Tenki Réka és Nagy Zsolt kegyetlen, de túl ismerős világba engednek be
Bodó Viktor új rendezése, a Boldogtalanok az Örkény István Színházban tulajdonképpen a szeretetről szól. Csak éppen úgy, hogy azt mutatja meg, mi van, ha nem jut belőle egy érintésnyi sem. Kritika.
Elmehettem volna, de nem mentem el.
Tulajdonképpen ez Füst Milán Boldogtalanok című drámájának legfontosabb mondata. Emberekről, akik foghatnák a cókmókjukat és azt a kis törmeléket, ami maradt a szívükből, és elmehetnének abból a lakásból, abból a párkapcsolatból, amibe valami irracionális okból kapaszkodnak körmük szakadtáig. Elmehetnének a két lábukon, elmehetnének villamoson, elmehetnének futva vagy vonszolva magukat, de erre képtelenek rászánni magukat: aki elmegy, az úgy megy, hogy viszik, lábbal kifelé. Azokról az élethelyzetekről szól a Boldogtalanok, amikből még az öngyilkosság is jobb menekülésnek tűnik, mint az élet az ajtó túloldalán, mert őket ott nem várja semmi és senki. Azokról az emberekről szól, akiket nem a halál miatt sajnálunk, hanem mert tovább kell élniük azon a sötét helyen, ahová a szeretetlenség zárta őket.
Az ismert, de nem agyonjátszott darabot – amelyet az előző generáció számára Székely Gábor rendezése tett emblematikussá, Gobbi Hildával, Sinkó Lászlóval, Csomós Marival, Szirtes Ágival, Végvári Tamással, Ujlaki Dénessel, Őze Lajossal és Ronyecz Máriával – most Bodó Viktor rendezésében vitte színre az Örkény Színház. Bodó egy mai miskolci lakótelepi lakásba helyezi át a több mint százéves drámát, felismerve, hogy nincs benne semmi, ami fölött eljárt volna az idő.
Nincs abban semmi avítt, hogy emberek úgy bánnak egymással, ahogyan egy kutyával se kéne.
Nem kötődik ehhez korszak, nem kötődik ehhez város, nem kötődik ehhez társadalmi osztály. Nemcsak az a tudás egyidős az emberrel, milyen érzés, amikor az állat belénk mar, de ugyanennyire az is, milyen, amikor mi magunk marunk egymásba.
Hogy a darab főhőse, Húber Vilmos szereti a nőket, az nem meglepő, de hogy a nők is szeretik őt, már sokkal inkább az: ha ráun az aktuális szeretőjére, aki közös gyerekükkel együtt várná otthon, éjjelig haza se megy, újabb nőket hajt, és ha néha valamelyik mérget iszik miatta, hát ez van. De annak, akinek senkije sincs, az is az életet jelenti, ha legalább néha megölelik, megcsókolják; ha néha azt hazudják nekik, hogy szeretik őket – nem is biztos, hogy hazugság, csak az se ismeri a szó jelentését, aki kimondja. Füst Milán olyasmit írt meg száz éve, ami mindmáig emberek százezreinek életét határozza meg: hogy
az emberben az életösztönnél is erősebb a vágy a szeretetre, és a halálnál is keserűbb, ha ez a vágy sosem elégül ki.
Hogy annak, akit sosem szerettek, az érzés egy cseppje képes ellensúlyozni a megalázást, a kihasználást, az erőszakot. És hogy hány férfi képes ösztönösen használni ezt a jelenséget ma is és száz éve is, legyen szó a nevelőintézetben vagy nyomorban felnőtt lányokat szerelmet hazudva prostitúcióra kényszerítő bűnözőkről, akár „egyszerű” bántalmazókról.
