HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia
Tetszett a cikk?

Mi a különbség, ha azt mondom a gyerekemnek, hogy „nyughatatlan vagy”, vagy ha egy szakértői bizottság azt írja róla a szakvéleményében, hogy „hiperaktív”? Számos pró és kontra érv sorakoztatható fel a gyerekkorban adható diagnózisokhoz, címkékhez kötődően. Egy biztos: önmagukban semmit sem jelentenek.

- Te miért vagy itt? ADHD?
- Nem. Lacika diszes lett, Anna meg a tavaszi autóbalesetünk miatt PTSD.
- Ó, az komoly. És SNI-sek is vagytok?

A két szülő beszélgetésének akkor lettem fültanúja, amikor egy kedves iskolapszichológus ismerősömre várakoztam a szobája előtt. Lacikán és Annán kívül évente több tízezer gyerek kap hasonló címkéket Magyarországon.

A címkék a boltban segítik az eligazodást. És szeretjük vagy sem, a címkék megkerülhetetlen részei a mai magyar oktatási és gyermekvédelmi rendszernek is (az ADHD a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, a „disz” specifikus tanulási zavarok gyűjtőneve, a PTSD poszttraumás stresszt jelent, az SNI pedig a sajátos nevelési igényt). Meghatározott szolgáltatások, segítségi formák, támogatások csak bizonyos „címkék” után járnak. Jogszabály írja elő, kik és hogyan, milyen formában minősíthetik a gyerekünket; miközben a másik oldalon gyermeknevelési és pszichológiai könyvek garmadája szól arról: ne minősítsd a gyerekedet!

Megbélyegző helyzetek

A gyereknek nagyon könnyű belefutnia megbélyegző helyzetekbe. Elég, ha gyorsabb, lassabb, rámenősebb, vagy éppen szégyenlősebb a többieknél, a környezet gyorsan rásütheti: viselkedési problémás. A gyerek személyiségének, viselkedésének egy-egy jellemzője abban a pillanatban stigmává válik, pedig egyértelmű, hogy a személyiségét sohasem lehet egyetlen szóval elintézni. Gyerekjogi szempontból nem kérdés, hogy az ismert kategóriák, címkék csak másodlagos jelentőségűek lehetnek. Minden gyerek elsősorban gyerek, és csak másodsorban diszgráfiás vagy viselkedési zavaros.

Ő lesz a rossz gyerek
©

Gyerekjogi alapelv az is, hogy minden elérhető segítséget és támogatást meg kell kapnia minden gyereknek ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessen, tanulhasson és kibontakoztathassa képességeit. Továbbá fontos gyermekjogi előírás, hogy mindenkor a gyerek szükségletére kell reagálnom, és nem a rá ragasztott címkére. Ez fontos ahhoz, hogy elkerülhessük a megbélyegzést, a hátrányos megkülönböztetést, s nem utolsósorban, hogy a gyerek valódi szükségletére válaszoljunk.

Önálló életre kelnek

A „rendszerszintű kategorizálás”, azaz amikor a gyerek hivatalosan bekerül valamelyik kategóriába, némiképp eltér attól, amikor a szülő vagy mások minősítik őt. Vitathatatlan előnyei vannak, hogy ma már számos tanulási nehézséget vagy viselkedési zavart nevén tudunk nevezni. Ha nem ismernénk a diszlexiát, nem is tudnánk speciális oktatási programokat, segítő szolgáltatásokat nyújtani. A gyerekek összehasonlítják magukat másokkal, felismerik a saját erősségeiket, gyengeségeiket. Ezért számukra is segítség, ha elmagyarázzák nekik, hogy a diszlexiások nem azért olvasnak nehezen, mert buták, hanem mert az agyuk másképpen működik.

Diagnózis hiányában viszont elindulhat egy ördögi kör, ami kezdődik a tanulási nehézséggel, folytatódik a figyelemzavarral, majd végül viselkedési problémákban tetőzik. Ha a szülő és az iskola hárítja a problémát, akkor a végén a gyerek megfelelő segítség és támogatás hiányában másféle címkéhez juthat: ő lesz „a rossz gyerek”. Ugyanakkor a „hivatalos címke” is önálló életre kelhet, és mindenféle mélyebb magyarázat vagy részletes vizsgálat helyett egyszerűen rásütik a gyerekre a billogot: ADHD, PTSD, SNI.

