Az énekesnő hangterjedelméről csak komoly beleélő képességgel lehetett fogalmat alkotni – a popos-funkys zenei szövet, és az előtte kibontakozó egyszerű, olykor butácska dallamok egyszerűen nem kínáltak olyan alkalmat, amikor valóban megmutathatta volna képességeit. Sokkal több borzongás jut a hallgatónak ebből a szempontból a Zap Mama lemezeit hallgatva. A basszusgitáros és a vokálba is besegítő Ida Nielsen kísérőszólamot játszva erős, gyakorlott és határozott, ám egyszer szóló is jutott neki, és annak bizony csúnya felsülés lett a vége. Ekkor a dob és a billentyű egyesített erővel próbálta kisegíteni a saját slapjébe gabalyodó, a tempóból lemaradó zenészt.

A koncert egésze igencsak hullámzóra sikeredett. Úgy éreztem, a Zap Mama igazi hangja bele van kényszerítve egy öncélú, sikerorientált produceri elképzelésbe, amelyből a zenekar keresi a kitörési pontokat. A rengeteg sematikus ritmikai és zenei megoldást kevés eredeti ötlet igyekezett ellenpontozni. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy színpadi produkcióként nagyon erős a ritmusszekcióból (gitár, basszus, dob, perka), teres háttérvokálból és billentyűből álló formáció. A show minden eleme a megtervezett helyén van, arányaiban jó a hangzás, és a zenekarvezető fantasztikus szuggesztíven tartja kézben a színpad valamennyi közreműködőjét.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely