„Ezeket a terheket nem szabad egyedül cipelni” – hívja fel a figyelmet a Nők gyermek nélkül című interjúkötet szerzője, Tanács Eszter, aki 18 érintettet és a téma szakértőit szólaltatta meg nemrég megjelent könyvében. A pszichológiát tanuló, a HVG könyvszerkesztőjeként dolgozó szerzővel egyebek mellett beszélgettünk a legerősebb tabukról és arról, mit tanulhat a környezet a gyermektelen nőktől.
Az intimitáskerülés nem más, mint távolságtartás, elkülönültségérzés, belső magány. Megjelenhet baráti, munkatársi és párkapcsolatainkban, sőt gyermekeinkkel szemben is. Ahhoz, hogy társas viszonyainkban egységet élhessünk meg, elsősorban intimitáskerülő viselkedésmintáinkkal kell leszámolnunk.
Mi történik, amikor egy szorongó, introvertált anya kerengő dervissé válva szórakoztatja a gyerekeket lánya szülinapi zsúrján? Képmutató-e az a kivételesen ellenszenves ember, aki karácsonykor öt napig feltűnően nyugodt és kedves, és a családja már azon töpreng, mi lehet a baj?
Minden családnak megvan a maga habitusa. Ha meteorológiai terminusokban gondolkodunk, lehet egy család klímája hűvösebb, távolságtartóbb, de fülledt trópusias is, ahol nehéz levegőt kapni. Vajon mi határozza meg a család lelkét, és milyenek azok a családok, amelyek támogatják az egyén fejlődését?
Ahány gyermektelen nő, annyiféle történet – látjuk igazolva Tanács Eszter Nők gyermek nélkül című könyvében. Most az interjúkötetből a 30 éves Lotti történetét választottuk ki.
Évezredek óta vágyunk a mámorra. Amikor azonban az erotikus eksztázisban a fokozhatatlan gyönyör élményét keressük, vajon nem épp az ellenkező irányba indulunk el?
Az élet egyik legtragikusabb pillanata, amikor egy gyerek rájön, hogy az őszinteségért büntetés jár – hívta fel a figyelmet Feldmár András a HVG Extra Pszichológia Szalon vendégeként. A beszélgetés során a pszichoterapeuta szót ejtett a bátorság igazi természetéről, az igazi dialógusban megszülető „mi”-élményről, és vállalkozott rögtönzött álomfejtésre is.
Meglepő, de érthető eredményre jutott egy kutatócsoport.
A szülők és nagyszülők mindig beszéljék át a kényes helyzeteket – hangsúlyozta L. Stipkovits Erika a HVG EXTRA Pszichológia Szalon legutóbbi alkalmán. A legújabb kötete kapcsán tartott összejövetelen szó esett nagyszülői kényeztetésről és rivalizálásról, valamint arról, hogyan győzhetjük le a generációkon átívelő traumáinkat.
Sokféle megközelítés létezik a személyiség és a viselkedés egyéni különbségeinek leírására, de talán a legszembetűnőbb, hogy alapvetően „kifelé” vagy „befelé” éljük az életünket.
Bízzunk a saját gyerekeinkben, tartsuk be az általuk meghozott szabályokat, és nagyszülőként ne csak a csokit tömjük az unokákba, hanem próbáljunk mi is fejlődni az önismeretben – ajánlja L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, akivel új kötete, a Nagyszülők a kispadon? kapcsán beszélgettünk.
Nem árt kijönni velük, ha nem akarunk túl gyakran munkahelyet váltani.
A fogyókúrák, életmódváltások virágkorát éljük, mégis egyre több a túlsúlyos és evési zavarokkal élő. Valóban ennyire akaratgyengék lennénk? Vagy más okuk van a sorozatos kudarcoknak?
Az évek során változnak a párválasztási kritériumaink: sokan exeik nagy részével „szóba se állnának” későbbi szemléletmódjuk, megváltozott értékrendjük alapján. Amikor még kiforratlan a személyiség, akkor a választás is olyan. Az útkeresés során tanuljuk meg, kik vagyunk, ki illik hozzánk.
Egy holland kutatás egy bizonyos szempont alapján vizsgált.
Az első gyerek megszületésével szinte minden megváltozik egy nő életében. Ehhez képest a neveléssel kapcsolatos könyvek a gyerek szempontjait magyarázzák. Sarah Napthali amerikai írónő – szakítva ezzel a gyakorlattal – a buddhizmus tanításaiból kiindulva, az anyák nézőpontjából közelít a kihívásokhoz. Interjú.
Mi a különbség, ha azt mondom a gyerekemnek, hogy „nyughatatlan vagy”, vagy ha egy szakértői bizottság azt írja róla a szakvéleményében, hogy „hiperaktív”? Számos pró és kontra érv sorakoztatható fel a gyerekkorban adható diagnózisokhoz, címkékhez kötődően. Egy biztos: önmagukban semmit sem jelentenek.
Egyszerűbb és nehezebb, mint gondolná.
Hogyan tud a napi 9-10 órát dolgozó, leterhelt felnőtt megújulni, a mindennapoktól eltérő feladatokra készen állni, képességeit fejleszteni, netán hivatása mellé izgalmas hobbit, sportot kipróbálni?
Az iparosodott világ legnépszerűbb szabadidős elfoglaltsága a tévénézés. Átlagosan napi három órát, vagyis körülbelül szabadidőnk felét töltjük a képernyő előtt. Főként sorozatokat nézünk, és olyan, mintha nem eresztenének. Persze igazából mi nem tudjuk kikapcsolni. De miért nem?
