„Nem kellett volna annyi színdarabot csinálni a Viktorról!”
A Katona József Színház új bemutatója végre azt adja, ami egy autokrácia felé menetelő országban elvárható a színházaktól: mindenféle shakespeare-i metafora nélkül arról szól, milyen lesz az ország hat év múlva, ha akkor még mindig Orbán Viktor és a Fidesz lesz hatalmon.
Érted, az nem egy normális állapot, hogy harminchárom évesen a magyarságtudatom leghangsúlyosabb komponense Viktor Orbán.
Ezt egy olyan koraharmincas magyar színházi rendező mondja a Katona József Színház 2031 című előadásában, aki már elhagyta az országot, és Berlinben, a világ egyik legjobb színházában rendezhet évi egy-két bemutatót. „De milyeneket?”, kérdezi ugyanő kiábrándultan, hiszen mind arról szól, hogy így diktatúra és úgy önkényuralom. Mert hát mi más lenne egy ká-európai rendező magyarságtudata, mint ez? Mi mást várnának el tőle a fejlett Nyugaton, ha nem azt, hogy némi menetrendszerinti sopánkodással javítson a Nyugati Demokratikus Lelkiismeretfurdaláson?
Egy jó előadás kritikájában igazán ünneprontó dolog azon sopánkodni, hogy máshol bezzeg vannak kevésbé jó dolgok is, mégis felmerül a kérdés: hányszor vetettek fel ilyen kérdéseket az elmúlt tizenöt évben a magyar színházak? És miért nem többször? Miért van az, hogy hiába változik a társadalom drasztikusan tizenöt éve, amióta olyan kormány uralkodik, amely nem tartja tiszteletben sem a művészet, sem az egyén, sem a társadalom szabadságát, 2025-ben mégsem foglalkozik ezzel a témával a magyar színházi előadások századrésze sem? Miért vált szinte egyeduralkodóvá az eszképizmus („ha már a hétköznapok olyan sötétek, legalább a színpadon foglalkozzunk valami egész mással!”) a színházakban? Miért van az, hogy azok a színházak érzik magukat bátornak, amelyek újra meg újra előveszik a III. Richárdot vagy a világirodalom más kockázatmentes, a hatalom természetéről szóló darabjait, amelyeknek valójában egy-két mondatban összefoglalható általánosságokon kívül semmi köze nincs a 2020-as évek magyarországi valóságához?
Miért nincs minden szabad színházban évadonként legalább egy olyan előadás, mint a 2031?
Persze épp ugyanekkora eséllyel lehet zseniális egy kosztümös történelmi dráma vagy egy kacagtató komédia is, és persze más társulatok is mutattak már be érzékeny és pontos közéleti drámát: de miért nem lehet ma, ebben a lángoktól ölelt országban ezeknek a mostaninál jóval magasabb az aránya?
A 2031-ben a fenti a magyarságtudatról pusztán egy mellékes félmondat. Egy félmondat, ami magában is fontos és valós kérdéseket vet fel egy olyan előadásban, amely ezeknél is fontosabb és nagyon is a mai magyar valóságot jellemző problémákról szól.
A 2031 szövegkönyvét Dohy Balázs rendező ötlete alapján Bíró Zsombor Aurél írta meg. A sztori egyszerű: 2031-ben, a hetedik Orbán-kormány idején tízéves osztálytalálkozót tart a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2021-ben végzett (fiktív) rendezőosztálya, mesterük, Gelléry Károly osztályfőnök lakásán: az előadás egyetlen beszélgetés, de ennyi is bőven elég.
Idővel nemcsak az merül fel, hogy a tanár az egyik vizsga előtt szexuálisan zaklatta az osztály egyik tagját, de az is kiderül, 2031-ben már lezárulni készül az a folyamat, amit a valós 2025-ben már javában menedzsel a valós Fidesz: egy híján már az összes „liberális” színházat bekebelezte a kormány köre, a Katona József Színházban az Országjáró Mátyás Királyt játsszák, és nagyon ismerős az igazgató neve is, a valaha a Radnótiban vagy az Örkényben dolgozó művészek meg jobb híján az utolsó fennmaradó szabad színháztól várják a munkát – amelyet épp Gelléry igazgat, ám neki is szembe kell néznie azzal, hogy a Fidesz az ő színházára is szemet vetett. Persze ha nem csináltak volna annyi színdarabot Orbánról meg a melegekről, talán nem ez lenne a helyzet – mondja erre a Gelléryvel elvileg jó kapcsolatban lévő politikus, aki szerint eddig is hiába próbálták védeni „az összes buzis lófaszotokat”, úgyse volt értelme szembeszállni a kormánnyal, most már inkább hagynák is az egészet a fenébe, jó lesz a színház helyén egy Starbucks, az legalább nem csak nyeli a pénzt.
