Márkázatlan veszedelem

A keleti, főleg a kínai cégek áraival lehetetlen felvenni a versenyt - állítják egybehangzóan a már "bedőlt" vagy a még talpon maradt maroknyi ruha- és cipőgyár vezetői. A hazai ruhaipari cégek átlagosan 1800-2000 forintos rezsióradíjával szemben ukrán és román versenytársaik 500-600, míg az ázsiai cégek 300-400 forintos tarifával dolgoznak, amivel a pálya szélére szorítják magyar konkurenseiket. Így a Salgótarjáni Konfekcióipari Rt.-t (Sal-Kon) is, amelynek vezérigazgatója, Rafaelné Berze Erzsébet szerint az utóbbi két-három évben egyre kevesebb - és kisebb szériájú - megrendelést kapnak mind nyugat-európai, mind pedig hazai kereskedőcégektől. A kilencvenes évek végén az export 60-70 százaléka például ezres vagy nagyobb darabszámú rendelésből állt, míg ma vevőik zöme kis szériás, nemritkán 50 darabos kollekciókat, zakókat, kosztümöket igényel. A Sal-Kon a keleti invázió elől sajátos piaci résekbe menekül: termékskáláját műszaki konfekcióáruval, sátrak, katonai hálózsákok, hátizsákok varrásával színesíti, utóbbiakra például a Belügyminisztérium is vevő.

Bedobta viszont a törülközőt tavaly októberben a mintegy 300 főt foglalkoztató kaposvári Tallián Ruhaipari Rt., de Szigeti Miklós, a gyár egykori vezérigazgatója még bízik benne, hogy a roskadozó cégből már ezt megelőzően kimenekített, a menedzsment és a dolgozók tulajdonlásával 2002 novemberében alakult kisebb, rugalmasabb Kaposvári Ruhagyár Kft. életképes lehet. Ez az anyacég eszközeit, telephelyét bérli, de Szigeti szerint a kft a jó minőségű konfekció gyártásával sem lesz képes ötven főnél többet foglalkoztatni. A hasonló megoldást fontolgató, 2002 vége óta felszámolás alatt álló Zalaegerszegi Ruhagyár Rt. (Za-Ko) hajdani dolgozói viszont már nem reménykedhetnek a túlélésben. A menedzsment és a dolgozók által a Za-Ko romjain összeeszkábált kis cég nem kapott bankhitelt az induláshoz. Hozzájuk hasonlóan a Styl Ruhagyár Rt. igazgatója, Spitz Zoltán is (HVG, 2003. január 25.) főként a távol-keleti importdömpingnek tulajdonítja cége vesszőfutását.

Kína verhetetlennek tűnik az importstatisztika adatai alapján a csecsemőruházati cikkek, a férfi- és fiúkabátok, -öltönyök, -zakók, -nadrágok szállítói között, és Hongkonggal együtt mennyiségben az első és második helyen áll a kötött-hurkolt felsőruházati áruk behozatalában is - jellemző, hogy e területen értékben csupán a harmadik-negyedik hely jut nekik. A GfK Hungária Piackutató Kft. évek óta figyeli a magyar ruházaticikk-forgalom alakulását: a 2003 első félévi 175 milliárd forintos forgalomból mennyiségben számítva 29, értékben 19 százalék jutott a piacokra, utcai árusokra, ahol pedig - az alacsony jövedelmű vásárlók örömére - igen nagy a kínai vagy más távol-keleti, általában márkázatlan vagy világmárkák emblémáira emlékeztető jelzést viselő áruk súlya.

A Kínából származó textil- és ruházati cikkek behozatala ugyanakkor a jelenleginél jóval több is lehetne, ha nem volna engedélyköteles. Félévente a gazdasági miniszter rendeletben szabja meg, mennyit lehet importálni bizonyos, e körbe tartozó árufajtákból. 2003 második felében Kínából összesen 11,338 millió pár lábbelit hozhattak be, a felsőruházat kínai eredetű importjának kerete pedig 9,47 millió amerikai dollár volt, míg 2004 első négy hónapjában 833 ezer pár lábbeli és 6,7 millió dollár értékű ruházati termék lesz a kvóta. Amely csak májusig, az uniós csatlakozásig érvényes, azt követően ugyanis már az EU szabályoz: a cipőfélékre - és a porcelánárukra - vonatkozóan már olvashatók a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Engedélyezési és Közigazgatási Hivatalának (EKH) honlapján a régi tagokat és az újonnan csatlakozó országokat érintő szabályozás főbb tézisei; a magyar importőrök 2003. december 31-éig nyújthatták be igényeiket az EKH-hoz, amely azokat az Európai Bizottsághoz (EB) továbbítja elbírálásra.

