Az újkori, nagyon összetett, a „dobj és lépj” mechanizmust fényévekkel maga mögött hagyó, a szerencse szerepét minimalizáló, aprólékosan kidolgozott és hosszú játékidejű társasjáték legújabb reneszánsza A Mars terraformálása című, 2016-os, egészen kiváló társassal kezdődött. A hasonló téma miatt az ember hajlana arra, hogy azt mondja: a játéktervező világsztár Vital Lacerda A Mars (eredeti címén On Mars) című játékával be is zárult a kör. Vagy legalábbis valamilyen kör: nyilvánvalóan ez után is születnek majd még az elmúlt évek fejlesztéseit továbbvivő játékok, de azt tényleg nehéz elképzelni, hogy valaha ennél is összetettebb, úgynevezett európai típusú társasjáték készüljön. Már csak azért sem, mert azt szinte már lehetetlen lenne befogadni.

A Mars

Kovács Bálint

A nemcsak rendkívül sikeres, de rendkívül sokszínű Lacerda – aki készített már játékot a Marson kívül elektromos autókról épp úgy, mint Lisszabon történelméről – talán leghíresebb játékáról, a Lisboáról szóló kritikánkban is leírtuk, hogy az alkotó első és legfontosabb ismertetőjegye épp ez a svájci óra szerkezetére emlékeztető részletesség és tökéletes precízió. Ami egyrészt azt jelenti, hogy olyan mennyiségű szabályt, kiegészítő szabályt, feltételt és mechanizmust kell megtanulnunk a végigjátszáshoz, amire gyakorlatilag nem találni más példát a társasjátékpiacon. Másrészt pedig azt, hogy ezzel összhangban a játékélmény is összetett, ahogy az említett óraszerkezet sem öncélúan olyan bonyolult, hanem azért, hogy a lehető legtökéletesebb pontossággal mutassa az időt: a milliónyi szabály mindegyikéről megindokolja a szabálykönyv, miért is kell épp úgy csinálni. És amikor az egész összeáll – ha ez nem is történik meg olyan hamar, mint más játékok esetében szokott –, az egészen különleges élmény.

Végre itthon is kapható a társasjátékok nagyvadja: kipróbáltuk a Lisboát

Évekkel megelőzte a legendája a magyar kiadását, rengetegen keresték, de még az angol verzióját sem volt könnyű beszerezni az egyik, ha nem a legnagyobbra tartott társasjátékkészítő szupersztár 2017-es, gyönyörű játékának. De már nálunk is kapható, úgyhogy megnéztük, rászolgált-e a hírére a Lisboa.

Telepesek a világ végén

Azon túl, hogy mindkettő sztorija a Marsról szól, és hogy mindkettő haladóknak szánt játék, tulajdonképpen semmi hasonlóság nincs A Mars terraformálása és A Mars között. Míg az előbbinek – nagyon leegyszerűsítve – az adja az alapját, hogy a több száz teljesen különböző lap közül melyek kerülnek a kezünkbe, és azokat hogyan használjuk fel a bolygó élhetővé tételére, addig A Marsban mindenféle kártyától függetlenül pontosan ugyanazok a lehetőségek állnak minden játékos rendelkezésére. És itt nem a bolygó általános lakhatóvá tételéről van szó erdőkkel és óceánokkal, hanem csakis a kőkemény kapitalizmusról: a játékosok azt szeretnék, hogy az övék legyen a legfejlettebb kolónia, a legnagyobb profitot termelő épületekkel. Oké: ehhez tudósok kutatásai se ártanak, de valljuk be, ebben a játékban ők is csak a kapitalista érdekeket szolgálják.

A játék legfontosabb, legkülönlegesebb és legötletesebb tulajdonsága épp az, ami a szabállyal való – elég hosszú – ismerkedés közben először feltűnik: hogy

gyakorlatilag két játékról van szó.

