A pacaltól a parmezánon át a pálinkáig: a szélsőjobb magához ragadta a nemzeti konyhát
A nemzeti önrendelkezés az étlapokra és az élelmiszeriparba is begyűrűzött: körképünk az evéssel és főzéssel népszerűséget hajszoló európai politikusokról.
Németh Szilárd pörköltet eszik. Németh szilárd elárulta a „gulyáságyúban rottyantott pacal receptjét”. Magyar újságolvasó számára azonnal előúsznak az előbbi címekhez és hírekhez kötődő képek, tömegeknek van élménye arról, mit jelent, ha a fideszes politikus asztalhoz ül. Azt gondolhatnánk, magyar, sőt fideszes virtus ez, és az enni látható szenvedéllyel szerető Németh Szilárd személyéhez köthető. Pedig nem!
Elég beírni a keresőbe, hogy „Salvini mangia” és Németh Szilárdot megszégyenítő tartalomcunami önti el a keresgélőt. Az olasz szélsőjobboldali politikus, ha kell, ujját a mártásba mélyeszti, ha kell, két pofára zabál, fagylaltot nyal, halat kínál a kamera előtt – végtelen számú fotó szemlélteti, milyen közel áll hozzá a gasztronómia. A jelek szerint tényleg ugyanolyan szenvedéllyel tud enni, mint Németh Szilárd, és az evést, a gasztronómiát – hasonlóan sok más európai szélsőjobboldali politikushoz – a politikai imázsának alakítására használja. Ő az egyike azoknak, aki rendre kirohan a „nemzetileg tiszta” olasz konyha védelmében. Aki hosszas beszédeket tart arról, hogy az olasz konyha és az olasz nemzeti identitás milyen szorosan összefügg.
Giorgia Meloni és Matteo Salvini között éles verseny indult az olasz konyhán keresztül megszerezhető szavazatokért. Giorgia Meloni is profin pózol evős képeken, és szívesen tesz közzé olyan videókat, amelyeken főzni tudását bizonyítja.
Túl a magánakciókon, a Meloni-kormány volt az, amelyik bevezette az „élelmiszer-önrendelkezés”, és a „konyhaszuverenitás” fogalmát, mellesleg több olyan intézkedéscsomagot fogadott el, amely a „tradicionális” olasz konyha, az olasz élelmiszerek és élelmiszer-alapanyagok védelmét szolgálja. Ennek a protekcionalizmusnak komoly gazdasági oka és háttere van: becslések szerint az olasz GDP 25 százalékát az élelmiszeripar adja, több, majdnem ötezer „hagyományos” élelmiszert ismertek el, védenek és indítanak pereket a védett termékek, márkák vagy összetevők védelmében – elég a parmezánért vívott szabadságharcra gondolni szemben „globalista”, „internacionalista” importtal, hamisítványokkal.
Az olasz identitás elválaszthatatlan az olasz étkezési és ivási kultúrától, és ezt semmiféle „brüsszeli túlhatalom” nem írhatja felül. Hasonló üzenetekkel versenyt kampányol Giorgia Meloni, Matteo Salvini, és nem maradt le tőlük Mussolini unokája, Alessandra Mussolini sem, aki úgy üzent hadat Brüsszelnek, hogy palackból itta a bort. Nyakalása tiltakozás volt az EU alkoholfogyasztásra vonatkozó figyelmeztetései ellen. A palackból ivós jelenetet gondosan dokumentálták videókon, fotókon, amelyek aztán elárasztották a közösségi médiát – Mussolini egyik legnépszerűbb gerillakampánya lett ez az akció.
Miközben az olasz szélsőjobb a tradicionális, „tiszta”, „eredeti” olasz konyha védelmezőjeként lép fel, a kritikus ellenzék nem győzi leleplezni a politikai gasztronómia mögötti üzletet és hamisítványokat.