Míg a lábbelikre megmarad a "klasszikus" kontingensek rendszere, a textil- és ruházati termékek importszabályozása jóval bonyolultabb lesz: a mennyiségi korlátozást úgynevezett kettős ellenőrzési rendszer váltja fel. Ennek lényege, hogy a gyártó, azaz exportáló ország saját lehetőségei tükrében maga osztja el a kvótákat, majd a kérelmező importcégek részére úgynevezett exportlicencet állít ki: valójában maga dönti el, hogy kit milyen mértékig enged exportálni az unió piacára. Erről Kína időről időre tárgyalásokon egyeztet az EU-val. Az importőr csak ezt követően, a gyártó országtól megszerzett exportlicenc birtokában - ezt csatolnia kell behozataliengedély-kérelméhez - fordulhat az illetékes hatósághoz, amely a dokumentumokat Brüsszelbe továbbítja.

A kettős ellenőrzés itt lép életbe: az exportlicenc meglétét az illetékes uniós bizottság is ellenőrzi, s ha minden rendben, pecsét kerül az okmányokra (az EU kizárólag Szerbia-Montenegró és Dél-Korea esetében alkalmaz behozatali kontingenst textil- és ruházati termékeknél). Az uniós "importplafonok" betartását mind az exportáló országban, mind pedig az unióban ellenőrzik.

Az EB 2003. november 20-án tette közzé rendeletét a Kínából származó termékekkel kapcsolatban - ez az EKH honlapján szintén olvasható -, amelyben az importra "pályázó" cégek hagyományos, illetve új importőr besorolást kaptak: a hagyományos címke az unió jelenlegi tagországaiban azoknak a cégeknek jut, amelyek 1998-1999-ben már bizonyítottan importáltak. Az idén csatlakozók esetében a 2001-es, illetve a 2002-es év lesz a bázis. A májustól érvényes kvótákról, azaz az adott mennyiségek visszaosztásáról az érintettek februárban értesülnek - szintén uniós rendeletből.

A feketepiac eltűnését és ezzel a minden szempontból legálisan működő kereskedők új lehetőséghez jutását várja az EU-tagságtól Rudolf Riedl, a regionális nagykereskedői címre törő, rákospalotai Asia Center egyik igazgatója, aki korábbi ausztriai tapasztalatai alapján arra számít, hogy az uniós csatlakozás átmeneti hónapjaiban nagy lesz a káosz; az importőrök nem nagyon tudják még, hová forduljanak az engedélyekért. A nagykereskedelmi központban eddig 560 cég telepedett le, amelyek 30 százaléka kínai, a többiek főleg indonéziai, koreai, vietnami vagy éppen pakisztáni gyökerű vállalkozások. A HVG-nek nyilatkozó magyar munkatársak azonban azt tapasztalták, egyelőre a kiskereskedelem jobban megy, mint az eredeti profil: a karácsony előtti bevásárlási lázban napi 35-40 ezer látogatója volt a központnak.

A magyar könnyűipar szakmai szervezetei eddig arra próbálták rávenni a hatóságokat, hogy a vámszabályok szigorúbb betartatásával mérsékeljék a rájuk nehezedő nyomást. Ezt saját adataikkal igyekeztek alátámasztani. A Textilipari Műszaki Tudományos Egyesület egyik 2001-es felmérése szerint míg például az import férfikabátok átlagára 3799 forint volt, a kínaiaké a számlák szerint csak 842, a hongkongiaké pedig mindössze 55 forint. A kínai import női kabátok átlagára is csupán 268 forint volt a számlákon. A Bőr-, Cipő- és Bőrfeldolgozó-ipari Tudományos Egyesület becslése szerint évente közel 40 milliárd forint bevételtől esett el a magyar állami költségvetés az alulszámlázott lábbelik importja miatt.

A szakmai szervezetek fellépése után a vámellenőrzés szigorúbbá vált: 2002-ben - a magyar ruházati és cipőipar szakmai szervezeteivel és külföldi vámszervekkel konzultálva - a vámhatóság összeállította és azóta is rendszeresen korszerűsíti a lábbelik, illetve a textil- és ruházati áruk összehasonlító árainak listáját. Az ezeken az árlistákon szereplő értékekhez viszonyítja az importszámlákon megadott összegeket, s például ötvenszázalékosnál nagyobb különbség esetén maga a vámhatóság állapítja meg, mekkora értékkel kalkulálva veti ki a vámot és a forgalmi adót. Csakhogy a tavalyi év gyárbezárásai azt tükrözik, ez a segítség későn jött a forint erősödése által is sújtott magyar könnyűiparnak. Azt pedig, hogy a májustól érvényes szabályozásnak mi lesz a hatása, sem az illetékesek, sem a kereskedők nem tudják megtippelni.