Azzal kapcsolatban, hogy mi történt a Magdolna mosodák falai között, a legtöbb ember évtizedeken, sőt évszázadokon át megelégedett a sejtéssel, és inkább nem akart bizonyosságot. A történészek sem tudnak teljes mértékben elszámolni az egészen a múlt század kilencvenes éveiig működő intézmények történetével (az utolsót 1996-ban zárták be), a nyilvántartások jó része vagy elveszett, vagy megsemmisült.

Viszont már abból is horrorisztikus világ tárul fel, amit tudni lehet.

Az apácarendek által működtetett mosodákban ingyen és embertelen körülmények között dolgoztatták a „megesett” nőket és lányokat, miközben rejtegették őket a világ színe előtt, amely nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy hajadon teherbe esik. Pontosabban teherbe ejtik. Innentől nem volt helyük a társadalomban, viszont a társadalom nagyon is hasznot húzott belőlük, és az ingyen elvégzett munkájukból. Az elképzelés az volt, hogy ezek a nők „megváltsák magukat” varrással, mosással, csipkekészítéssel, mindezt azonban börtönszerű körülmények között, ahol intézeti egyenruhát kellett hordaniuk, leborotválták a fejüket, éheztették és korbácsolták őket.

„Perverz vallási morál" nevében nyomorították meg nők tízezreinek életét

Írországban az egyházi fenntartású anya- és gyerekotthonokban kilencezer „törvénytelen" gyerek vesztette életét a múlt században, és több tízezer gyereket szakítottak el az anyjuktól, csak azért, mert nem házasságon belül születtek.

Sokan elvesztették a gyereküket. Sokan elvesztették az életüket. Pontos számok ezekről a veszteségekről sem állnak rendelkezésre, de egy jelentés szerint 18 vizsgált intézményben kilencezer gyerek halt meg.

A rendszer több mint kétszáz éven át fennmaradt Írországban. Az első ilyen intézetet, a Magdolna Bűnbánó Nők Menedékét 1765-ben alapították Dublinban.

Claire Keegan könyve halkan, de megrendítően visszhangozza a kérdést, hogy mindez hogy történhetett meg. Különösen úgy, hogy rögtön a könyv elején egyfajta mottóként beidézi az 1916-os kiáltványt, amelyben az áll, hogy az Ír Köztársaság „egyformán becsben tartja a nemzet minden gyermekét”.

A választ egy család történetén keresztül igyekszik felfedni. A megtévesztően vékony, de annál sűrűbb Ilyen apróságok című kötetben szinte semmit nem tudunk meg a regény helyszínén, New Ross városában működő Magdolna mosoda sivár valóságáról. A szerző nem az ott élő nők és lányok sanyarú sorsát és az őket vasszigorral felügyelő apácák kegyetlenkedéseit mutatja be, hanem az épp a karácsonyra készülő, nagyon szimpatikus Furlong család ünnepet megelőző hétköznapjait, amikor a főszereplő apa, a szénszállító Bill Furlong a decemberi hajrában még teljesíteni próbálja az utolsó megrendeléseket, a felesége, Eileen pedig otthon tesz meg mindent, hogy az öt lányuknak felejthetetlen legyen a karácsony – még úgy is, hogy az anyagi helyzetük és úgy általában az ország gazdasági helyzete (a nyolcvanas évek közepén járunk) nem teszi lehetővé, hogy költekezzenek.

A családi otthon, a férj és feleség közötti szeretetteljes dinamika melengető buborékot képez a kinti cudar idővel szemben. Bill Furlong olyan életet teremtett meg magának és a családjának, amelyre nem feltétlenül predesztinálta a sorsa. A szerző rögtön a könyv elején megtöri az idősíkot, hogy a férfi származásának a titkaival kiegészítse a gondolatokat, a kérdéseket és a dilemmákat, amelyek megfogalmazódnak benne, miközben eleget tesz a munkájának és gondoskodik a családjáról. Születésének szégyene azonban csak a katolikus Írország közegében értelmezhető, abban az otthonban, ahol végül felnőtt, megkapja azt a szeretetet és támogatást, ami minden gyereknek járna. Bill Furlong ugyanis egy 16 éves leányanya gyerekeként látja meg a napvilágot – igen, egy olyan nő az anyja, akit a rendszer, a társadalom, az egyház pont egy Magdolna mosodába száműzne.

Egyetlen ember jóindulatára és emberségére van szükség ahhoz, hogy a kis Bill és az anyja is megmeneküljön a büntetés egész életet megnyomorító fogaskerekeitől. Ő lesz a jóságos (nem mellesleg protestáns!) Wilsonné, aki nem küldi el a nála mindenesként dolgozó lányt, és befogadja, sőt pártfogásába veszi a fiát.

Bill Furlongból szorgalmas, szerény és együttérző felnőtt lesz, aki a nála szerencsétlenebb sorsú emberekhez a saját sorsának minden tanulságával közelít. És szinte folyamatosan mérlegre teszi az „ilyen apróságokat”, a jelentéktelennek tűnő élethelyzeteket, amelyekben felsejlik a választás a jó és a gonosz között, amikor hajszál választja el a szerencsét a szerencsétlenségtől.

Bill Furlongnak arra is rá kell jönnie, hogy az ő erkölcsi döntései a családja viszonylatában tudnak megszületni, a dilemmáinak és a gondolatainak pillangóhatása van, és ez közvetlenül érinti a hat embert, akit a világon mindennél jobban szeret. A felesége, Eileen az egyik ágyban átbeszélt estén szembesíti is ennek a valóságával:

Ha boldogulni akarsz az életben, ha a felszínen akarsz maradni, muszáj szemet hunynod bizonyos dolgok fölött.”

A férfi ugyanis szóba hozza, hogy egyik nap mit látott a zárdában, ahová kiszállította a szenet. Az évtizedek távlatából csak egy pillanatfelvétel az, ami felsejlik előtte ezeknek az intézményeknek a falakkal elzárt történetéből, de az impulzus mégis elég erős ahhoz, hogy az ott élő kiszolgáltatott nők szenvedése a maga valóságában jelenjen meg előtte, és mindennek a tanújaként kezdeni próbáljon valamit a látottakkal. „Dehát mi közünk nekünk ehhez? Nincsenek-e rendben a mi lányaink?” – távolítja el magától a szenvedést a felesége, gyorsan mérlegre téve azt is, hogy a zárda mindig rendesen és azonnal kifizeti a szénrendelést, a lányaiknak pedig a város egyetlen jó lányiskolájában, a Szent Margitban kell tanulniuk, amely ezer szállal kötődik a zárdához.

 

A Jó Pásztor nővérek zárdája maga az önellentmondás, és mintha a település közössége ezt nem is akarná feloldani, hiszen nem áll érdekében a feloldása. Az ott működtetett mosodának jó híre volt, „úgy hírlett, hogy ami ide bekerül, akár batyunyi ágynemű, akár egy tucat zsebkendő, az úgy jön vissza, mintha vadonatúj lenne.” De „másfajta szóbeszéd is járta”, hogy a „rossz életű lányoknak”, akik bekerülnek ide, robotolniuk kell, de persze az is lehet, hogy az apácák dolgozzák halálra magukat, vagy esetleg az, hogy egész vállalkozást építettek arra, hogy a lányok gyerekeinek külföldi örökbefogadó szülőket találjanak. Nincs bizonyosság, csak sejtés, és ez így van jól, mert akkor nincs mit tenni. Bármilyen szörnyűség zajlik is a zárda tekintélyt parancsoló épületében, azt a félelem, a közönyösség és persze a vallásos áhítat csendbe burkolja.

Mennyivel könnyebb lenne csukott szemmel járni – vetődhetne fel a főhősben is, akit azonban mintha a saját sorsa determinálna arra, hogy erre képtelen legyen. Egyúttal kódolja az egzisztenciális birkózást, amely nem hagyja nyugodni. Az író nem az egyház vagy az apácák kegyetlenkedéseit leplezi le (a történészek már elkezdték ezt a munkát), hanem egy hétköznapi ember lelkiismereti vívódásait mutatja meg egy olyan helyzetben, amikor sokkal könnyebb és biztonságosabb lenne félrenézni, és nem tenni semmit.

Claire Keegan csodálatos atmoszférateremtéssel mutatja meg, hogy a nagy döntések a leghétköznapibb helyzetekben érlelődnek. A háttérben Eileen tésztát gyúr és szaggat, a lányok játszanak, tanulnak, összeszólalkoznak, a szülők híradót és időjárás-jelentést néznek a tévében, misére mennek és rózsafüzért morzsolnak. Ezek is apróságok, amelyekből összeáll az élet. De miközben a létezés ezekben a sokszor monoton, olykor nyűggel felérő, máskor örömet okozó egyszerű cselekvésekben mutatja meg magát, az erkölcsi energia a megváltás iránti sóvárgássá áll össze. Innen nézve a regény karácsonyi beágyazottsága nem véletlen, Dickens Karácsonyi énekének a szellemisége vissza is köszön Keegan történetéből (olyannyira, hogy Furlong ezt a könyvet kapja karácsonyra).Bill Furlong megváltásában azonban nincs kódolva a happy end. Ha úgy dönt, hogy fellép az elnyomás ellen, akkor azt kockáztatja, hogy őt magát és a családját is kiveti magából a közösség, amelynek addig megbecsült tagja volt.

Claire Keegan regénye 1985-ben játszódik ugyan, de a főhőse dilemmáinak már-már bibliai időtlensége van. Az apaság és a jó kereszténység csapdájában találja magát, hiszen részben épp a gyerekei iránt érzett felelősség miatt érzi úgy, hogy tennie kell valamit azokért a szerencsétlen nőkért, akikké egyszer talán a lányai is válhatnak, másrészt a lányai jövőjét sodorja veszélybe, ha tesz valamit a zárdában élőkért.

Claire Keegan karácsonyi történetében a megváltás a bátorságról szól. Ami Bill Furlong lelkében néhány decemberi nap alatt lejátszódik, az az ír társadalomnak több évtizedébe telt. „Ezeket az intézményeket az ír állammal együttműködve a katolikus egyház finanszírozta és működtette” – emlékeztet az író a regény végén. – „Az ír kormány részéről a Magdalen mosodák ügyében egészen Enda Kenny miniszterelnök 2013-as nyilatkozatáig semmilyen bocsánatkérés nem hangzott el.”

Fordította: Nemes Anna, 21. Század Kiadó, 96 oldal, 3990 forint