Plakát Belfastban: háború vagy béke

A hazai viszonyokkal elégedetlen magyar értelmiség a huszadik század folyamán mindig hajlamos volt arra, hogy idegen országokban találjon ideális társadalmakat. Érdekes módon a megvalósítani tervezett minták egyes esetekben – amikor egy tőlünk távol eső országot kívántunk lemásolni – összekapcsolódtak „harmadik utas”, függetlenségi törekvésekkel is. Még a történelmi Magyarország végnapjaiban vetette fel Jászi Oszkár a „keleti Svájc” ideáját 1918 októberében megjelent könyvében, mely A Monarchia jövője címet viselte. A javaslata szerint Dunai Egyesült Államokban – újabb, vonzó elképzelés! - a nemzetiségi kérdést oly módon kellene megoldani, hogy magyar, szerb, román, szlovák, ruszin stb. kantonokra kellene osztani a Kárpát-medencét.

Az ötlet az érintettek érdektelensége miatt megbukott, de ez nem vette el a kedvét a harmincas években a reformer és radikális népi íróknak, hogy újabb külhoni ideálokat keressenek, Skandináviában. Először Dánia, a „a szmokingos parasztok országa” kínálkozott eszményképként, majd tekintetünket görcsösen Finnországra vetettük, csakhogy ránk ne kényszerítsék a náci Németország, és a Szovjetunió "nemzetünk lelkiségétől idegen” sémáit.

A kommunista párt vezetése alatt szovjet zónába került Magyarországon az ötvenes évektől újra keresni kezdték a kiutat, és a változást óhajtók előbb az el nem kötelezett Jugoszlávia mintájára akartak megújulni, majd a rendszerváltás közeledtével egyre vonzóbb lett a semleges Ausztria, illetve újra Finnország.

Napjainkban, amikor négy, egymást követő szabad választás után már több mint két éve az Európai Unió tagjai vagyunk, derült ki a számomra, hogy a mi utunk bizony arra a távoli európai tájra vezetett, ahova először a 14. században fordult meg először egy hazánkfia, Tar Lőrinc, aki meg is örökítette utazását. A magyar társadalomszervezési modell elődje Írországban található, annak is a kevésbé szerencsés, Nagy-Britanniához tartozó részén, Ulsterben.

Megjelentek a rohamrendőrök, a különböző kézifegyverek, a vízágyuk, a gumilövedékek, a másik oldalon meg a kődobálás, a felgyújtott gépkocsik és pártirodák, egy elindított, muzeális tank,…Sokan tartanak attól, hogy kartávolságnyira vannak a robbantások. Az egyik oldalon a sorozatosan frusztrált jobboldaliak állnak, a másik oldalon pedig az  egymás után következő két választáson győztes baloldaliak, akik azonban a hatalom birtokában a legkevésbé sem érzik magukat elégedettnek.

Vezérük, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, minél jobban gyűlölik, annál jobban sóvárog azért, hogy mindenki szeresse, és megtestesíthesse a nemzeti konszenzust. Erre azonban sem neki, sem pedig az MSZP-nek, és az ellenfelei által még jobban gyűlölt szövetségesének, az SZDSZ-nek aligha van esélye. A hatalmon lévők anélkül igyekeznek megnyerni a jobboldal, az ország másik felének bizalmát, hogy valamit is feladnának az elmúlt tizenhat évben szívós munkával kiépített pozícióikból, a gazdaságban, a médiában, vagy az oktatásban akárcsak „kis területet adni a békéért”.

Nyilvánvalóan azt gondolják, minden gesztust az ellenfél a gyengeség jeleként értékelne, és csak többet akarna, egészen addig, amíg megnyeri az előre hozott választásokat. Úgy érzik, ezt nem kockáztathatják meg, hiszen a baloldali pártok 2010-ben, 2014-ben és azután is győzni akarnak. Híveik úgy érzik, gyűlölt jobboldali ellenfeleik még egyszer nem kaparinthatják meg a hatalmat, mert tönkretennék az országot, még a Holocaustot is megismételnék.

A Fidesz pedig, ugyanúgy, mint a huszadik század első felében, Írországban a Sinn Fein párt, egyre inkább saját radikálisainak a foglyává válik, s már saját potenciális szövetségéről, az MDF-ről sem akar tudni. A környékén burjánozni kezdtek a radikálisok, akik egyre inkább úgy érzik, a baloldal csak az erő nyelvén ért, melynek használatára, az elszenvedett mérhetetlen sérelmeik miatt joguk is van.

Több mint százhatvan év telt el az 1845-ös a Nagy Éhínség óta, melyben az angolok, és szövetségeseik, az unionisták szenvtelenül nézték, hogy egymillió katolikus ír éhen hal, miközben a szemük előtt hajózták be Anglia felé az ír földön termett gabonát és húst. Szinte ezzel a mítikus nagyságú, feldolgozhatatlan szenvedéssel ér fel Magyarországon a radikális jobboldaliak számára az ötvenes évek terrorja, az eltiport, majd szerintük a baloldal által kisajátított forradalom, az ellopott rendszerváltás és a rablóprivatizáció.

Sérelmi politika az egyik oldalon, fogcsikorgatás és kóros bizalmatlanság a másikon. Remény sincs egy olyan típusú, ciklusokon átívelő hatalommegosztásra  ami a hatvanas években épült ki Ausztriában a szocialisták és a néppártiak között. Sziszegő kígyók, mérgezett politikai ajánlatok és a diktátumok…hová vezet ez? Az írek nemzeti legendája szerint Szent Patrik, amikor az ötödik században megtérítette őket, dobozokba csalogatta Írország kígyóit, majd a tengerbe hajította őket. Dobozolók, hol vagytok?