Túl gyors egyszerűsítések

Sajnos a mai oktatási rendszer a teljesen átlagos, homogén és „normális” egyedeket preferálja, az ettől eltérőekkel vagy nem tud mit kezdeni, vagy kíméletlenül nekifog standardizálni. A társadalmat legalább annyira fontos tájékoztatni, érzékenyíteni, tudással ellátni ezekkel a kategóriákkal kapcsolatban, mint magukat a szülőket vagy a gyerekeket. Enélkül hajlamosak vagyunk túlreagálni, vagy éppen alulreagálni, ha a felcímkézett gyerek akcióba lendül. Nem foglalkozunk a jelzéseivel, mert azokat mind a címkéje mögé söpörjük.

Elsősorban gyerek
©

De a gyerek oldalán is gyakran látni, hogy úgy kezeli a saját „címkéjét”, mint ami felmenti őt az erőfeszítések alól. Az említett iskolapszichológus ismerősöm gyakran számol be ilyen és hasonló mondatokról: „Nem tudom végigülni az órákat, mert hiperaktív vagyok...”. Pedig a viselkedésünket mi magunk választjuk, tehát azzal kapcsolatban fejlődhetünk, változtathatunk, saját döntéseket hozhatunk.

Időnként felmerül a kérdés: nem túl gyorsan sütjük rá a bélyeget azokra a gyerekekre, akik nem felelnek meg az elvárásoknak? A felnőttek világa számára sokszor azért könnyebb egy gyereket diszlexiásnak, aspergeresnek, ADHD-snak sorolni, mert akkor nem az ő hibája, ha a gyerek nem teljesít. Mintha szeretnénk a címkéket. Leegyszerűsítik a beszélgetéseket, érthetővé, megfoghatóvá tesznek bonyolult dolgokat. A kategória, amibe a gyerek kerül, megerősíti a szülők, a tanárok gyanúját, hogy valami nincs rendben a gyerekkel – s ezáltal némiképp mentesíti őket a felelősség alól. A diagnózisok emellett kivívhatják a környezet együttérzését is, hiszen nehéz lehet a viselkedészavaros gyerek szülőjének, tanárának lenni.

Kivételek nélkül

Akármennyire szabadon és elfogadóan tekintünk is a gyerekünkre, sok minden befolyásolja az elvárásainkat, a gyerekneveléssel, a gyerek fejlődésével kapcsolatos komfortérzetünket. Például ahogy minket neveltek (tudatosan vagy tudat alatt) befolyásol minket abban, hogy mit gondolunk arról, milyen is a „normális”, az „átlagos” gyerek. És ha azt látjuk, hogy bármennyire igyekszünk is, a gyerekünk nem sorolható ide, akkor a „bekategorizálása” megkönnyebbülést hozhat, hiszen így eljut olyan szakemberekhez és szolgáltatásokhoz, ahová enélkül nem tudna.

Hiszen ő
©

Amikor egy gyereket „felcímkézünk”, fennáll a kockázata, hogy megszűnünk úgy tekinteni rá, mint aki mindenre képes, hiszen ő: (ide bármelyik címke szabadon beírható). Ez nemcsak a gyerek lehetőségeit szűkíti be, fejlődési pályáját torzítja, de a szülői (és a tanári) döntéseket is befolyásolja. Ha valaki nem szól rá egy tizenéves gyerekre, csak azért, mert hiperaktív, hogy próbáljon meg az asztalnál maradni, és végigenni az ebédet, tulajdonképpen elmulaszt egy lehetőséget, hogy a fiatal számára következetesen határokat jelöljön ki, vagy segítse őt a szabálykövetésben.

Önmagában a címke tehát igazából nem jó semmire, ha nem egészül ki valódi segítséggel, támogatással és a gyerek elfogadása mentén annak szándékával, hogy lehetőséget biztosítsunk neki megérteni a saját működését, és abban fejlődni.

Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogász

Olvassa el a WMN-en, hogy látja mindezt egy megrögzött rossz kölyök, ma már három gyermek büszke édesanyja!

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, melyben életciklusainkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál, de meg is rendelheti nyomtatott formában vagy most ekönyvként is.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezménnyel.


VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!