szerző:
Bogár Zsolt
Tetszett a cikk?

Az állami kamattámogatásos diákhitel-konstrukció (Diákhitel 2) a költségtérítéses képzés finanszírozásának olyan rendszerét teremti meg, ami nem egyszerűen bonyolult és drága, hanem a kormányzati elvnek is ellentmondva, fenntarthatatlan, ésszerűtlen és igazságtalan.

A Diákhitel 2 néven futó új tandíjfinanszírozó hitel növeli az államadósságot, évi több tízmilliárddal terheli meg a központi költségvetést és 20-30 évre determinálja a költségvetési tervezést egy nagyságrendileg akkora rendszert kialakítva, mint az egészségügyi- vagy a nyugdíjkassza. Mindezt úgy teszi, hogy már a legelején a társadalmat is felbőszíti, hiszen széles körben – nevezzük bárhogy – bevezeti a tandíjat, és ezzel párhuzamosan szétzilálja a felsőoktatás rendszerét a keretszámok drasztikus átszabásával. Mivel költségvetési megtakarítás nincs rajta (sőt!), a Diákhitel 2 hitelteleníti a Széll Kálmán-terv felsőoktatásra vonatkozó kiadáscsökkentő elképzeléseit.

Az állam magára húzza a kockázatot

A kormány január közepén döntött a Diákhitel 2 program elindításáról, amely a részösztöndíjas, valamint az önköltséges hallgatók részére biztosít állami kamattámogatású, rögzített felhasználású kedvezményes hitelt. A Diákhitel 2 kizárólag a képzés önköltségének fedezetére szolgál, és közvetlenül az intézményekhez folyik be. A hitelt a keddi kormányszóvivői tájékoztató értelmében a kedvezményezettnek azt követően kell elkezdeni törlesztenie, hogy munkába állt, de legkésőbb a 35. életév betöltése után. A hitelt fix kamatozású, 2 százalékos kamat terheli majd, ami a jelen körülmények között azt jelenti, hogy a konstrukcióhoz jelentős állami kamattámogatás társul. A havi törlesztőrészlet ugyanakkor az elhangzottak szerint a jogosult bruttó jövedelmének négy százalékát nem haladhatja meg.

Giró-Szász András: Fenntarható és minőségi felsőoktatás
©

Giró-Szász András kormányszóvivő ugyan a Diákhitel 2 bemutatóján azt mondta, hogy a minőségi és fenntartható felsőoktatás alapjait rakta le a kormány: az új diákhitel-konstrukció inkább időzített bomba az államháztartáson belül. Merthogy a Diákhitel 2 egyik legnagyobb bűne épp az, hogy míg az eddigi diákhitelrendszer az államról levette a kockázatot és egyáltalán nem szívott el "energiát" a költségvetéstől (hiszen a hitelállomány visszafizetési kockázatait, illetve a diákhitelközpont költségeinek a biztosítását a költségvetésen kívül kezelte), az államilag támogatott diákhitel egy több ezermilliárdos állami kötelezettség-vállalást vetít előre a rendszer teljes felállása esetére.

Az eredeti diákhitel fenntartható, a Diákhitel 2 nem

A jelenlegi diákhitel-rendszer úgy működik, hogy a hitel visszafizetését nem az állam, hanem a jogosultak kockázatközössége garantálja száz százalékban: a mindenkori átlagos forrásköltségre (tehát, hogy milyen kamattal szerez a Diákhitel Központ a piacról pénzt) ugyanis rárakódik egy nemfizetési kockázati kamatprémium (ami jelenleg 1,48 százalék). Ez a mindenkori nemfizetési hajlandóság mellett biztosítja azt, hogy a rendben fizető ügyfelek hozzájárulása azokét is fedezze, akik valamilyen oknál fogva elmaradnak a fizetéssel. (A jelenlegi diákhitel-rendszer statisztikája egyébként nemzetközileg is figyelemre méltó: százból csak hárman nem törlesztenek rendesen, így a kockázati prémium a jelenlegi évi 400 ezer forintos hitelkeret mellett alacsony maradhat.) A diákhitel-központ működési költségéinek fedezésére ugyancsak be van építve egy alacsony kamatfelár (0,8 százalék) – így még azt sem kell a költségvetésnek finanszíroznia.

