Azt eddig is tudtuk, hogy a paródiák búcsúszentlászlói királyának, Bödőcs Tibornak jól áll a rövid, odamondós formátum (pláne, ha az olvasó az anekdoták olvasása közben hallja is a fejében a humorista orrhangját). A Prímszámok hóesésben az eddig megjelent négy könyve közül leginkább az Addig se iszik című első kötetére emlékeztet leginkább, amely paródiakötetnek mondta magát, és a magyar irodalom nagyjainak a stílusában számolt le a magyar politikai és közéleti közhelyekkel, Bödőcs viszont most a prófétákat osztja (ha már a prímszámokat más nem tudja, csak önmaguk [+1] ).

A kontraszt éles: milyen lenne Zeusz kiöregedett háromezer éves kocsmaszökevényként? Vagy Pallasz Athéné gégemikrofonnal? Ér-e valamit Buddha bölcsessége, ha példabeszédei pont akkor hangzanak el, amikor senki sincs jelen, hogy lejegyezze az utókornak?

A hosszú leírások, a túlzás most is sajátja a könyvnek. Viszont egyenletesnek nem mondható. A kötet nyelvi regisztere az egyszerű és közönséges, obszcén szóhasználattól egészen a leggroteszkebb szóvirágokig terjed. Központi történet helyett fókusz nélkül kap bele társadalmi jelenségekbe, afféle ömlesztőtégely lesz. Néha humoros, néha pedig inkább csak kreatív.

A paródia attól működik, hogy aránytalanul felnagyítja a már meglévő stílusjegyeket, de szükséges hozzá a közös alap: az olvasónak ismernie kell az adott személyt, hogy értse a viccet, ezért ér célt a humor Zeusszal és Orbánnal, vagy „Karx Marlal” és „Ferdinand Nietzsche”-vel (Friedrich „ikertestvére”).

A paródia viszont átadja a helyét a kreativitásnak a Művészeti bagatellek című fejezetben, amelyben újhullámos (egyébként már meglévő szocreálból átalakított) kocsmák, latin és angol szavakkal teletűzdelt barokkos körmondatok, egyszóval: a sznobság (mint Budapesten megfigyelhető jelenség) köszön vissza, és az abszurditás itt éri el a tetőpontját, Bödőcs a képzelt vendéglőjében a legavantgárdabb fogásokat szolgálja fel az olvasónak, hogy csak egyet említsünk: „hexameterekre vágott kecskepörkölt párolt szofoklészben, mitologikus utalásokkal tűzdelt kacsacombbal”.

Bödőcs új könyvét csak kis adagokban érdemes fogyasztani, mert könnyen töménnyé és didaktikussá válhatnak a fejezeteken átívelő jellemrajzok, amelyek szükségszerűen egy kaptafára íródtak: görbe tükröt tart az emberiség nagy koponyáinak, és azt üzeni, ők is emberek voltak, kocsmáztak, nevettek, ellentmondtak önmaguknak (vagy halhatatlan létükre fáj a derekuk a talponállóban). Ez azonban nem teszi könnyebbé a sokszorosan összetett és túlírt mondatok értelmezését.

Történelmi kórkép – fekete szatíra

Bödőcs a XX. századi történelemmel sem bánik kesztyűs kézzel: az irónia sem sokat tompít az emberi kegyetlenségen, amiről az ideológiák százada szólt, sőt a megfogalmazás néha annyira egyértelmű és durva, hogy kiveti az olvasót az olvasás élményéból. Talán ez is a célja. Jó példa erre a mindent a SZÁDBÓL című anekdota, amelyben Bödőcs a XX. századi totalitárius rendszerek diktátorait kritizálja, elég érdekes eszközzel: egy fiktív levelezést tár az olvasó elé, Adolf Hitler és Joszif Sztálin között. „Joszi” és „Dolfi” korhatáros szerelme, talán még egy fóliázást is érne a Libritől, ha nem kötné a kezüket a félresikerült jogszabály. Viszont a XXI. század aktuálpolitikai vonatkozása ezúttal kimaradt. Nincsenek Lölő–Andi-párbeszédek, nincs orbánozás.