Alberto Grandi, a bolognai egyetem oktatója kötetek, cikkek, blogbejegyzések és milliós közönségnek örvendő podcastok sorában hívta fel rá a figyelmet, hogy a politikailag védett élelmiszerek, receptek többsége egyáltalán nem eredeti, és nem vagy csak részben olasz. Ő volt az, aki rekonstruálta, hogy
a pizza csak a múlt század ötvenes éveiben kezd el terjedni az olaszok között, hogy a ma kultikus tiszteletnek örvendő carbonara tulajdonképpen amerikai recept, és az Egyesült Államokból érkezett Olaszországba.
A közösségi emlékezet szelektíven működik, ma már sokan megrökönyödnek azon a tényen, hogy az első tiramisureceptek a múlt század nyolcvanas éveiben bukkantak fel az olaszországi szakácskönyvekben – a közép- és idősebb generáció tapasztalatból tudja, hogy ez az édesség egyáltalán nem volt része a mindennapoknak.
Nem csak a tiramisu kreált „eredeti olasz” csemege, de a hozzá használt mascarpone sem az a tradicionális alapanyag, amilyeneket a szélsőjobb kivont karddal véd. Mascarponét ugyanis a hatvanas évekig csak Milánó környékén lehetett kapni – dokumentálja Grandi –, és az, hogy ennyire keresett és népszerű alapanyaggá vált, az a nemzetközi élelmiszeriparnak és élelmiszerpiacnak köszönhető: amolyan „globális” sztártermék.
A gasztronacionalizmus az evős és ivós kampányvideók vicces terepének tűnik, de nem az, éles viták és konfliktusok jelzik az érdekellentéteket. Alberto Grandi évek óta arra panaszkodik, hogy sorozatos támadások érik gasztrotörténeti kutatásai és leleplezései miatt. Nyílt vitába is keveredett Matteo Salvinivel, amikor Bologna érseke, Metteo Zuppi 2019-ben sertéshúsmentes “benvenuti tortellini”-vel akarta kínálni a város lakosságát, és tekintettel volt a muszlim vallású helyiekre is. Matteo Salvini nyilatkozatban kelt ki az ötlet ellen, „egyesek el akarják törölni a történelmünket és kultúránkat” – háborgott a szélsőjobboldali politikus. Grandi kelt az érsek védelmére, mondván, az eredeti tortellini, a 19. század végéig sosem látott sertéshúst, azt tradicionálisan ugyanis baromfihússal töltötték. A vitát végül sikerült elcsitítani, de biztos, ami biztos,
az olasz kormány a szavazatokért folytatott gasztroversenyt egy az UNESCO-hoz benyújtott kezdeményezéssel igyekszik megnyerni.
Meloniék az akarják elérni, hogy nyilvánítsák az olasz konyhát az olasz kulturális örökség részévé. Döntés várhatóan 2025-ben születik, de a jelek arra utalnak: a „tradicionalista” szélsőjobbos gasztroháború nem csitul, nagyon hasonló konfliktusok várhatóak Európa szerte.
A francia szélsőjobb már egy évtizede felfedezte, hogy a sertéshúsfogyasztás milyen megosztó téma, és hatásosan alkalmazta is mobilizálásra, tematizálásra. A Nemzeti Tömörülés elődje, a Nemzeti Front elnökeként Marine Le Pen többször szóvá tette, hogy a francia közoktatási intézményekben be kell tiltani a sertéshúsmentes halal és kóser menü felszolgálását. Aki a francia közoktatásban akar tanulni, az egye a „francia kultúrának” megfelelő sertéshúsos kínálatot – érvelt a politikus. Érvei némiképp ellentmondanak az olasz tradicionalizmus logikájának: Le Pen ugyanis úgy gondolta, a vallási hagyományok alapján előállított étel a francia szekularizmus alapelveit sérti és írja fölül.