Ezzel szemben az új diákhitel 2 százalékos, fix kamatozású, államilag támogatott kamatozás mellett értelmezhetetlen a jelenlegi konstrukcióban: a nagyságrenddel nagyobb hitelállomány miatt mind a nemfizetési hajlandóság, mind a kamattámogatáshoz kapcsolódó bürokrácia jóval nagyobb, így a kibővülő Diákhitel Központ működése is drágább lesz. (Különösen, ha egy nap kiderül, hogy az állami kamattámogatásra fordítandó alap felülről zárt lesz, mert túl sokba kerül, így valamilyen - rászorultsági vagy egyéb alapon - alapon szűrni kell a jogosultakat, és ez bizony az adminisztráció felduzzadásával jár.) Márpedig ennek a két elemnek a többletköltségét az új kockázatközösség aligha vállalja majd fel.

Többe kerül, mint amennyit a felsőoktatáson spórolnának

Ennél is fontosabb: a rendszer eddig teljesen a piacról - az Európai Fejlesztési Banktól (EIB), a Magyar Fejlesztési Banktól, valamint az Állami Adósság-kezelő Központ közreműködésével diákhitel-kötvények kibocsátásán keresztül - finanszírozta magát, míg a kamattámogatással a forrásköltség rendkívül megemelkedik. (A jelenlegi 10 százalékos államkötvényhozamok mellett 8 százalékos kamattámogatás a 2 százalékos kamatozású hitelre simán elképzelhető.) Márpedig a jelenlegi diákhitelrendszer az EIB-től részben azért is jutott olcsó forráshoz, mert a rendszer működtetésében nincs költségvetési támogatás, miközben mégis közcélt valósít meg.

Diákhitel 2: Berosálás
©

Ha utánaszámolunk a Diákhitel 2 költségvetési hatásának (kamattámogatás + nemfizetési kockázati prémium-, valamint Diákhitel Központ többletköltsége), kiderül, évi akár 60-80 milliárdos plusz kötelezettség is jelentkezhet a büdzsében. Mindez úgy, hogy a Széll Kálmán-tervben a felsőoktatás reformjától 2012-13-ban összesen 48 milliárd megtakarítást remélt a Nemzetgazdasági Minisztérium. Ez azt jelenti, hogy a kamattámogatásos diákhitel nemhogy elolvasztja azt a megtakarítást, amivel indokolták a strukturális reformot, hanem sokkal több ráfordítást is igényelne.

Növeli az államadósságot

A hatások vizsgálatakor azt sem szabad elfelejteni, hogy az uniós költségvetés-tervezési módszertan (ESA 95) is arra kényszeríti az NGM-et (még ha az egészet szívesen elbújtatná a Diákhitel Központ Zrt. kulisszái mögé), hogy a Diákhitel 2-t a központi költségvetésen belül számolja el. Egyrészt ez következik abból, hogy végső esetben a kockázatokat (risk transfer) a költségvetés viseli (míg a Diákhitel 1-nél az igénybe vevők közössége), másrészt az ún. „50 százalékos szabály” (50%-rule) is sérül: ez kimondja annak tilalmát, hogy a rendszert, vagy annak akár csak a működtetését legalább fele részben  az állam finanszírozza. (A Diákhitel 2 a kamattámogatást és feltehetően a Diákhitel Központ működési költségeinek a nagy részét is állami pénzből finanszírozná – függetlenül attól, hogy a diákokat küldi oda a kasszához, de a kockázatokért végső soron javarészt ő felel.) A Diákhitel 2 az előbbiekből következően növelné az államadósságot, amit egyébként a kormány örök időkre a legmagasabb jogszabályi szinten tiltana.

Még egy bomba

Bár a kormány feltehetőleg azt képzeli, hogy a kamattámogatásos rendszert csak magyar állampolgárok vehetik igénybe, európai bírósági ítéletek mutatják, hogy az EU-n belül a helyi diákhitel-konstrukciókat a tartósan ott tanuló, uniós országból érkezett külföldi hallgatók (tehát akik nem csupán vendéghallgatók) is igényelhetik. Így működik a Tuition Fee Loan, amit szintén a tanulmányok befejezése után kell elkezdeni törleszteni, rendkívül kedvező kamattal. Márpedig a Diákhitel 2 már van akkora összeg, hogy a felvétele a külföldi hallgatókat is elgondolkoztassa. Míg például Nagy-Britanniában nincs kamattámogatás, Magyarországon az itt tanuló külföldi diákokat is közpénzből támogathatnánk.

És hogy mindez milyen eredményt hoz?

A kormány úgy jár el, mintha a bal füle megvakarásához a jobb kezét használná, de előtte átnyúlna még a két lába között. Ahelyett ugyanis, hogy Orbánék közvetlenül a felsőoktatásnak odaadnák azt a pénzt, amit most nem akarnak odaadni, sokkal bonyolultabb utat eszeltek ki. A diákokat közbeiktatva, borzasztó bonyolult módon és drágán címkézik meg a felsőoktatás költségtérítését – és közben az egyetemistákat is jól felidegesítik, hiszen ők meg azt látják: a tandíjfinanszírozó hitellel milliós adósságba verték magukat.