A magyar közéleti kórképről közvetlenül csak Dióhéj című fejezetben esik szó (bár a közhely-paródiáknál később többször előkerül Hajnalvég Dezső az Imreneumért Felelős Biztos és a Pöcök Kuratórium vezetőjének neve is), amely egy tanár szemén keresztül mutatja be, hogyan fogy el a levegő a pedagógusok körül.

Miért kell humor a NER-hez?

Ha Bödőcs Tiborral válaszolnánk, akkor azért, mert a humor az maga a humanizmus. Azt is régen tudjuk, hogy ez lehet a leggyilkosabb fegyver egy humortalan, cinikus és agresszív rendszerrel szemben. A NER gőzhengere ellen komolyan küzdeni embert próbáló, de az intézkedéseket, az új arisztokráciát ki lehetett röhögni.

Kis színes stílusgyakorlatok – hétköznapi miniatűrök

A könyv hasraütés-szerűen, a teljesség igénye nélkül szemezget hétköznapi jelenetekből. Viszont Bödőcs mindig csavar rajtuk egyet: a Vadászat című fejezetben egészen ötletesen dolgozza fel, mi lenne, ha multik igazgatóit, irodai fejeseit lőnék a vadászaton vadak helyett. A mindenkori középszerűséget Bödőcs abszurd stílusgyakorlatokkal változtatja giccsé – legyen szó egy interjúról a sportágában jól teljesítő sportolóval vagy egy kulturált vitáról, ami tömeges elhalálozáshoz vezet.

Van itt fricska az egyháznak, a Free Green School című novella pedig jól árnyalja, hogy bármilyen szabadszellemű lehet az oktatás, ha a konformizmushoz szokott emberek ezt nem tudják kezelni, akkor saját maguk zárják a csuklójukra a bilincset. A kirekesztő attitűdről és a woke visszásságairól alig több mint egy oldalban írni mindenképpen leegyszerűsítő, de a Sok jó ember című szösszenet nem is akar világot váltani, csak szórakoztatni. Nem úgy a Jingle Bells című rész, amely szomorú lenyomat a hajléktalanok helyzetéről, a záróakkord pedig stílusosan a Gyász címet kapta, és brechti, fekete humorral zárja a kötetet.

Két szék közé

A probléma a kötettel az, ami az előnye is: mivel a magyar valóságot próbálja összehozni az alapműveltséggel, beavató jellege mellett is nehéz lenne behatárolni a célközönségét. Ahogy a kötetben megjelenített prófétáknak, ennek a könyvnek sincs egyszerű dolga, mert a kérdés továbbra is adott: ami helyzetkomikumként élőben, széles gesztikulációkkal előadva működik nagyközönség előtt, az az előadói faktort kihagyva, pusztán groteszk képekkel és abszurd hasonlatokkal vajon képes-e bevonni a csak könnyed szórakozásra vágyó rétegeket, vagy megmarad a kisujjeltartós entellektüelek csemegéjének? Vagy az obszcén szóhasználat miatt fogyaszthatóvá válna az arra fogékonyabbaknak?

Esetleg „név kötelez” alapon viszik majd az emberek ezt is, mint a Mulat a Manézst? Demeter Szilárd szerint a Libri Bödőcsön keresi meg a pénzt, amit a szépírókon elveszít. Ez alapján Bödőcs Tibor eddigi életművét nem sorolja a szépirodalom égisze alá, noha Bödőcs saját bevallása szerint közvetve mégis végez népszerűsítő munkát könyveivel, nem véletlenül mondta azt egy korábbi interjúban, hogy „[…] amit én végzek, az maga a kultúrmisszió! Az én nagy példányszámú bagatelljeim bevételéből tudnak kiadni valódi, értékes irodalmat!”