A játéktábla ugyanis ketté van osztva: balra a Mars körül keringő űrállomás található, jobbra pedig maga a bolygó, rajta a kolóniával. És ez alapvetően meg is határozza a játékmenetet: már a legelső lépés előtt dönteni kell, hol akarjuk kezdeni a játékot, váltani – azaz a két térfél között űrsiklóval átutazni – csak később lehet, sőt ahogy telik a játékidő, épül ki a kolónia, és egyre csökken a függés a földi támogatástól, egy idő után már kifejezetten ritkán lehet csak módosítani a hollétünkön. Az űrállomáson jellemzően az elengedhetetlen alapfelszereléseket lehet beszerezni, míg a végül pontokat érő, fejlődést biztosító építkezés, kutatás persze a Marson zajlik.

Kovács Bálint

De az ötlet nagyszerűségét épp az adja, hogy az előbb nem fogalmaztam teljesen precízen: nem teljesen igaz, hogy azok a bizonyos alapfelszerelések „elengedhetetlenek”. Ugyanis az talán a legérdekesebb a játékban, hogy nem muszáj sem utazgatni, és igazából semmit sem muszáj, annyira sok lehetőség áll a rendelkezésünkre. És ebben a mondatban megint nem volt minden teljesen precíz: a lehetőségek ugyanis mindig lemondást is jelentenek. Azaz szinte az egész játék megoldható úgy is, hogy végig a Marson marad egy játékos, de ezzel persze le kell mondania bizonyos dolgokról. De a lemondás révén több lehetősége van a pontszerzésre – már ha valahogy meg tudja hozzá teremteni a feltételeket magának.

Csak egy példa az érthetőség kedvéért: bár nem klasszikus munkáslehelyezős játékról van szó, azért szükség van munkásokra (telepesekre) is, például az ő felhasználásukkal tudunk erősíteni bizonyos akcióinkon, sőt némelyiket nélkülük meg sem valósíthatjuk. Ilyenkor a telepesek egy időre a munkaterületre vonulnak, ahonnan az alapszabály szerint épp az űrállomás és a Mars közti utazás révén léphetnek ki. Ebből úgy tűnhet, akkor mégis muszáj utazgatni, de nem: nagyobb áldozatot kíván, de lehetőség van az elfoglalt munkások helyére új telepeseket is hívni, ami bizonyos értelemben pazarlás, de van, hogy megéri. Ehhez hasonlóan működik az egész játék: az alapszabály is csak egy lehetőség, amit kellő ötletességgel és energiabefektetéssel éppenséggel meg is lehet kerülni.

Nem részegnek való vidék

Már csak azért is, mert a játék ugyan nem kooperatív, hanem mindenki nagyon is a maga fejlesztésére koncentrál, ennek ellenére Lacerda nagyon okosan átemelt elemeket a kooperatív játékokból (azaz azokból, amelyekben végül nem egy ember nyer, hanem a játékosok összefogása hozhatja el a győzelmet mindenkinek). És még ezen is csavar egyet, mert ami kooperatívnak tűnik, azt ugyanakkor mások hátráltatására is lehet használni. Fontos kérdése például a játéknak, hogy mennyire fejlettek az adott épülettípushoz tartozó technikáink, de a bolygón a fejlesztésért csak egy vagy két ember felel. Ha az, akihez az adott terület tartozik – pontosabban aki idejében megszerezte rá a jogot –, rendesen fejleszti is azt, akkor mindenki jól jár: a fejlesztés előnyeit mindenki élvezheti, és ha így tesz, azért a fejlesztő külön jutalmat kap. Ha viszont valamiért – például, mert neki nincs szüksége rá – leáll a fejlesztéssel, a többieknek nincs befolyása arra, hogy ez megváltozzon, és onnantól lehet, hogy bizonyos lépéseket többé nem tudnak végrehajtani.

Kovács Bálint

Ebből már látszik, hogy A Marsban aligha képzelhető el két egyforma játék, ahogy aligha képzelhető el az is, hogy valaki 20-30 játéknál hamarabb megunná, ami a hihetetlenül kidolgozott, milliónyi alkatrész, kártya, tábla és a többi tartozék, meg az ezeket remekül rendszerező tároló mellett meg is indokolja valamelyest, miért ilyen kiemelkedő a játék ára is: nem egy olcsó játékról még a kiadó sem tagadja, hogy bizonyos játékmennyiség után kiadja minden lehetőségét, és nem lesz feltétlenül érdemes újra elővenni. Hát A Mars semmiképp sem ilyen.