Pedig az egyén szintjén nagyjából az történik, hogy a képzéséért kifizet az öt év alatt (alap- + mesterképzés) ötmillió forintot, miközben 3 milliót a kamattámogatással az államtól is kap. Ha nem lenne kamattámogatás, akkor sem történne egyébként tragédia: a futamidő néhány évvel hosszabb lenne, ennek megfelelően többet kéne visszafizetni, de mivel akár az aktív kor végéig ki lehet húzni a törlesztést, az sem jelentett volna nagy feszültséget. Mivel a képzésből az egyén profitál a legtöbbet, ezt valóban el lehetett volna adni jó befektetésnek.

Más verzió, de nincs gazdája

Furcsa még, hogy a kormányzat minőségi képzés feltételrendszeréről beszél, de ettől nem lesz jobb vagy számon kérhetőbb semmi: arról ugyanis szó sincs, hogy miképp társulna ehhez a rendszerhez az oktatás színvonalának vagy a hallgatói elégedettségnek a mérése. A kormány egyébként azt sem indokolta, hogy miért igazságosabb az, hogy keveseket juttat be ingyen, a többségnek fizetni kell sokat vagy nagyon sokat, azzal szemben, hogy mindenki fizessen (kivéve a legrászorultabbak és a legtehetségesebbek szűk körét), és amúgy építsünk ki egy értelmes diákhitel-rendszert.

©

Feltűnő, hogy a bemutatott rendszer más, mint aminek az anyaga a Nemzeti Erőforrás Fejlesztési Minisztériumból (Nefmi) az év elején kikerült. Aszerint a verzió szerint még szó se volt kamattámogatásról: az eredeti diákhitelrendszert úgy bővítették volna ki, hogy az eddigi 400 ezer forint szabadon felhasználható keret fölött megnyitottak volna egy legfeljebb 800 ezres keretet, amit csak képzési költségre lehetett volna felhasználni – a törlesztőrészlet viszont a bruttó jövedelem 6 vagy 8 vagy akár 12 százaléka is lehetett volna. (Tehát a Diákhitel 1 után itt is megjelent a jövedelemarányos törlesztés, ami garancia arra, hogy a hallgató merjen belevágni a hitel felvételébe, hiszen ha ez első jövedelme alacsony, akkor sem kell magas törlesztővel számolnia – csak az eredeti verzióban reális kulcsok szerepeltek.) Az előterjesztő a drágább szakok esetében, mint például az orvos vagy fogorvos, azzal kalkulált, hogy az ne legyen nagy létszámú (a szükséges orvoslétszám kiszámítható), de maradjon államilag finanszírozott.

Itt is Matolcsy

A hvg.hu megpróbálta kinyomozni, miért kapott gellert az eredeti előterjesztés: csupán annyit sikerült megtudni, hogy a január 4-i kormányülésen a kamattámogatásos verziót Matolcsy György vezette elő – de nem tudtunk olyan szakértőt találni, aki ezt az ötletet magára vállalta volna. A tandíj politikai története Magyarországon eddig is rémdráma volt: noha teljesen logikus, hogy a felsőoktatás tömegesedése tízszer akkora hallgatói létszám mellett ugyanannak a színvonalnak a biztosítását alig növekvő ráfordítás mellett nem teszi lehetővé – azt mégsem sikerült  megértetni, hogy a tanulók (akik egyébként a diplomájukkal könnyebben jutnak álláshoz és magasabb jövedelemhez) fizessenek a képzésükért részhozzájárulást (co-payment). A Fidesz ezt kétszer is megfúrta (1998-ban és 2008-ban a „szociális” népszavazással). És bár a diákhitel intézményét is Orbánék teremtették meg, kifejezetten tandíjfinanszírozó diákhitel eddig nem jött létre: ami viszont most megszületett, az legalább annyira ártó és fenntarthatatlan, mint az első Orbán-ciklus végén, amikor a kabinet megemelte az államilag támogatott lakáshitel kamattámogatását.

Mi buktathatja meg?

A Diákhitel 2 elbukhat azon, hogy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) vagy az EIB nem biztosít forrást, az Európai Bizottság elmeszeli, mert szembemegy a túlzottdeficit-eljárás ajánlásaival, és amúgy is egy pillantra lefagy, mert ilyen helyzetben, mint amiben Magyarország van, ilyen mérvű pénzügyi vállalást nem szoktak tenni. Esetleg azt mondja az EU/IMF, hogy a hitelünkért cserébe ezt felejtsd el. Vagy egyszerűen a kormány ráébred, hogy mégse kéne.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!