Húber Vilmos is ilyen férfi, csak a saját pillanatnyi öröme számít neki – hogy miért, arra neki is megvannak a maga okai, ha mentségei nem is, a saját családjában –, sem együttérzésre, sem sajnálatra nem képes, de amíg meg kell hódítani őket, addig képes szépen szólni a nőkhöz, és aztán egyszer-egyszer még utána is; ahányszor feltétlenül muszáj. Gyerekének anyja, Róza kétségbeesésében rábeszéli Húber legújabb szeretőjét, hogy költözzön hozzájuk, egyrészt, mert akkor legalább szem előtt tarthatja a másikat, és ez még mindig jobb az állandó bizonytalanságnál, másrészt hogy ha a férfi a másikra is ráun majd, ketten lehessenek ellene. Ebbe a családi tűzfészekbe hol Húber anyja állít be, hogy ízelítőt adjon, milyen anyja volt fiának, hol a nővére, hogy értsük, honnan menekül a férfi, hol pedig a lakását Húberéknek bérbeadó hentes próbálja a saját érdeke szerint formálni a helyzetet.
Az általában teljesen öntörvényű, saját világot teremtő, az alapművet csak ugródeszkának használó Bodó Viktor ezúttal lényegében tényleg Füst Milán színdarabját vitte színpadra: a nyelv aktualizálásán, néhány kisebb súlyú plusz jelenet, mellékszereplő behozásán kívül pont az történik az Örkény színpadán, ami a drámában is. (Mármint persze hangsúlyosan Bodóhoz képest, a feltámadó Füst azért biztosan meglepődne, de nagyságrendekkel kevésbé, mint mondjuk a feltámadó Csehov, ha Bodó Platonov-átiratára ülne be a Vígszínházba. Igaz, ők a nagykörúti autóforgalmon is és a giroszbüféken is rettentően meglepődnének, szóval nem az ő ámulatuk a legfontosabb szempont.)
Ugyanakkor épp ezért – Füst drámájának relatíve hűséges kezelése miatt – érezni úgy, hogy Bodó abszurdba, néha már-már szürreálba hajló, jellemző világa ezúttal nem használ, inkább árt az előadásnak. Mert amiről Füst ír, az mélyen tragikus és súlyos. Az halkan, lassan és feketén fortyog, mint a szurok a tűz fölött. És akkor tud igazán hatni, ha a drámának megvan a csöndje – de Bodó nem csenddel dolgozik, sőt. Füst Milánnál a fájdalomnak nincs abszurditása, mint mondjuk egy Pintér Béla-drámában, ahol mindig a mosoly fagy az arcunkra, ahol mindig a szélsőségek ordítanak. A Boldogtalanoknak csak ránk nehezedő tömege van, és ez a tömeg, mint egy betonkocka a légkalapács alatt, úgy esik szét az abszurdtól.
Más kérdés lenne, ha Bodó akár azt mutatná meg a börleszkszerűséggel, hogyan megyünk el szó nélkül egy-egy súlyos tragédia mellett, de nem érezni ilyen szándékot a rendezéséből. Inkább úgy tűnik, mintha dekonstruálni akarná a művet, de nehéz kihallani a rendezéséből az indoklást, hogy miért, vagy hogy mit ad érte cserébe. A színpadi őrület, az abszurditás abból áll össze, hogy mindig van valaki, aki ütődöttként viselkedik: az egyik vécépapírral a kezében próbálja kikergetni az ott lelkizőket a fürdőszobából, hogy leülhessen a vécére, a másik szó nélkül besétál a hentesüzembe, és leül a féldisznó takarásába, miközben a pulton ketten üzekednek, a harmadik úgy próbálja meggyújtani a cigarettáját a gázbojler őrlángján, hogy közben a mosógépen dugja a barátnőjét. Lehetnének ezek vérfagyasztóan lélektelen jelenetek, de sokkal inkább a rajzfilmfigurák parodisztikus ügyefogyottságát idézik, és ekként inkább kacagtatóak, mintsem hogy lélekrajzként működnének – pont mert a vérfagyasztó mivoltuk hiányzik.