Bíró Zsombor Aurél drámájában persze nem mindössze annyi a jó, hogy üdítően éles, pontos és aktuális szöveget hallani a színházban – ez azért egy egész estére kevés lenne. A 2031 remekül körüljárja a felvetett kérdéseket, és kiváló karaktereket teremt, mindegyikkel egy-egy lehetséges stratégiát mutatva meg, mind abban, hogy egyáltalán milyen művészi életutak jellemzőek egy ilyen helyzetben, mind pedig abban, hogy milyen jellemző reakciók képzelhetőek el egy bennünket aránylag közelről érintő zaklatási ügy felvetésekor. Igaz, Bíró nem tudja mivel lezárni a drámát, így egy semmitmondó, abszurdba hajló jelenetbe fut ki az egész. Az addigiak viszont nagyszerű társadalmi körképet mutatnak meg, és ez a katarzis nélkül is elég.
A rendezőosztály egyik tagja a már említett „emigráns”, és persze ő az, aki a leginkább „európai” módon, bátran, nyíltan reagál a zaklatási ügyre, az igazság pártján, asszertívan, nem törődve semmilyen függőségi viszonnyal – könnyű neki, lehetne mondani, hiszen már valóban nem kell a magyarországi függőségi viszonyokkal törődnie. Egy másik szereplő a nagy rendező, a színházigazgató bölény, Gelléry legközelebbi alkalmazottja, samesza, aki persze a zaklatási ügyben is csak a saját pozícióját védi, hacsak be nem zavar valami személyes ügy, ami felülírná még a helyezkedés igényét is. Az osztály egy másik tagja „szocio-cigánygyerekes” előadásokat hoz létre amatőrökkel; ő úgy gondolja, valójában csak azt lehet zaklatni, aki hagyja. Aztán ott van az a megbízhatóan korrekt rendező, akit Gelléry dicséretnek szántan nevez „jó vízvezeték-szerelőnek”; ő az a tipikus sunyi alak, aki azonnal azt mondja, igazából lehet, hogy ő ott se volt annál a zaklatási ügynél, vagy ha igen, pont nem arra nézett, és különben is, mi köze hozzá. És persze ott van a srác, aki a zaklatás után otthagyta az egyetemet, mára már teljesen más területen dolgozik, épp öt éve józanul.
A 2031-nek épp ez a pontos társadalomismeret a legnagyobb erénye. Mindazok a témák, amelyeket felvet, rettentően ismerősek, és mindegyikről azt érezzük: ezekről tényleg beszélni kéne, nem csak otthon vagy a művészbüfében csóválni a fejünket miattuk. Beszélni kéne az olyan nagy bölény mestertanárokról, akik tényleg zseniális művészeket tudnak kinevelni még akkor is, ha menet közben a módszereik miatt örök traumával kiesik pár alany a folyamatból. Akik számára mindennél, de az emberi méltóságnál mindenképp előrébb való a Nagy Mű, a Nagy Művész létrehozása. Akikről a 2025-ös – vagy 2031-es – fiatalok azt gondolják, végleg eljárt felettük az idő, vége van ennek a fajta gondolkodásmódnak, és akik erre azt felelik:
Igen? És a zabtejlefetyelő nonbinárisokon kívül ki gondolja még ezt?
Beszélni kéne arról, miért nem értik az ilyen pozícióban lévő emberek, hogy ők nem partnerei az alájuk beosztottaknak – amilyenek akár a hallgatók is –, és hiába mondják, hogy „de miért nem pofáztál vissza?”, mert ő ott istenként van jelen, nem vitaképes haverként. És beszélni kéne arról, hogy a színházak bezárása vagy einstandolása nemcsak politika, hanem a magyarság, a magyarságot összekötő kötőanyag, a kultúra kérdése, ami nélkül nemcsak új Pintér Béla-előadás nincs, hanem demokrácia sem.
Beszélni kéne ezekről, rengeteget kéne minderről beszélni, és a 2031 végre megteszi ezt.
Megteszi ezt ráadásul abban a színházban, ahol Gothár Péter valami kísértetiesen hasonlót követett el, mint amiről a dráma szól. Nemcsak a társadalmi ügyekkel való foglalkozás példamutató, de a szembenézés ilyen módja is.
Igaz, vannak a drámának a végén kívül is komoly technikai problémái: a bevezetés hosszú és teljesen érdektelen; van karakter, aki látványosan csak azért jelenik meg a színen, hogy valahogy előkerülhessen egy mások által nem tudott információ, és a szerző meg se próbálja megindokolni, miért is van itt, csak egy be sem fejezett félmondatot szán minderre; és van olyan vélemény a zaklatásról („jó, de attól még annyi mindent tett értünk tanárként”), amire már nem jutott külön szereplő, ezért egy olyan figura szájába adja Bíró, akitől tökéletesen karakteridegen. Illetve van egy (reménytelen) szerelmi szál is két szereplő között, aminek egy ponton döntő fontossága lesz, de ez a szerelem egyáltalán nincs kibontva, inkább csak következtetni lehet arra, hogy emiatt változik meg az egyik szereplő viselkedése, mintsem hogy átéreznénk. Felelős kritikus persze nem is írhatja le mindezekről, hogy „de mindegy, mert ezzel együtt is jelentős drámáról van szó”, úgyhogy e sorok írója felelőtlenül gondolja így. Az ugyanakkor, hogy Dohy is társszerzője a szövegnek, dramaturgként pedig szintén Bíró Zsombor Aurél van megjelölve, rá is nyomja a bélyegét az előadásra, mert abból hiányzik egy kíméletlen külső szem, aki kiegyengette volna a szöveg problémáit.