A szélsőséges összetettség ugyanakkor azt is jelenti, hogy a játék tényleg nem való mindenkinek, csak a vállalkozó kedvű, gyakorlott társasrajongóknak. Hasonlót írtunk a Lisboáról is, és a két játék szabályainak komplikáltsága, a szabálykönyv vastagsága is nagyjából azonos, azonban A Mars talán valamivel könnyebben tanulható, valamivel jobban vonzza magával a sztori a szabályos mechanizmust. Persze a „könnyebben” még véletlenül sem keverendő össze azzal, hogy „könnyen”: ahogy Lacerda többi játékánál, itt is sok óra puszta szabálytanulás, aztán több, eleinte még akár 4-5 órás „bemelegítő” játék szükséges ahhoz, hogy felfogjuk a millió apróságot a szabálykönyvből.

Ez nem az a társasjáték, ami viccesebb pár sör után;

Kovács Bálint

ez az a játék, amihez nagyon észnél kell lenni, különben akkor is csalni fogunk, ha nem akartunk, és csak véletlen volt. Hiszen tulajdonképpen, csak egy egészen kis túlzással minden lépésfajtának külön szabálya van; A Mars távol áll az olyan játékoktól, ahol nagyjából annyit kell az eszünkbe vésni, mit kell csinálni a vásárláshoz, mit a termeléshez és mit az építkezéshez. Ráadásul az akciókkal járó pontok is képlékenyek: ami így bónuszt ér, az úgy már nem biztos. Ízlés kérdése, hogy ennek inkább a jó, vagy inkább a kevésbé jó oldalát látjuk: nyilván jó, sőt elvárás egy ilyen játéktól, hogy ennyire pontos tervezést igényeljen a játékosoktól, és ennyire kívánja a sok-sok lépéssel előre gondolkodást, a tökéletes akció-kombinációk megtervezését. Ugyanakkor ez vissza is üthet: ha csak egyetlen apróságot is kifelejtünk a számításunkból, kiderülhet, hogy amit öt forduló óta készítünk elő, azt valójában meg sem tudjuk csinálni.

De ahogy a Lisboa, úgy ez a játék is több különböző lehetőséget ad a pontgyűjtésre (ahogy a pontgyűjtéshez szükséges lépések megvalósítására is), azaz rengeteg stratégia képzelhető el; lehet nyerni úgy is, hogy bizonyos elemekkel egyáltalán nem is foglalkozunk, de akár úgy is, hogy csak azokra koncentrálunk.

A Mars az a játék, amire igaz, hogy mindent meg lehet csinálni benne, meg mindennek az ellenkezőjét is. Ahogy lehet imádni az összetettségét és pánikba esni a többismeretlenes egyenletek megoldóképleteit idézően bonyolult stratégiakészítéstől. Az mindenesetre biztos: A Mars nem mindennapi játék, nem mindennapi játékosoknak.

Kiknek ajánljuk? Vital Lacerda rajongóinak kérdés nélkül, de még azoknak is, akik sokat hallottak a tervezőről, és nem tudják, melyik játékával lenne érdemes kezdeni. A legtapasztaltabb gémereknek, és azoknak, akiknek nem teher, hanem izgalmas kihívás órákon át feszülten gondolkodni a következő lépésen.

Hányan játszhatják? Legfeljebb négyen, és van szóló üzemmódja is magányos játékosoknak. Két játékossal is lényegében ugyanaz az élmény, a szabályok is maradnak, csak a mennyiségek változnak a felhasználók számának függvényében. A hosszú tervezgetési idő miatt ugyanakkor sokan úgy vélik, hárman az igazi, amikor már megvan a többes élmény, de még nem rettentő hosszú a játékidő.

Mennyibe kerül? Nagyjából 45-50 ezer forinttól kapható.

Alapinfók a magyar verzió kiadója, a Delta Vision honlapján.