Az öngyilkosság után felpattanó és slágert éneklő szereplőben valahogy mindig több van a slágerénekesből, mint az öngyilkosból,
pedig az abszurd akkor kapna súlyt, ha ez fordítva lenne. A kifigurázás, a karikírozás akkor szokott tudni jól működni, ha az, akit karikíroznak, egyébként nagyon is komolyan veszi magát. Itt azonban egyszerűen csak becstelenségek, erkölcstelenségek történnek, és a szereplők tisztában is vannak saját kicsiségükkel, ezért a paródia nem tud ellenpontozni, csak nevetségessé tenni. De ebben a történetben nincs semmi nevetséges, nincs semmi kisszerű, és épp ez adja a drámát. A karakterek abszurditása pedig ezért veszi el azt.
Az sem tesz jót az előadásnak, hogy a színészeket is más-más hangvételben vezeti a rendező. A szerelmi háromszög tagjai drámának játsszák a drámát. Ha az ember valamelyik testrészét folyamatosan fájó behatás éri, a bőr úgy védekezik, hogy azon a ponton megkeményedik.
Tenki Réka Rózájának lelkét mindvégig ilyen bőrkeményedés fedi,
és csak néhány másodperc akad, amikor azt érezni, van még ép, puha rész ezen a nőn is. Nem mintha ez jó lenne: Húber ezeket a részeket simogatja meg nagyritkán, kihasználva, hogy ezzel magához láncolhatja a nőt. Tenki szinte láthatóan puhul el ezekben a pillanatokban. Nagy Zsolt nem keres mentségeket Húber Vilmosnak: a színész nem is akarja esendően játszani a fő(anti)hőst. Ha az ő értelmezését figyeljük, ez a dráma nem arról szól, hogyan válik valaki érdesebbé a kiszikkadt szivacsnál, hanem arról, hogy lám, vannak ilyen emberek, akik úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek, és minden körülmények között tartják is magukat ehhez az elhatározásukhoz. Nagy Zsolt vibráló energiája mintha épp abból jönne, hogy erővel tartja magát az irgalmatlansághoz, jelszava szerint: „Engem se sajnál senki!”
A fiatalabb szeretőt, aki előtt Róza életútja állhat elrettentő példának, Józsa Bettina játssza, aki Kálmán Eszter jelmezei révén is hamar idomul ehhez a „családhoz”, amint a tagja lesz, ahogy idomul Schnábel Zita csupa pasztell, csupa kopottbarna lakótelep-díszletéhez is, amely mindenütt szűk, mint egy rossz kabát, és soha senkinek nem enged intimitást ebben a rosszindulattól és emberektől zsúfolt térben. Józsa Bettina Vilmája ugyanakkor mégis eltér Rózától, akkor is, ha jelmezében egy idő után nem: sosem engedi meg magának azt a mély és lélekölő beletörődést, amit a másik igen. Inkább más utat választ.
A többi szereplő Bodónál inkább a paródia, az abszurd felől közelíti meg a Boldogtalanok boldogtalan világát, és még ha jó színészek magas színvonalú játékáról is van szó, úgy érezni, a humor ezúttal lehetőséget vesz el tőlük, hogy mélyebbre engedjenek szerepeikbe. Csákányi Eszter Húber anyjaként úgy tud rajzfilmbe illően röhejes lenni, hogy azért érezhető legyen a karakterének lelke is. Hajduk Károly lakástulajdonosként a folyamatos dühöt ferdíti helyzetkomikumba, Terhes Sándor orvosa pedig a negédesség több árnyalatát mutatja meg behízelgőtől alantasig. Takács Nóra Diána Húber eltitkolt nővéreként vészjósló jelenség, de inkább vicces, mintsem ijesztő módon.
Ahogy minden a lehető legrosszabb véget ér – aki él, annak még rosszabb lesz, mint annak, aki meghal –, Bodónál a színészek eléneklik, hogy a boldogságtól ordítani tudnának, ha nem lennének ma egy kicsit rekedtek.
A boldogtalanok még ordítani sem tudnak.
Ha legalább ordítanának, egy kis feszültséget kiadnának. Már az az állapot is egy kicsivel jobb lenne, mint ez a világ, ahol ember embert kutyába se vesz. Füst Milán világa. És ki mindenkié még.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