Az elmúlt évtizedben ugrásszerűen megnőtt a Nemzeti Tömörülés támogatottsága, a népszerűség növekedésében kétségkívül szerepet játszott a gasztronómiai kampányok és provokációk sora. Azokban az években, amikor Marine Le Pen átvette apjától a pártirányítást, rendszeresen szerveztek utcabálokat, spontán, vagy spontánnak tűnő utcai gasztrorendezvényeket: jellemzően Párizs muszlimok lakta körzeteiben, jellemzően pénteken (a muszlimok ünnepnapján), és jellemzően sertéshúsos menüt, valamint bort szolgáltak fel – a vallási okokból alkoholt nem fogyasztó lakók tőszomszédságában.
Míg Nyugat-Európában a kultúrharc terepe és az élelmiszerpiac fölötti kontroll ügye a gasztroháború, Kelet- és Közép-Európában a nemzeti konyha ügyét nem lehet elválasztani a nemzetállami politikától. Romániában visszatérő probléma, hogy „bezzeg” Magyarország gondosan védi és intenzíven népszerűsíti a magyar élelmiszereket és italokat, az úgynevezett hungarikumokat, ezzel szemben keleti szomszédja rendre lemarad a nagy etnonacionalista gasztroversenyben. A legemlékezetesebb a nagy román-magyar pálinkacsata: Magyarország uniós csatlakozásának idején a pálinka védett magyar termékké vált. Néhány évvel később Románia is jogot formált majd jogot szerzett a pálinka név használatára, mivel Románia északi- és nyugati régióiban is tradicionálisan főznek pálinkát, a még tradicionálisabb román égetett szeszes italok, a tuica és a rachiu mellett. Végül a két ország osztozott a pálinka név használatán, mégis az államilag támogatott és népszerűsített magyar pálinka vált ismertté nemzetközi szinten.
A pálinkakudarcnak is köszönhető, hogy ma már nem tabu kijelenteni Romániában: nincs nemzeti konyha, a különböző romániai régiók gasztronómiája jelentősen eltér egymástól. Nemzeti konyháról már csak azért is nehéz beszélni, mert – ellentétben az olasz agrár- és élelmiszeriparral – a román agráripar alulteljesít. Az alapanyagok jelentős része exportból származik. Még működnek ugyan a reflexek, hogy így is produkáljon valami eredetit a belföldi piac. Minden belföldi piacon kapható termék származását, az uniós előírásoknak megfelelően feltüntetik, így született az a felirat, a Spanyolországból származó paradicsom árcéduláján, amelyet félig viccesen félig komolyan tűzött ki több élelmiszerüzlet is:
a termék spanyol ugyan, de „románok szedték”.
Történelmi és gazdasági okokból a román konyha eredetisége megkérdőjelezhető, toleranciája viszont aligha. Nem csak a pálinka háborút nyerte meg Magyarország, de a kifejezetten magyar édességek is meghódították Romániát. „Kurtost” vagy „Colac Secuiec-et” („székely kalácsot”), vargabelest (vargabélest), „langost” (lángost) valamint dobost (Dobos-tortát) árulnak ott is Romániában, ahol magyarok nem élnek, magyar szót pedig elvétve hallanak. A kürtőskalács magyar eredetét (ellentétben a csehekkel, akik szintén magukénak mondják ezt az édességet) a románok nem kérdőjelezik meg, arról viszont többnyire nem tudnak, hogy a lángos, a vargabéles vagy a dobos magyar találmány lenne. A nemzeti ízek hamarabb és jobban érnek össze, mint amilyen hatékony a nemzetállamok közötti együttműködés.
Ez a cikk a PULSE-projekt határokon átnyúló újságírói együttműködés keretében készült az Európai Bizottság támogatásával.
Ennek a cikknek a megírásához Petr Jedlička (Denik Referendum, Cseh köztársaság), Andrea Muñoz (El Confidential, Spanyolország), Lorenzo Ferrari (OBCT, Olaszország) és Parászka Boróka (HVG, Magyarország) járult hozzá.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