Dohy Balázs rendezőként fel is ismeri, hogy ebben az egyszerűnek tűnő helyzetben – egy szobában beszélget hét ember – a szövegen kell lennie a hangsúlynak, így az ő legfontosabb dolga a szereplők közti dinamika felügyelete. Vagy a karakterek közti kapcsolatok hiányáé: olyan ez az előadás, mintha mindenkit üvegfal választana el a másiktól. Semelyik ponton nem érezni feltétlen bizalmat senkitől. És jót is tesz ez a hidegség az előadás hangulatának: hiszen 2031 Magyarországán épp az az egyik probléma, hogy senki nem bízik senkiben, hiszen oka sincs rá.
Ez a végtelen bizalmatlanság az egyetlen dolog, amit az előadásban nem kellett hat évvel továbbvinni Magyarország mai állapotából.
A hidegség Izsák Lili díszletébe is befúj, mint a szél: a szoba egyik fala helyén barlang nyílik, innen bújik elő a letűnt idők nagyvadja, Gelléry. (Hogy Izsák miért öltöztet mindenkit egyként trenyagatyás suttyónak, nem nyer magyarázatot.)
A szöveg legnagyobb nyertese – a közéleti színházra fogékony nézők után – az osztályfőnököt játszó Fekete Ernő. A színész tele van meglepetésekkel: a legkevésbé sem úgy reagál a zaklatásvádra, ahogy az várható lenne, lényegében fel sem veszi az egészet, és épp ettől lesz igazán izgalmas a karaktere. Ő ugyanis nem visszautasítja a vádat, hanem lényegében nem érdekli, így végig kitart a feszültség az előadást néző Művelt Pesti Értelmiségi elvárásai és a valóság ütközése révén: hát milyen ember az, aki még csak nem is tiltakozik?! Fekete mintha élvezné, hogy mint a kígyó, kisiklik a nézők markából. És aztán jön a nagyjelenete, a monológ a magyar nemzetet összetartó ragasztóanyagról, egy nagy államférfi monológja. Egy nagy államférfié, akinek néha a mutató- és a hüvelykujja között roppan meg egy fiatal felnőtt élete. Csupa izgalmas ellentmondás az a Gelléry, akit Fekete Ernő kelt életre.
A többi szereplőnek nem ad ennyi színt a dráma, ami nem baj, hiszen ők elsősorban életstratégiák jelképei, és mint ilyenek, kiválóak. Lengyel Benjámin a düh, a kétségbeesés és az értetlenség között bukdácsol, mint aki gumiszoba falairól pattan vissza folyton; Lengyel mintha nem is igen látná, mi van körülötte: a traumája a szemellenzője. Béres Bence már a testtartásával is kifejezi, hogy ő berlini rendezőként „másban van”, mint a többiek, hiszen az ő vérében ott a Nyugat, neki a Viktor Orbán már művészi téma, nem hétköznapi valóság. Tasnádi Bence kelletlen-éretlen felnőtt gyereknek játssza a „jó vízvezetékszerelőt”, aki még nem jutott túl a külvilág hibáztatásán a saját kudarcaiért. Mentes Júlia fő jelenete rosszul, szándékolatlanul parodisztikusan van megírva, ez pedig elveszi a nagy lehetőséget az addig inkább mísz kívülállót játszó színésztől. Vizi Dávid az első pillanattól fogva úgy hozza a nagymester kisinasának szerepét, hogy már a mosolyán is érezni az őszintétlenséget, a simulékonyságot. Kanyó Kata játssza azt a szereplő, akit a drámaíró a bokájánál fogva rángatott be a darabba, ennek ellenére jól hozza azt a labilis lelkiállapotú, társfüggő lányt, akit beleolvasott a meg nem írt sorokba.
A díszlet oldalából nyíló barlang járata talán a jelen felé vezet, ide mászik vissza a darab végén Gelléry. Az előadás nagy, nyitva hagyott kérdése: vajon nyugalmat talál az ő fent részletezett mentalitása itt minálunk, 2025-ben? Vajon tényleg csak a „zabtejlefetyelő nonbinárisok” érzik úgy, hogy végleg leáldozott ennek a „toxikus, tesiöltöző-szagú, intellektusba bújtatott művészmacsózásnak”, ami egyrészt nagyszerű műalkotásokhoz, másrészt kisiklott életekhez vezet, vagy vagyunk még úgy néhányan, akik szerint ez tényleg nem elfogadható életstratégia?
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
