átalakulásnak rengeteg portré lett a lenyomata, fotók, festmények, kollázsok, lemezborítók, plakátok készültek a királynőről, akinek a megkerülhetetlen arca egyszerre volt ismerős, már-már családias és távoli, fennkölt, elérhetetlen. Ahogy az egyik megemlékezés fogalmaz: „Egy arcot kölcsönzött a nemzetnek, mintha csak egy faragott totem lenne egy vitorláshajó elején, amely sosem rebbent a szeme, ha viharos lett a tenger, és akkor sem pattogzott le, amikor nyugodt volt a víz.” A gondolatmenetet folytatva el lehet jutni egyfajta vallásos áhítatig is II. Erzsébet személyét illetően, amire a megemlékezés szerzője szerint nincs is jobb bizonyíték, mint Jamie Reid hírhedt képe a királynőről a Sex Pistols 1977-es God Save the Queen című lemezborítóján.

PETER MUHLY / AFP

1977-ben egyetlen kép volt elég szent ahhoz, hogy megszentségtelenítsék: a királynő képe. Vagyis: a modern Nagy-Britannia monarchiaellenes művészetének a nagy dobása valójában világos elismerése volt annak, hogy a királynő az emberek képzeletében a nemzeti istenség szerepét tölti be.

Ahogy az elmúlt években fokozatosan kevesebbet lehetett látni, részben az idős kora, részben a járvány miatt is, a hiánya csak megerősítette az imázsát, súlya lett minden zoomos bejelentkezésének, és abban is biztosak lehetünk, hogy uralkodása utolsó éveinek az egyik legnagyobb hatású képe volt az, ahogy a windsori Szent György kápolnában egyedül gyászol a férje temetésén.

AFP / Jonathan Brady

Jelenség lett, fogalom, aki hagyta, hogy átjárja a személyét a királynőség mítosza – ezzel tartozott a fogadalmának és az embereknek is. Az egyik legnagyobb teljesítménye volt, hogy ezek az emberek végül szinte semmit sem tudtak róla, a gondolatairól, a meggyőződéséről. Uralkodó minőségében egyfajta közvetítő volt, aki időtlen értékekre és elvekre irányítja a figyelmet, aki reményt ad a legnehezebb időkben. Nem az számított, hogy a királynő mit érez, hanem az, hogy mit képvisel.

Sokszor emlegetik, hogy ő volt az élő kapocs ahhoz a generációhoz, amelynek igazán súlyos válsággal kellett szembenéznie a második világháború idején. Hogy nyomatéka legyen ennek a csaknem egy évszázadon átívelő kapocsnak: beszédes, hogy az utolsó brit, aki állami temetésben részesült Erzsébet előtt, az épp Winston Churchill volt 1965-ben. Erzsébet, ki tudja, hogyan, de elmosta a határokat az uralkodása és az ország, a királyság között. A halála ezért is billent ki sokakat: újraértelmezésre, átértékelésre kényszerít.

Az utolsó hivatalos kép a királynőről

AFP / Jane Barlow

A halálával új jelentést kapott az emlékeztető is, hogy semmi sem biztos és állandó. A gyász mellett ez a járulékos felismerés is megrázza az embereket, ez is magyarázza az elképesztő megmozdulást, amelyet most élőben láthat a világ. A királynő halála – épp azért, mert olyan sokáig halhatatlannak tűnt – sokakat a saját halandóságukra vagy a szeretteik halálára emlékeztet, és így egy olyan témát tesz le megkerülhetetlenül az emberek elé, amelyről próbálnak nem tudomást venni.

Bár a 96 éves, az utóbbi időben gyengélkedő uralkodó halála nem volt váratlan, attól még sokkolta az embereket. Ahogy a személye, úgy a búcsúztatása is szimbólumokkal terhelt: egy forrongó, bizonytalan, válságokkal küzdő országot hagyott maga után, amely cipeli magával a Brexit, a járvány és Boris Johnson súlyos csomagját. Így aztán a Westminsternél sorban állók nemcsak a királynőt gyászolják, hanem kicsit saját magukat is.

Már életében a saját maga szobra volt - II. Erzsébet halálával egy korszak véget ér

A britek többségének nincs emléke arról, milyen volt az élet a hetven éven át uralkodó Erzsébet nélkül. A királynő halálával az ország elvesztette az egyik legfontosabb igazodási pontját.